Az ünnep nem siet

A kollégiumból indultam. (Olyan jól kezdődött ez a nap, kár volna elrontani azzal, hogy kiszámolom, hány éve.) Tehát életem 18. esztendejében egy fényes májusi napon kiléptem a diákszálló kapuján, tüdőmbe szívtam a buszvégállomás felől érkező végtermékektől terhelt levegőt. (Én a kipufogógőzre gondoltam. Ugye, a kedves olvasó is?) Aztán a Postakert zöldellő fáinak, egyen méretre nyírt füvének illatát is belélegeztem és útnak eredtem középiskolám irányába.

Odafelé még semmi ünnepélyesség nem volt bennem, ahová zabszem nem fér, oda bizony pátosz sem.

Izgalom, kíváncsiság és az esélytelenek nyugalma hullámzott bennem. A tételek már készen álltak, a tudásom fejlesztésének ideje lejárt. E kettő hamarosan találkozik. Légüres tér a kollégium és a tanteremajtó közötti táv. Most még nem dőlt el semmi.

Hazafelé utolért végre az ünnepi hangulat, kézen fogott a magasztosság: kihúzott felsőtesttel lépdeltünk társaimmal, hittük, hogy kiérdemeltük az elegáns ruhát, amivel a vizsgát, s magunkat megtiszteltük. Ha az első próbatételen túl vagyunk, kifordíthatjuk a világot a sarkaiból.

Nem tudtuk még, hányféle erőpróbából vágyódunk majd vissza erre a napra.

HaBe