Aranyat bányászni másképp is lehet

Derecske, Portland - Kovács Lajos - vagy ahogy a tengerentúl többnyire ismerik, Lou - élete igazi legenda. Évekkel ezelőtt egy pillanat választotta el attól, hogy Amerika egyik legnagyobb folyójába vesse magát. Élete azonban mesés fordulatot vett...

A ma már idősödő férfi gyermekkorát Derecskén töltötte. Legkorábbi emlékei a faluban zajló alföldi páncélos csatáról vannak. Hatéves korában húgával, Irénnel együtt gyakran maradtak egyedül otthon, hiszen édesapjukat katonai szolgálatra hívták be, édesanyjuk pedig gyakran hetekre eltűnt.

– Ilyenkor más gyerekek házában játszottunk, de vacsora idején a szüleik haza küldtek minket. Nem volt annyi étel, hogy kettővel több éhes szájnak is jusson. Jobb híján a kertekbe másztam be, hogy gyümölcsöt, hagymát vagy bármi mást lopjak magunknak. Fiatalok voltunk, nem értettük, hogy mi történik – emlékszik vissza a derecskei világjáró, aki mindig kíváncsian hallgatta a Szabad Európa Rádió híreit. – Arról álmodoztam ilyenkor, hogy egyszer eljutok Amerikába, de csak kinevettek­.

A háború lecsengése után még rosszabb idők köszöntöttek be. Lajos édesapja összetörten tért haza a szibériai börtöntáborból, aztán nem sokkal később elhagyta feleségét. A pótanya nemigen szívlelte a gyerekeket, hiszen főtt tojást is csak lopva ehettek a testvérek. Lajos hogy csillapítsa éhségét, az ecetes uborkából gyakran kiitta a pácot, aztán vízzel öntött fel a befőttes üveget, hogy észre ne vegyék a hiányt.

Forradalmi hangulatban

- Tizenöt éves koromban Budapestre mentem, hogy édesanyámmal éljek. Édesapám régi ruháiban érkeztem meg. Úgy néztem ki, mint egy utcagyerek. Aztán jött a forradalom. Egyike voltam azoknak, akik már a második nap Budapesten harcoltak. Kilőttünk egy orosz MIG-et a Petőfi-hídnál. A Rákóczi utcán azért harcoltunk, hogy a földalatti cellákból kiszabadítsuk a kiabáló rabokat. A két hét alatt szint semmi nem aludtam. Nem sokára az egyik cimborám hozta a hírt arról, hogy a kommunisták engem is keresnek. Hála Istennek el tudtam hagyni Magyarországot. 1956. november 14-én a vonaton találkoztunk egy emberrel, aki elmondta, hol lehet átszökni a határon. Mivel mindenhol őrök voltak, éjszaka átúsztuk a folyót. Annyira kimerültek voltunk, és annyira fáztunk, hogy amikor kiértünk a túlpartra, leültünk és csak bámultunk visszafele. Még a mai napig is úgy gondolom, hogyha akkor valaki azt mondta volna nekem, hogy gyere vissza, akkor én visszafordulok.

Hosszas út után Bécsen keresztül Lajos eljutott New York-ba, majd onnan Portlandbe. Közben itthon öt hónapon keresztül hírét se hallották. Tizenegy év után tért vissza haza, de csak látogatóba.

Magány a hídon

– Portland közel van az óceánhoz, vannak hegyei, folyói, sivatagja és az volt a legtávolabbi hely Magyarországtól, szóval ezért szerettem volna odamenni, de nem mentek jól a dolgok – folytatja tovább. – Soha nem éreztem ennyire egyedül magam. A Morrison-hídon álltam, és azon gondolkodtam, hogy beleugrok a Wilmatte folyóba. Aztán összeszedtem magam, és azt mondtam: „Én magyar vagyok, és sikerülni fog!”.

Elmentem a katolikus templomba, ahonnan Oregon államba küldtek. Egy nagyon kedves családdal éltem, de nem akarták, hogy összejöjjünk a lányukkal, ezért egy tanyára küldtek. Ott tanultam meg angolul. Nem volt más választásom, hiszen senki nem beszélt magyarul. Amikor megtanultam a nyelvet, visszatértem Portlandbe. Megházasodtam, két főállásban dolgoztam. Munka után napi négy órákat foglalkoztam a házunk újjáépítésén, ami korábban leégett. Kitűztem magam elé egy célt, és nem hagyhattam, hogy bármi is az utamba álljon. Keményen dolgoztam, végül már 17 bérházam volt. Évekkel később úgy döntöttem, hogy ideje kicsit pihennem. Ekkor egy barátom meggyőzött, hogyha elmegyünk aranyat bányászni, megfogjuk az Isten lábát, és soha többe nem kell majd aggódnunk a pénz miatt. Túl jól hangzott. A dolgok se mentek olyan jól otthon, így úgy döntöttem, hogy elválok. A vagyonom jó részét elvesztettem a bankszámlámon levő pénzzel együtt.

A lehetőségek hazája

Lou egy barátjával Oregon déli részén próbált szerencsét: egy kis aranymosó „üzemet” állítottak fel. Ekkor találkozott mostani feleségével, Sharon-nal, akivel acél szerkezetű házak építésébe kezdtek. A nyereségből hatalmas magánbirtokot vettek egy erdős hegyoldalban, ahol hatalmas házat építettek fel. Mindez 11 évbe tellett, de mint mondják, kemény munkával, kitartással és türelemmel sikerült. Most egy ötezer négyzetméteres otthon boldog tulajdonosai teljes egészében, sőt, vettek bérházakat is, amelyeknek köszönhetően nem kell aggódniuk az anyagiak miatt.

Búcsúzóul Kovács Lajos annyit jegyez meg, Amerika a lehetőségek hazája, de rögtön hozzáteszi: de csak, akkor, ha nem félsz a kemény munkától és attól, hogy a szíved, tested, lelked beleadd valamibe!”

Manci néni a Csendes-óceánon

Kovács Lajosnak ma is élnek rokonai Derecskén. Unokahúga, Nagy Sándorné szívesen osztotta meg lapunkkal emlékeit az amerikai rokonról, aki gyakran mondogatja, hogy emberileg sokat köszönhet Derecskének. Lou gyakran invitálta Manci nénit a tengerentúlra mondván, jó lenne újra találkozni, mire aztán tavaly úgy döntött a derecskei nyugdíjas asszony: eleget tesz a kérésnek. Bár a család egy kissé aggódott, örömmel engedték útnak a nagyit. Leginkább a vele egykorú szomszédok lepődtek meg, hogy nekivágott teljesen egyedül a nagy útnak, de azt mondja, még ma is szereti kipróbálni az új dolgokat. Az unokák kérésére Margit néni minden egyes állomásról írt valami feljegyzést kis noteszébe, mint például arról, hogy félelmet nem ismerve ült fel a repülőre, és amszterdami átszállással tizennégy óra hosszat utazott, majd aztán felszerelt lakókocsival utazták körbe a Csendes-óceán partvidékeit a rég látott rokonokkal. Ahogy Nagy Sándorné mondja, felejthetetlen lesz számára a kint töltött egy hónap. Bizonyára soha nem felejti el az indián rezervátumot, a játéktermet, a különleges tengeri herkentyűk ízét és az óceán morajlását sem.

- HBN - Fegyverneki Gergő -