Aratás, összefogással: nem hagyták cserben papjukat a segítőkész falubeliek

Édesapja aratással kapcsolatos élményét osztotta meg velünk Botosné Simon Edit, az ötgyermekes papcsalád egyetlen leánya. Simon Sándor görögkatolikus tisztelendő 1946-tól 1969-ig szolgált Nyírábrányban. Edit szívesen emlékezik ma is a határ menti településen töltött évekre. Sok kedves emlék, sok érdekes történet maradt fenn a családban, és száll azóta is firól fira. A papként és emberként egyaránt köztiszteletben álló és mindenki által nagyra becsült Simon Sándor, lánya elmondása szerint nagyon sokszor elmesélte gyermekeinek az egyik, ötvenes évekbeli aratáshoz kapcsolódó élményét, ami tanúság volt emberségből, kitartásból, tiszteletből, a munka becsületéből és az emberi önzetlenségből is.

Nem helyette, együtt

A görögkatolikus egyházközséghez nemcsak parókia, de termőföld is tartozott. Az azon megtermelt növények haszna volt a paróchus fizetése, így a papcsalád életéhez olyan természetesen tartozott hozzá a kerti, fizikai munka, mint a liturgiák tartása, hisz a népes család fenntartásához bizony nem volt elég a prédikáció, keményen meg kellett érte dolgozni a kertben, olykor a határ menti földeken is, az úgynevezett Pap-tagban.

– A görögkatolikus egyházközség földje a Fülöp felé vezető út mentén volt. Egyik évben búzát vetettek bele. Édesapám is örült, amikor duzzadni kezdtek a kalászok. „Magad uram, ha szolgád nincs.” Ezt mondogatta édesapám, amikor eljött az aratás ideje – idézte lelkesedéssel az emléket Edit. Simon tisztelendő nem vetette meg a kétkezi munkát, de ami igaz, az igaz, többet volt kezében a Biblia és az Evangélium, mint a kasza. De nem adta fel! Ingujjban izzadva tette a dolgát, ahogy tudta. Annak idején nagy versengés volt a falvak között, hogy vajon az adott évben ki fejezi be hamarabb az aratást. Persze senki sem akart lemaradni, így a pap sem szerette volna cserben hagyni a falut! Nem is biztos, hogy a versengés volt a legfontosabb számukra, inkább minden praktikát kitaláltak, hogy motiválják magukat az emberpróbálóan nehéz munkára. Ezt tette Simon tisztelendő is, de egyedül nehezen boldogult. Egyszer csak arra lett figyelmes, hogy egyre több és több kasza suhog mellette. A falubeli emberek, miután saját földjükön végeztek a munkával, s megfáradva indultak haza, nem tudtak elmenni a nagy táblában egyedül kaszáló pap mellett. Saját testük gyötrelmét elfeledve beálltak mellé. Nem helyette, vele együtt dolgoztak, így sötétedésre végeztek is a tábla aratásával. Simon Edit szerint édesapja soha nem felejtette el ezt az önzetlenséget, hálával emlegette mindig a nyírábrányi emberek példaadó segítségét. Melegség öntötte el a szívét a sok jó szándékú ember láttán, s talán joggal érezhette, hogy az a „mag”, amit Isten igéjeként elvetett a templomban, az ilyen önzetlen cselekedetekben érik emberi jócselekedetté.

Lejegyezte: Kedves Zilahi Enikő Botosné Simon Edit emlékei alapján