Vendégjegyzet: Gondolatok a valahai huszárlaktanyánál

Emléktáblát avat augusztus 22-én 16 órakor a Hajdú-Bihar Megyei Lovas- és Huszárhagyomány-őrző Egyesület az egykori debreceni huszárlaktanya helyén, a Széchenyi és Nyugati utcák sarkán. Az apropót az adta, hogy e bandérium őrzi a száz éve kitört első világégés harcaiba vonuló Magyar Királyi Debreceni 2. Honvéd huszárezred emlékét és viseli ruházata másolatát… Csontos János írása.

Emléktábla előtt állva az embert ellentmondásos érzések kerítik hatalmába: az elődeink tetteiből ránk vetülő dicsőség, a hősi tettek pátosza; másrészt a pusztulás, a személyes és nemzeti tragédiák keltette gyász, fájdalom. Ezekben a napokban a világ számos helyén az első világháborúra emlékeznek. A számok magukért beszélnek: 33 hadviselő ország, 74 millió katona, ebből 15 millió halott, 20 millió rokkant, és mérhetetlen emberi szenvedés. Kevesen tudják, hogy 1914. július 28-án a mozgósítás elrendelését követően Vilmos császár és Miklós cár között levélváltás történt. Ők anyai ágon unokatestvérek, rendszeresen találkoztak, a rokoni és baráti kapcsolat ápolásának rengeteg bizonyítékát mutatták fel. Az utolsó utáni órában kísérletet tettek a gépezet megállítására, sikertelenül.

A másik tény, amiről beszélni kell a világháborút lezáró Párizs környéki békerendszer cinizmusa, hisz a trianoni területi változásokat Magyarország háborús felelősségére alapozták. Miért cinikus? Azért mert a francia parlament képviselője, Charles Tissey maga írta le: „Tisza István volt az egyetlen vezető államférfi Európában, aki komolyan szót emelt a háború ellen. A merényletet követő koronatanácson azok a nemzetiségi politikusok szavazták le, akiknek hazája később a győztes államok között szerepelt. Magyarországnak nem volt érdeke a háború, és a miniszterelnök mindent megtett elsősorban Magyarország hadba lépése ellen, de amikor e törekvései meghiúsultak, törekedett a háború kárainak enyhítésére.” Maga Tisza így ír a háború kitörésének pillanatában: „Az én lelkemben nyomort, szenvedést, pusztulást jelent minden háború, ártatlan vér kiöntését, ártatlan asszonyok és gyermekek szenvedését. Elkeserít, hogy egy ilyen nagy háború intézésében van részem.” Személye és tettei megítélése azóta is ugyanolyan polémia tárgya, mint a Kossuth–Görgey vita. De abban egyetérthetünk, hogy reálpolitikus volt, 1914 augusztusában mások villámháborúról, gyors győzelmekről beszéltek, ő várható veszteségekről. Neki lett igaza!

A világháború magyar mérlege rendkívül súlyos volt. A közös hadseregben a háború évei alatt mintegy négymillió magyar katona harcolt, ebből elesett több mint 660 ezer, a sebesültek és hadifoglyok száma elérte a másfél milliót. Ezek a tények elgondolkodásra kell, hogy ösztönözzék a mai kor emberét! Áldozatokra néha szükség van. De csak akkor szabad elfogadni, ha igaz és nemes cél érdekében történik. Értjük, és elfogadjuk Zrínyi Miklós vagy az aradi vértanúk áldozatát, de mi hasznot hozott a világnak az I. világháború? Nem a mi háborúnk volt – mondjuk mi magyarok. S ez részben igaz. A magyar honvédek mégis ott harcoltak a legvéresebb csatákban. Egy ráérős történész megszámolta, hogy a Monarchia hadseregében az összes nemzetiség közül a magyar honvédek kapták a legtöbb kitüntetést. Mi lelkesítette őket? Tisza István szerint: „Már nyakunkon volt a hurok; amellyel, ha most el nem vágjuk, alkalmasabb időben fojtottak volna meg bennünket. Nem tehettünk egyebet…” Az egyszerű bakák talán nem fogalmazták meg ilyen világosan, de ösztönösen ráéreztek ugyanerre. Erről számtalan háborús anekdota tanúskodik. Hadd idézzem egyiket: Sanok mellett történt. A honvédek rohamra mentek. Azon a napon ez volt a második. – Rajta fiúk, rajta! Bihariak, előre! – zengett a mező kiáltásaiktól. Közvetlenül a kapitány után egy tizedes futott, szalontai fiú. Erős, mint a vasék. A legforróbb munka közben egyszerre csak azt látja a kapitány, hogy lábhoz ereszti a fegyvert. Megáll, bal karjával végigtörüli homlokán a verejtéket, sercint egyet, aztán újra felkapja a puskát s nagyot káromkodik: – Hogy a jó Isten borotváljon meg benneteket, de sokan vagytok, de igen sokan vagytok…! Vagy egy másik eset: A szörnyűséges nagy melegben pihennek a katonák. Van köztük tüzér, baka, huszár. A hőség elfojtja a szavukat, csak néha-néha ejtenek egy–egy szót. Nagy baj az – mondja a tüzér –, ha az embernek elfogy a pénze. Kis idő múlva azonban megszólal a baka: – Nagyobb dolog a’, ha valakit agyonlűnek. Az a legrosszabb. De ezt már a huszár sem állhatja meg szó nélkül és foghegyről odaveti: – No, már én ennél rosszabbat is tudok… Mert hátha kilüvik alólam a lovat…!

- Csontos János -

A szerző a Hajdú-Bihar Megyei Lovas- és Huszárhagyomány-őrző Egyesület elnöke.