„Nem vagyunk hősök, tettük a dolgunkat” – még kavarognak a szörnyűségek a Törökországban mentő debreceniekben

Alig egy napja tértek haza Törökországból, milyen érzések kavarognak most önökben?

Balogh Zsolt: Mindenféle. Jó is, hogy hazajöttünk a családhoz, de benne vannak az emberben még az ott átélt dolgok, azok a szörnyűségek, amiket láttunk. Mert minden túlzás nélkül mondhatom, hogy azok voltak.

Sitkei Zoltán: Nekem folyamatosan az a kérdés kattog a fejemben, hogy vajon mindent megtettünk-e? Mindent jól csináltunk-e? Ilyenkor ezeket már csak amiatt is át kell gondolni, hogy tudjuk, mik azok, amiket a jövőben máshogy kell tenni. Nagyon örülünk annak, hogy részt tudtunk venni a segítségnyújtásban.

B. Zs.: Így van, mi ezt csináljuk, én 24 éve. Nekem ez nem az első földrengésem volt, habár a legszörnyűbb. A híradásokból is lehet hallani: az elmúlt 100 év legnagyobb földrengésének titulálják. Mi Törökország Hatay térségében voltunk, egy másfél milliós városban tevékenykedtünk. Lakosságát tekintve ez egy közel Budapest nagyságú terület, és körülbelül 500 ezer ember volt érintett. Mindent megtettünk-e? Megtettük, amit lehetett. Az első napok voltak a legfontosabbak a túlélés szempontjából, de elfért volna még legalább 10 mentőcsapat akkora területre. Mindent megtettünk a tudásunk szerint.

Önök mindketten a Baptista Szeretetszolgálat mentőcsapatához tartoznak, mit kell tudni erről az egységről?

S. Z.: A Baptista Szeretetszolgálatnak van egy mentőcsapata, ami a HUBA Rescue24 Tűzoltó és Kutató-Mentő Nemzetközi Csoport néven működik. Napi szinten mindenki olyan szervezetben dolgozik, ahol korábban már elkezdte a munkát a mentés területén. Egy ilyen katasztrófahelyzetben a Rescue 24 vezetője, Pavelcze László eldönti, hogy milyen szakemberekre van szükség. Az, hogy mi egyébként a Kelet-magyarországi Speciális Mentő Egyesületnél dolgozunk, én főállásban az ADRA Alapítványnál, már más kérdés. Különböző szervezetek képviselői vannak a csapatban, például a kutyások is több alapítványtól jöttek. De elsősorban az a kérdés, hogy milyen szakemberre van szükség, az pedig már egy hozzáadott érték, hogy mi más szervezeteket is képviselünk.

Műszaki mentőként voltak jelen Törökországban, mi volt a feladatuk?

B. Zs.:A földrengésnél a túlélők felkutatása a legfontosabb, hogy minél több élő személyt találjunk. A kiképzett kutyákkal lehet a romok között keresni, akik a szag alapján jelezni tudják, hol van élő személy. Ezt több kutyának meg kell erősíteni. Ha egyértelmű a jelzés, akkor jövünk mi, a műszaki mentők, akik a romok között megkeresik az utat a sérült, bajba jutott személyhez. Ezek a szakemberek – mint mi is – alap képzettségben ipari alpinisták, barlangászok, olyan képzettséggel rendelkeznek, hogy az üreges, romos térségben tudnak mozogni, valamint gépeket is tudnak kezelni. Különböző szerszámokkal dolgozunk, például feszítővágóval, darabológépekkel, bontókalapáccsal. A feladat, hogy el kell jutni a sérülthöz. Aztán a csapatnak vannak még egészségügyi tagjai is, ők azok, akik kommunikálnak a bent rekedt emberrel, felmérik az állapotát. Nem úgy van, hogy megtalálunk valakit, és akkor már hozzuk is kifele, hiszen akár gerincsérült is lehet. Előfordul, hogy valaki helyben kezelést is igényel, őt az egészségügyi személyzet látja el. Aztán megint jönnek a műszakisok, hiszen a sérültet ki is kell juttatni, hordágyra fektetni, kiszabadítani. Majd kint az egészségügyi személyzet újra átveszi és átadja a mentőknek.

Kinek a hatásköre azt eldönteni, hogy megmenthető-e az illető? Hiszen lehet, találnak élő személyt, azonban ő olyan helyen van, hogy tudható, belátható időn belül nem tudják kimenekíteni.

S. Z.: A kutató-mentő csoportok különböző osztályokba vannak kategorizálva. Vannak az ún. könnyű kutató-mentő csoportok, amik mi is voltunk, nálunk az egyszerűbb műszaki eszközök állnak rendelkezésre, nincsenek nagyobb gépeink, például daru. Van a közepes és a nehéz kategória, utóbbiban már nagyobb járművek, munkagépek vannak. Ilyenkor úgymond triázsolni kell, vagyis felmérni, hogy a sérülteket milyen sorrendben kell ellátni.

