„A nagy dívák eleinte nem szerettek engem”

Debrecen, Miskolc - Claudai Cardinale élete a munka, ez tartja még hetvenhét évesen is fitten. Interjú.

Claudia Cardinalét, aki olyan nagyszerű filmekben játszott, mint például A párduc, a 8 és 1/2, a Volt egyszer egy vadnyugat, a Mint a bagoly nappal vagy a Cartouche az idei miskolci Cinefesten életműdíjjal tüntették ki, és a jeles alkalomból a Naplónak is alkalma nyílt beszélgetni a színésznővel. CC – ahogy a legtöbben szólítják – végtelenül kedves és közvetlen ember benyomását keltette, aki kifogyhatatlan a vicces anekdotákból. A beszélgetés több sajtóorgánum jelenlétében zajlott.

Miért fogadta el a Cinefest meghívását?

Claudia Cardinale: Mert nagyon szeretem ezt az országot, jártam itt sok-sok évvel ezelőtt, de konkrétan errefelé még sohasem és kíváncsi voltam.

Hogy érezte magát az életmű-díj átvételekor?

Claudia Cardinale: Fantasztikusan. Az a sok ember... lenyűgöző volt. Nagyon kedvesek az itt élők.

Egyik legfrissebb szerepe a bolgár Twice Upon a Time in the West című filmben van. Miért vállalta ezt el?

Claudia Cardinale: Felhívtak, hogy dokumentumfilmet akarnak forgatni a Volt egyszer egy vadnyugatról. Amikor megérkeztem a helyszínre, bevallották, hogy ez nem igaz, játékfilmet akarnak csinálni. Az egészet improvizáltuk. Azért volt fantasztikus, mert újra ott járhattam, ahol egykor a Vadnyugatot forgattuk, és minden ugyanúgy nézett ki, mint akkor.

Miképpen szokott elvállalni egy-egy munkát?

Claudia Cardinale: A forgatókönyv a legfontosabb. Ha az nem tetszik, akkor visszautasítom a szerepet. Az Anya című filmben például a karakterem az elején harmincöt éves, a végén pedig kilencvennégy. Az ilyesmi nagyon érdekes. A munkámban pedig az, hogy sokféle életet élhetek meg egy helyett. Szerintem az a lényeg, hogy erős maradj, a kamera előtt a szerepet játszd, azon kívül viszont légy önmagad.

Gondolta volna, amikor fiatalon szépségversenyt nyert, hogy utána nemzetközi sztár lesz?

Claudia Cardinale: Nem akartam filmezni. A gyönyörű, kék szemű nővérem szeretett volna, de én nem. A versenyen sem szerepeltem, ám egyszer csak odajött valaki és puff, én lettem a győztes. Díj gyanánt elmehettem a velencei filmfesztiválra – ott aztán sok producer keresett meg azzal, hogy játsszak a filmjeikben, én azonban nemet mondtam. Hazafelé az újságokban aztán azt olvastam magamról, hogy „a lány, aki visszautasította a filmezést”.

Említette a szépségversenyt. Ha ma nyerne hasonlót, és megkérnék arra, hogy legyen színésznő, hogyan döntene?

Claudia Cardinale: Mindig nemet mondanék.

Ön szerint nehezebb ma film­sztárrá válni?

Claudia Cardinale: Nagyon szerencsés voltam, hogy a hatvanas években indultam, hiszen nagyszerű rendezők mellett dolgozhattam. Fiatalon arra vágytam, hogy felfedezzem a világot, és ez sikerült is, hiszen jártam Ausztráliában, az Egyesült Államokban, Peruban, az Amazonas-vidékén, Kanadában, Oroszországban (vicces volt orosz lányt alakítani, de a mínusz negyven fok annyira nem tetszett).

Manapság szerintem a televízió miatt nehezebb sztárrá válni, nagyon sok lány akar ismertté válni, ott szerepelni. Anyám sosem szerette ezt látni, mindig mondta, „Istenem, mindegyik majdnem meztelen!”

Egykoron Olaszország neves színésznőket, dívákat adott a világnak, legutóbb talán Monica Bellucci volt ilyen. Lát hasonló nőket mostanság?

Claudia Cardinale: A baj az, hogy leginkább már koprodukciók készülnek. Nehéz mostanság ténylegesen olasz filmeket látni, de ugyanakkor hasznos is, hogy összefogással jön létre egy-egy mű, hiszen így jóval több helyre is tud eljutni.

Volt valamiféle rivalizálás Ön és a többi díva, például Sophia Loren, Gina Lollobrigida vagy Bridget Bardot között?

Claudia Cardinale: Kezdetben nem szerettek engem. De legutóbb, mikor Sophiá­val találkoztam, azt mondta, „Gyere, te vagy az én kistestvérem.” De persze régebben, amikor mentünk valahová, mindig jelezte, hogy én menjek előre, mivel ő a legfontosabb, neki kell utoljára megérkeznie.

