Vérfagyasztó

Kevés életnedv csörgedezik (egyébként is vérszegény) egészségügyünk erre a célra fenntartott tárolóiba, ezért a Magyar Véradók Szövetsége azzal az ötlettel rukkolt elő, hogy – hasonlóan némely más országhoz – talán fizetni kellene érte.
A gazdasági vénával (is) megáldottak helyeslik, a moralisták fölhorkantak: az kéne még! Így is elüzletiesedett a világ, a véradás tipikusan önzetlen segítség, amit bajbajutott embertársainkért teszünk; ha valaki nem szívből adja, inkább maradjon otthon...
Ha jól meggondoljuk, a véradás a donornak semmibe sem kerül, az anyatermészet ingyen állítja elő az éltető folyékony szövetet. Na jó, eltölt az ember némi időt az ágyon meg van egy kis gyengeség utána, de talán éppen ez a pecsét az önigazolásunkon, mely szerint segítettünk.

Az is kétségtelen azonban, hogy igencsak speciális anyagról van szó, nem lehet valami mással pótolni, olcsó kínait hozatni vagy kannásat előállítani. S ha komoly műtétnél elfogyna, a sebész nem önthetne etikát sem az erekbe, kénytelen lenne – akár pénzért vett – vért felhasználni.
Egy idő után persze töprenghetnénk, mi volt előbb, a tyúk vagy a tojás: azért nem adják az emberek a vérüket önzetlenül, mert fizetnek érte vagy azért fizetnek, mert kevés volt a viszonzást nem váró donor? Arra is kíváncsi lennék, hogyan kiviteleznék a gyakorlatban? Ismerve a hazai jogszabályalkotók rugalmasságát és az ellenőrzések jóindulatát, valószínűleg az APEH razziázna minden véradáson, a donorok a feketegazdaság elleni harc célpontjaivá válnának, a Vöröskereszt pedig csak komoly létszámbővítéssel tudna adminisztrációs kötelezettségeinek eleget tenni.
Na, ettől aztán lehet, hogy elmenne mindnekinek a kedve a véradástól...