Az a mentőcsapat, mely először ér a kárterületre, az dönti el, hogy van-e rá műszaki kapacitás, ha nincs, azt le kell jelenteni az ENSZ OCHA-nak. Egyébként ez a szervezet az, amely felosztja a körzeteket a csapatok között. Ha mi nem tudunk valakinek segíteni, küldenek másik csapatot helyettünk a lehető legrövidebb időn belül.

B. Zs.: Csapaton belül a kutyás jelzés után a műszaki mentő átveszi a terepet, mi erre négyen voltunk. Bementünk a romok közé, felmértük a helyzetet, adtunk egy kijelentést, és Pavelcze László döntött adott esetben arról, hogy ezt tovább kell-e adnunk másnak. A csapatvezető lejelenti a központnak, tesznek egy jelzést, hol van a személy stb., és a központ odairányít egy csapatot.

Van egy majdhogynem földdel egyenlővé tett terület, mindenhol romok, hol kezdenek, melyik épület felé veszik az irányt?

B. Zs.: A földrengés Törökországban egy kb. magyarországnyi területet érintett. Nem szabad csapat módjára mentünk, a helyi ENSZ OCHA központ jelölte ki a területet számunkra. A helyszínen már voltak helyi emberek, kaptunk információt innen-onnan, és akkor elkezdtük átvizsgálni az épületeket. A rokonok például gyakran mondták, bent van a családjuk, viszont, ha a kutyák nem jeleztek semmit, nekünk muszáj volt továbbállnunk, menni a biztos felé. Volt velünk helyi tolmács és vezető is. Ezen a részen nem volt kertes házi övezet, 5-6 emeletes lakótömbök borultak össze.

S. Z.: Először úgy mentünk ki a helyszínre, hogy kaptunk címeket, amiket ellenőrizni kellett. Közben a lakosság is ott volt, jelzett. Amikor odaérkeztünk, nagyon kevesen voltak, ugyanis az első egy-két napon sokan elmenekültek. Ahogy telt az idő, a harmadik naptól megváltozott az egész dinamikája, visszajött a lakosság, rengetegen voltak, mindenki keresett, segített, mentették, ami menthető. Ahogy mentünk előre az időben, ez egyre fokozódott, az utolsó két nap már nem volt olyan hely, ahol ne lett volna egy biztos jelzés. Ezt már ilyenkor a remény is átszövi, hiszen mindenki abban bízik, hogy életben maradtak a szerettei.

Nehéz helyzetben voltak a bajba jutottak, ugyanis az időjárás sem volt kedvező, éjszakánként mínusz 5-6 fok, és nem mindegy, hogy valaki védve van-e, vagy a romon átfúj a szél. Aztán ott van a kiszáradás veszélye is, vagy az, hogy ki hogyan ragadt be. Volt olyan, akinek a hajszála se görbült, de nem tudott kijutni, de olyan is, aki meg sem tudott mozdulni, mert valami ráesett.

B. Zs.: Az idős néninek, akinek a kimenekítésén 14 órát dolgoztunk, az egyik kezén rajta volt a födém szerkezete, nem lehetett mozdítani.

S. Z.: Felügyelt bontásban elkezdték a romok bontását gépekkel, ott voltak a helyiek és a mentőegységek. Ilyenkor, ha lebontanak egy részt, és találnak valami életre utaló jelet, nem bontanak tovább. Kutyákkal, kamerával győződnek meg róla, van-e élet, és ha nincs jel, akkor folytatják a bontást.

Mennyire volt nehéz kimenekíteni a Huba Rescue 24 mentőcsoport által talált személyeket?

B. Zs.: Tizenegy élő személyt kutattunk fel, ebből hét személyt sikerült ki is menteni. A legnehezebb az idős néni esete volt, folyamatosan dolgoztunk 14 órán keresztül, három szintet kellett áttörni ahhoz, hogy hozzá tudjunk férni. Plusz amit már említettünk, a karja is be volt szorulva. A gyerekek mentése megszakítva történt. Éjszakára a helyi erők vették át tőlünk a munkát, aztán kisebb pihenés után visszamentünk. A gyerekek esetében a lelki dolgok voltak nehezebbek. Az első földrengésnél, amin voltam, huszonéves koromban teljesen másképp éltem meg, mint most.

A sajtót is bejárta, hogy Pavelcze László is elérzékenyült egy nyilatkozat közben. A fáradtság, a küzdelem miatt is hamarabb előtörhetnek az érzelmek, de nem szabad, hogy ez hátráltassa a mentés folyamatát.

S. Z.: Így van, hiszen találtunk halottakat is. Ezen tovább kell lépni, mindenkinek megvan a maga technikája, hogyan. De az közös pont, hogy mindenkit a sikeres mentés éltet, illetve az a tudat, hogy mi az élőkért megyünk. Ez segíthet továbblendíteni az ilyen nehéz helyzeteket.

Hogyan tudtak a nemzetközi csapatok együtt dolgozni?