Mi volt a legszebb bók, amelyet valaha kapott?

Claudia Cardinale: David Niven azt mondta nekem egyszer, mikor a Rózsaszín párducot forgattuk, hogy „Claudia, a spagetti és te vagy a legnagyszerűbb olasz találmány”. Egyébként a film egyik jelenetében részegnek kellett lennünk. A rendező, Blake Edwards azt mondta, vonuljatok be az egyik szobába: meg is tettük, dohányoztunk, egy kutya is volt velünk, majd azt vettük észre, hogy az eb hirtelen kidőlt. Furának találtuk, de közben szóltak, hogy kezdődhet a munka, így nem tulajdonítottunk neki nagy jelentőséget. Évekkel később aztán Edwards elárulta, hogy akkor mi marihuánát szívtunk, mivel így lehetett a legjobban elérni azt, hogy részegnek tűnjünk.

Hogy látja, vannak most az olasz filmiparban olyan jelentős rendezők mint amilyenek Fellini, Visconti vagy Leone voltak?

Claudia Cardinale: Olaszországban a filmek finanszírozása elég rossz, így nehéz a fiatalok dolga, nem úgy, mint a hatvanas években.

De mi változott az elmúlt évtizedekben?

Claudia Cardinale: A televízió sokat rontott a helyzeten. Párizsban, ahol élek, vagy egy mozi, a Bercy, ahol régi filmeket is adnak, oda gyakorta el szoktam menni. Legutóbb A cirkusz világa című alkotást néztem meg újra, amelyikben Rita Hayworth-szel és John Wayne-nel játszottam együtt – ez volt az első amerikai munkám.

1963-ban egyszerre forgatott Federico Fellinivel (8 és 1/2) és Luchino Viscontival (A párduc). Igaz, hogy nem kedvelték egymást?

Claudia Cardinale: Nem, meg voltak őrülve. Viscontinak sötét haj kellett, Fellini viszont szőkének akart, úgyhogy néhány naponta cserélgettem. Teljesen ellentétesen dolgoztak egyébként. Míg Visconti inkább színházat csinált, mindent pontosan megtervezett, addig Federicónál végig improvizáltunk. Amikor megkérdeztem Fellinit, miért akart velem forgatni, annyit mondott, hogy az afrikai véremet szereti, s én inspirálom az egész filmet.

És mi a helyzet Werner Herzoggal? Ő is annyira őrült, mint Klaus Kinski volt, vagy ez csak egy legenda?

Claudia Cardinale: Szeretem az őrült embereket. Velük éltem át életem egyik legnagyobb kalandját (Cardinale a Fitzcaralldóban dolgozott együtt a két filmessel – a szerk.). El tudják képzelni az Amazonast? Hihetetlen, azt sem tudtuk, mit lehet megenni. Állandóan a szerepben kellett maradnom, akkor is, ha nem forgattunk, mivel mindig fehér ruhában voltam, s az indiánok azt hitték, egyfajta szent vagyok, s ha kilépek a szerepemből, elmentek volna. Évekkel később az indiánok visszahívtak, s ez ismét nagy élményt jelentett: órákon át kellett velük táncolnom, és amikor hazaindultam, elkísértek a repülőtérre, s ajándékba a földjükből kaptam egy keveset.

Első filmjében, a Gohában a nemrégiben elhunyt Omar Sharif volt a partnere. Hogyan emlékszik rá?

Claudia Cardinale: Az iskolában voltam, amikor a rendező, Jacques Baratier megjelent, hogy szeretne velem dolgozni. Az iskola vezetősége azonban mondta neki, hogy ez lehetetlen, ő sosem beszél, inkább verekszik a többiekkel, ő sokkal inkább egy fiú, mint lány. Baratier erre felhívta apámat, aki erre így felelt, miért is ne. Így kerültem bele a filmbe. Évekkel később aztán újra játszottam együtt Omar Shariffal, s akkor egy házaspárt alakítottunk (a korábban említett Anya című filmben – a szerk.). Jól ismertem őt. Az egyetlen baj az volt vele, hogy állandóan kaszinózott. Mindig pénzt kért, amit aztán el is veszített. Egyszer aztán együtt utaztunk vele a lányommal, aki egyből rá is kérdezett, hogy „Á, ugye te vagy az, aki állandóan kaszinózik?”

Kora legnépszerűbb színészeivel dolgozhatott együtt, ki volt közülük a legérdekesebb?

