„Drakula kanárisárga bosszúja”- íme a közönségkedvenc nánási Dacia - fotókkal és videóval

Hajdúnánás csendes kis utcájában egy parkoló Škoda 105S jelzi, hogy jó címen járunk, Nagy István pedig már széles mosollyal fogad minket, miközben a háttérben felsejlik látogatásunk célja: a kanárisárga 1310-es Dacia. A román autógyártás ékköve méltóságteljesen terpeszkedik a beállón, István pedig felajánlja, menjünk vele egy kört, illetve keressünk méltó helyet a fotózáshoz. Az udvar amúgy tökéletes lenne erre, de különösebben nem akadékoskodunk, látszik, hogy sokat látott veteránossal van dolgunk, aki ad a külsőségekre. Az autó kulcsfordításra szépen duruzsol, tempósan haladunk a főtér felé. Az odaúton István nem leplezi meglepettségét, hogy miért éppen a Dacia miatt látogattunk hozzá, hiszen az udvara végében álló katakombaszerű garázsrendszer rejt még néhány igazi csemegét az autóbolondok számára. Kiegyezünk végül abban, hogy miután a Dacia a hajdúböszörményi Veterán Kulturális Egyesület által szervezett retró kiállításon sokak érdeklődését felkeltette, elsőként ezt mutatjuk be, a többi csemegét meghagyjuk későbbre.

A biliárdgolyós kulcstartón és a visszapillantón hetykén himbálódzó plüss dobókocka-pároson túl azonnal feltűnik, hogy a Dacia elvesztette a taxis jellegét. István elárulta: ki kell ábrándítania bennünket: ez a Dacia soha sem volt taxi, mindössze a kiállítás erejéig kapta meg azokat a külső jegyeket, amelyek az adott típusra jellemzőek voltak. Taxi Daciák márpedig szép számmal futottak az utakon, a jellegzetes színben. Csalódottságunk csak fokozódik, amikor István megjegyzi: az évek során az autó át lett fényezve, csak később kapta a gyárival megegyező, sárga színezetet. Ennek azonban lesz még jelentősége!

– mondta el a tulajdonos. Azt azért érdemes megjegyezni, hogy emberünk autószerelőnek tanult, aktív évei során számtalan keleti autót javított – köztük Daciákat is –, ezért – ahogy ő fogalmazott – a típusismerettel és a gyerekbetegségeivel tisztában van. A szóban forgó modellt a Renault R12 licence alapján kezdték el gyártani Romániában 1979-ben. Istvánnak két Renault-ja is volt korábban, az egyik barátjának pedig olyannyira megtetszett a formavilága, hogy vett egy 1310-es Daciát, amely gyakorlatilag küllemre és műszakilag is megegyezett a francia „előddel”. Mindezt jóval olcsóbban… 

– részletezte István.

A fagyi visszanyal

A sors furcsa fintora, hogy abban a Daciában ültünk, amit István Renault-jai hatására vett a barátja. – Két és fél éve vettem meg tőle, korábban egy idős úré volt. A barátom rengeteg dolgot kicserélt rajta: a legendásan gyenge féltengelycsuklókat javította, egy megbízhatóbb Škoda-hűtő került bele, az első nyúlványok és egyéb lakatosmunkák után pedig teljes fényezésen esett át, így nekem nem sok dolgom volt már vele – idézte fel István. Az autón volt egy-két olyan típusidegen módosítás, mint például a felni, okkersárga fényszóró, amit – bár jól festett rajta –, kicserélt, hogy rendben átmenjen a műszakin. A jellegzetes, szőrmés kárpitozásra mellesleg a tulajdonos külön büszke. 

Megtudtuk, hogy alapvetően nem a gyenge műszaki megoldások okozták a Daciák rossz hírét, sokkal inkább az összes keleti autóra jellemző szerelési hiányosságok. István szerint előfordult, hogy a gyártáshoz használt lemezeket 5-6 évig is képesek voltak „pihentetni” a gyárakban, így mire eljutottak az összeszerelés fázisába, már eleve korrodált elemekre került a fényezés, amely idővel megbosszulta magát. 

Azt már csak mosolyogva teszi hozzá, hogy annak idején a Merkúrtól ritkán lehetett olyan autóhoz jutni, amelyik teljes volt. – Akadt, amelyről kapcsolók, kerékcsavarok, kárpitelemek hiányoztak, de a gyárilag biztosított szerszámkészlet is „hiánycikk” volt akkoriban. Mai napig nem tudni, hová tűntek ezek… – mondta. 

Annak ellenére, hogy a nánási veterános folyamatosan helyhiánnyal küzd, ma már nem tervezi, hogy eladja a Daciát, holott korábban már meghirdette, s ugyan voltak érdeklődők, de annak ellenére sem talált gazdára, hogy nem milliós áron kínálta. A miért pedig a fényezésben keresendő. A legtöbb veterános ugyanis háklis az eredetiségre, a lehető legkorhűbb járművekre hajlandóak komolyabban áldozni. A Dacia így megmaradt, jelenleg újabb felújítása lenne esedékes, hiszen a rozsda ismét felütötte a fejét, de István már ismeri magát annyira, hogy ebbe csak akkor fog majd bele, ha a teljes autót szétszedi és elemenként rakja rendbe. Az esetleges oldtimer minősítés is csak ezt követően jöhet szóba.

Papónak is ilyen volt

A klasszikus, azon belül a keleti blokk autóinak mellesleg óriási reneszánsza van napjainkban, hiszen felnőtt egy olyan generáció, amelynek családi emlékei, benyomásai vannak ezekről az autókról, így egyre keresettebbek. Nem csoda, hogy ma már nem ritka, hogy 4-5 millió forintért cserél gazdát egy Zsiguli, amely veterános körökben is egyre „magasabban” jegyzett. – Drágának tűnhet ez az ár, de be kell látni, hogy a ráfordított időt és befektetett munkát egy-egy autó felújítása során még így sem feltétlenül tükrözi. Arról már nem is beszélve, hogy mára egy jármű teljes fényezése 1-2 millió forintba is kerülhet – mutatott rá.

István tudja, miről beszél, amely azután vált egyértelművé, miután visszatértünk a próbaútról. A garázslabirintus mélyén elképesztő autócsodák pihennek, amelyek arra várnak, hogy bemutathassuk őket!

Matey István