2016.02.20. 18:46
Jellemváltás
<em>A hazánkban a rendszerváltást megelőzően, mint tudjuk, egyetlen egy párt „uralkodott”: a Magyar Szocialista Munkáspárt, melynek soraiba ajánlatos volt mindazon állampolgároknak belépni, akik boldogulni akartak az életben.</em> Kenyeres Ilona írása.
A hazánkban a rendszerváltást megelőzően, mint tudjuk, egyetlen egy párt „uralkodott”: a Magyar Szocialista Munkáspárt, melynek soraiba ajánlatos volt mindazon állampolgároknak belépni, akik boldogulni akartak az életben. Kenyeres Ilona írása.
Egyes munkahelyeken különösen fontos volt a vezetők párttagsága, de a beosztottaknak sem ártott, ha hovatartozásukat a párt iránti elkötelezettségükkel is jelzik. Sok múlott azon ugyanis az előléptetések, a fizetésemelések és jutalmak odaítélésénél, hogy az illető párttag volt-e, vagy sem. Akkoriban már gyerekkorban megkezdődött a haza szeretetére nevelés, ami előbb a kisdobos, később az úttörőmozgalom berkein belül teljesedett ki, ezt követte a KISZ–hez, végül a párthoz való hűség. Emlékszem, az 1956-os egykori ellenforradalom – később forradalom – idején az általános iskolai osztályunkban már volt olyan tanuló, aki kérdőre vonta a másikat, hogy miért nem kötötte fel a kisdobos nyakkendőt. Valószínűleg az a tanuló később egyre feljebb emelkedett a ranglétrán, s egészen az MSZMP–tagságig vitte; elképzelhető, hogy hűségét magas beosztással hálálta meg az akkori rendszer. Voltak akkor is olyan családok, akik titokban hittanra járatták, sőt bérmáltatni, vagy konfirmáltatni sem szégyellték gyermekeiket – természetesen kellő óvatosság és a kisdobos-tagság megtartása mellett. Ez a kettősség egészen a rendszerváltásig tartott, utána ugyanis már nyíltan vállalhatták vallásosságukat még azok is, akik régebben más „hitet” vallottak érvényesülésük érdekében. Volt egy KISZ-, később párttitkári pozíciót betöltött ismerősöm, aki a rendszerváltás után igazi hithű katolikus lett, mondván, ő mindig is az volt, csak a múlt rendszer elnyomta benne ezt a buzgóságot. Végre tehát kinyílhattak azok a „napraforgók” is, akik – legalábbis utólagos elmondásuk szerint – a pártállamban kénytelenek voltak megtagadni hitüket, nem járhattak templomba, nem hordhattak keresztet, és párttaggyűléseken kellett részt venniük, amit igen nehezen viseltek, csak nem mutatták. Most viszont végre kirakhatják a katolikus (vagy egyéb) jelvényeket, mi több, autójuk visszapillantó tükrén feltűnően ott lóg a rózsafüzér is. Ezt látva, az az érzésem, hogy ’89-ben egyeseknél nem csak rendszer-, de „jellemváltás” is történt…