B. Zs.: A kárterületen és a táborhelyen is nagyon segítőkész volt egymással mindenki, függetlenül attól, hogy ki milyen nemzetiségű.

Mi a török mentőcsapattal is nagyon jól együtt tudtunk dolgozni. Mi is segítettünk annak, akinek tudtunk, mert például nálunk volt egy olyan kamera, amivel be tudtunk nézni a kisebb üregekbe, hogyan érdemes bontani. Többször is kérték, hogy segítsünk vele.

S. Z.: Nagyon jó volt az együttműködés. Amikor eljöttünk, maradt olyan felszerelésünk, amit nem használtunk fel, ott voltak az osztrákok, nekik adtuk át. Ugyanígy a tábori ágyainkat is ott hagytuk másoknak. A hollandok fogták össze az egészet, ahol mi voltunk, ők értek oda elsőként, mindenkivel nagyon jó volt a kapcsolat, egyeztettünk, folyamatosan tartottuk a kapcsolatot.

Mikor tudtak pihenni?

B. Zs.: A kutyásoknak például nem kell ott lenni, amikor műszaki mentés zajlik, ők akkor tudtak kicsit pihenni. Ugyanígy az egészségügyi csapat is, ami nem csak a sérülteket ápolja, az ő feladatuk az is, hogy ránk is vigyázzanak. Voltak utórengések is például, éjszaka is előfordult, mikor pihentünk, de ez a romok alatt is érhetett volna minket, ami rendkívül veszélyes.

S. Z.: Az elején mindenki beletett anyait-apait, akkor jobban érvényesült a műszakos dolog bizonyos szakterületeknél, de ahogy telt az idő, úgy tértünk vissza a táborhelyre, hogy bármikor kaphatunk riasztást. Kaptunk is, de akkor közelebb volt egy másik mentőcsoport, így ők mentek. Arra is figyeltünk, hogy a feladatokat is felváltva végezzük, hogy legyen olyan, aki tud pihenni is kicsit.

B. Zs.: Ez egy kemény fizikai munka: összegörnyedve, hasalva, fejjel lefelé vagy felfelé, kúszva, csüngve mozogtunk, ami megterhelő, de figyeltünk rá, hogy mindig felosszuk a munkát egymás között.

És mikor jön el az a pont, amikor ott állnak, és ha fájó szívvel is, de tudomásul kell venni, hogy ennyi volt, nem folytatják tovább a keresést?

B. Zs.: Azt a kiindulásnál is tudtuk, hogy 7-10 napra érkezünk. Egy hét a reális, ezt mutatják a korábbi tapasztalatok. Az emberi szervezet véges, lehetnek csodák, de azért étlen-szomjan, megtörve, reményt vesztve, pszichikailag is elfárad az illető. Nemcsak mi, hanem a nemzetközi csapatok zöme is elhagyta a helyszínt hétvégén.

S. Z.: Egyre kevesebb élő személyt találunk az idő előrehaladtával, de egy idő után ki kell mondani, hogy mi ezt eddig tudtuk csinálni. Ezért van a vezető, ebben neki kell dönteni, ami nagyon nehéz. Abba kell hagyni annak ellenére, hogy tudjuk, hogy miután mi befejeztük, lehet, egy-két nap múlva még lesz olyan, akit élve kiemelnek.

B. Zs.: Az utolsó napok arról szóltak, hogy mindig jött valaki, hogy hall valakit a romok alatt, mégsem találtunk élő személyt. Az idő elteltével rohamosan csökken a túlélők esélye.

Jelenleg Törökországban tart még a mentés?

S. Z.: Felügyelt bontás van. Ahol mi voltunk, ott egyetlen ház sem maradt épen. Ott minden épületet le fognak bontani, ami hónapokba telhet. Most a humanitárius segítségnyújtás lesz fontos, a legkritikusabb pont a menedéknyújtás.

B. Zs.: A földrengés után sokan kimenekültek a városból, autókban éjszakáztak. Aztán ahogy szivárogtak vissza az emberek, tüzeket raktak, sátrakat készítettek maguknak. De sokan el is jöttek, azt láttuk a hazaúton, hogy menekülnek az emberek, óriási dugó volt.

Egy ilyen megterhelő hét után nehéz visszarázódni a hétköznapokba?

B. Zs.: Ahogy az ottani embereknek, nekünk is megy tovább az élet. Vissza kell zökkenünk, megy a hétköznapi életünk. Amiket átéltünk, bízom benne, szépen lassan feldolgozzuk. Nyilván maradnak emléknyomok, de itt a család, munkahely stb. Az eseményeket továbbra is nyomon követjük, ha tudunk, segítünk még.

S. Z.: Nekem a munkámból adódóan ez még hónapokig elkísér, most már például adományokat gyűjtünk az ottaniak megsegítésére. A mindennapi impulzusok – például a napi híradások – miatt, amik érnek, egészen biztos, hogy még jó darabig a napjaim része marad a törökországi földrengés és következményei.

Vass Kata