Claudia Cardinale: Örülök, hogy Burt Lancasterrel játszhattam együtt A párduc című filmben. Mindenki azt mondta, lehetetlen, hogy egy cowboyból herceg legyen, ő mégis fantasztikus alakítást nyújtott. Jó barátom volt, ahogy Rock Hudson is, de Alain Delon és Jean-Paul Belmondo is az. Rock Hudsonnal úgy jártunk mindenfelé mint egy házaspár. A homoszexualitása nehézzé tette az életét, hiszen akkoriban nem nagyon hagyták dolgozni az ilyen embereket. De mi jól éreztük magunkat együtt, a halálakor is mellette voltam.

Olyan emberként, aki szintén elhagyta szülőhazáját, Tunéziát, mit gondol a menekültkérdésről?

Claudia Cardinale: Az olaszok is migráns nép, hiszen tele van velük a világ, ott vannak Ausztráliában, az Egyesült Államokban, Argentínában, mindenhol. Egyébként érdekes, egy színházi fellépés miatt pár éve Szicíliában jártam, s meghívtak arra a szigetre is, ahová anno megérkeztünk Tunéziából. Amikor az ottaniak bemutatkoztak, szinte mindenkit Cardinalénak hívtak: elsőre azt hittem, hogy ez vicc, de kiderült, hogy nem.

Mi a szépség titka?

Claudia Cardinale: Sosem voltak szépészeti műtéteim, nem szeretem az ilyesmit. Az időt úgysem lehet megállítani, már hetvenhét éves vagyok. Az anyám viszont azt mondta, te úgysem változol, hisz mindig nevetsz. A legfontosabb, hogy még mindig aktív vagyok, folyamatosan dolgozom, járom a fesztiválokat – a házamban már nincs is hely a díjaknak, azt se tudom, mit hova tegyek.

Hogyan védekezik a szenzációhajhász bulvárlapok és a paparazzik ellen?

Claudia Cardinale: Emiatt hagytam ott Olaszországot, mivel ott ki sem tudtam mozdulni. A paparazzik folyton a házam körül leselkedtek. Így inkább Párizsba költöztem, ahol ha valaki zavar engem, az utcai emberek a testőreimmé válnak és megvédenek.

Megvolt arra is az esélye, hogy hollywoodi sztár legyen, mégis itt maradt Európában. Miért?

Claudia Cardinale: Több filmet is csináltam az USA-ban, és kértek is, hogy maradjak, de azt mondtam, nem, mert európai vagyok. Ellenben mikor Hollywoodban laktam, akkor Paul Newman adta kölcsön a házát – el tudják ezt képzelni? Sok emberrel találkoztam ott, de a rendőrök állandóan megállítottak az utcán, mert testőrök nélkül mászkáltam, s nem értették, hogy lehet ez, mivel ott mindenkinek volt már akkoriban is. Egyszer egy fesztiválon a hotelben ugyanazon a folyosón volt a szobám mint Tom Cruise-nak, s ő annyi testőrrel mászkált, hogy legtöbbször be se tudtam menni a szállásomra, mert állandóan feltartóztattak. Nem szeretem az ilyesmit. Ezért hordok nagy gyűrűket, hogyha kell, akkor odacsapok. Fiatalon is állandóan verekedtem a fiúkkal.

Nem fura úgy nézni például a Volt egyszer egy vadnyugatot, hogy az utószinkron miatt nem a saját hangját hallja benne?

Claudia Cardinale: Fura persze, de az a film amúgy is Ennio Morricone zenéje miatt zseniális. Jason Robards­-dzal voltunk egyébként a legjobb viszonyban a forgatáson (ekkor Cardinale elkezdte imitálni azt a jelenetet, amikor Robards a fenekére csap a filmben – a szerk.). A többiekkel nehezen lehetett kapcsolatot teremteni. Charlie Bronson mindig egyedül mászkált, nem beszélt senkivel. Henry Fondával borzalmasan alakult a dolog, mert az első közös jelenetünkben rögtön az ágyban kellett szerelmeskednünk, s eközben a felesége végig a kamera mellől figyelt minket tüzes szemekkel.

Ami igazán szomorú ezen filmek újranézése kapcsán az az, hogy ezen emberek zöme már sajnos nincsen közöttünk. Szörnyű volt például Alain Delonnal felfedeznünk, hogy már csak mi ketten vagyunk életben A párduc szereplői közül.

Melyik filmbeli partnere hiányzik Önnek leginkább?

Claudia Cardinale: Nagyon sokan vannak. Burt Lancaster, Rita Hayworth, Rock Hudson vagy Jean-Claud­e Brialy is hiányzik. Utóbbival sokat voltam együtt, mivel közel laktunk egymáshoz. Volt egy kicsi autója, és hétvégente elmentünk kirándulni. A biztonsági övet viszont nem szerette bekötni, így a rendőrök mindig megállítottak minket, s ekkor ő csak annyit mondott nekem: „Claudia, mosolyogj rájuk”, és persze a rendőrök rögtön tovább is engedtek minket az utunkon.

- Vékony Zsolt -

Névjegy: Cladia Cardinale, színésznő