„Nekünk kell értelmet adnunk az életünknek” – vallja az idős debreceni ezermester

Amíg az embernek van mit csinálnia, addig van miért élnie. Ez egy nagyon fontos szabály, de ezt sajnos csak kevesen tudják. A velem egykorúak többsége szereti a hintaszéket, nos, én azt sem tudom, mikor ültem le tíz percre

– fogalmazott Lévai János, akit a minap második otthonában, szeretett debreceni élezőműhelyében kerestünk fel. Csak ámultunk és bámultunk, amikor átléptük a fáskamra küszöbét. Azt éreztük, mintha pár évtizedet visszarepültünk volna az időben, ilyet a mai fiatalok már csak a régi fotókon, felvételeken látnak. 

Egyből megcsapott bennünket az erős olajszag, ami egyébként egyáltalán nem volt zavaró. A húsz négyzetméteres javítóműhelyben hamar otthonosan kezdtük magunkat érezni, és nem csak a forróságot sugárzó kályha miatt. Megannyi kérdéssel érkeztünk a 87 éves ezermesterhez, viszont János bácsi olyan lelkes volt, hogy eleinte szóhoz sem jutottunk. Bemutatta nekünk két keze munkáját, amit 40 évvel ezelőtt épített, és akkor még nem tudta, hogy mekkora örömét fogja benne lelni.

Foglalkozása élteti

Annyi szerszámot, kést még sohasem láttunk, mint amennyit az egykori géplakatos felhalmozott. Az általa készített gépekről nem is beszélve, amelyek évtizedek óta arra várnak, hogy jégkorcsolyákat, késeket, metszőollókat és egyéb szerszámokat élezzenek. Amíg az idős ember szinte egyenként megmutatta a kincseit, addig az élete főbb történéseit is elmesélte a Naplónak. 

– Mindig is tudtam, hogy nyugdíjasként nem szeretném a lábam szárát csapkodni, ezért már akkor nekifogtam az itthoni munkálatoknak, amikor még javában dolgoztam. Hetven évvel ezelőtt, 1950-ben mentem el lakatostanulónak a vagongyárba, majd rá tíz évre a műszaki fejlesztésen végeztem a munkám – mondta. Majd kitért arra is, nem mindig élt egyedül, első házasságából három gyermeke született. Évekkel utána újranősült, de sajnos az igazi boldogság nem találta meg János bácsit. Ma már nem bánja, hogy nincs mellette senki, örömét leli a munkában és azokban az emberekben, akik mosolygó arccal veszik át tőle a fényesre élezett tárgyakat. 

– Nagyon sok szép emlék köt ide, minden egyes eszközhöz tudnék párosítani egy-egy történetet, amelyeket soha nem fogok elfeledni. Óriási öröm volt számomra, amikor évtizedekkel ezelőtt Ládi József, a hajdani jégkorongozó felkeresett. Nagyon elégedett volt a munkámmal, így hosszú évekig jégkorongozó gyermekeknek éleztem a korcsolyáikat, ez akkoriban hatalmas dolog volt – jegyezte meg. Hozzátette, eleinte mondhatni vért izzadt, de ma már nem munka, hanem szórakozás, játék és egyben örömforrás számára az élezés. 

– Két éve idősek otthonába kerültem, egy hónapot töltöttem „ágyhoz kötve”, de azóta teljesen máshogyan látom a világot és az életemet. A betegségem miatt szorultam rá, hogy ápoljanak, de hála istennek hamar felépültem. Nagyon kedvesek voltak velem a gondozók, de ők is látták rajtam, nekem még nem szabad ott maradnom. Erőt vettem magamon, majd talpra álltam, újból! – hangsúlyozta. 

Egyedül, de nem magányosan 

János bácsi mára megértette, neki már nem kell társat keresnie. Ellátja magát, és úgy éli az életét, ahogyan ő szeretné, senkihez sem alkalmazkodva. Ráeszmélt, olyan társat, aki az ő életvitelével eggyé tudna válni, már nem talál. – Belátom, kissé különc vagyok, de nem tudok és nem is akarok változtatni ezen. Kiegyensúlyozottnak érzem magam, elvagyok a saját világomban. Negyven évig gyárban dolgoztam, ahol voltaképpen a főnököm meg sem mondta, mit csináljak. Sokszor fogalmam sem volt arról, mit vár el tőlem. Az volt az érzésem, nekem azért kell bejárnom dolgozni, hogy szem előtt legyek. Nos, ez már a múlté, ma már a magam ura vagyok, és úgy élem öreg napjaimat, ahogyan akarom: munkával és az emberek elégedettségével, szeretetével – fűzte hozzá mosollyal az arcán Lévai János. 

Nagy Emese