Olvasói levél: „Rómeó” és „Júlia”

Debrecen - Nem félrevezető szándékú a cím – csupáncsak jelzése annak, hogy nekünk is vannak világhírű szerelmeseink. Petőfi Sándor és Szendrey Júlia jóvoltából 170 éve tudjuk mi is ezt.

1846. szeptember 8-án ismerkedtek meg a nagykárolyi megyebálon. „Amott, a fogadóval átellenben a kert és benne a fák, melyek alatt először láttam meg őt, délután 6 és 7 óra között. Ez időtől számítom életemet – a világ lételét.” Ezután, egyéves „szerelmi párbaj” következett, amely közös megegyezéssel végződött: 1847. szeptember 8-án elkövetkezett a nagy nap: a déli órákban esküdtek egymásnak örök hűséget. Petőfi sodronymű ezüstgombos moirée-atillát; sújtásos, díszes, csípőn alul érő férfikabátot öltött magára – tiszta feketében volt. Júlia, fehér selyemruhát viselt, kebelén tearózsával; fején menyasszonyi fátyollal és mirtuszkoszorúval.

„Esküvőnk középkori regényességgel ment végbe az erdődi vár kápolnájában korán reggel. Folyvást mosolyogtunk egymásra. Amint az esküvői hókusz-pókusznak vége lett, rögtön kocsira ültünk, s vágtattunk Koltóra.”

Fiatalos, de felelős döntés volt, ami nem bizonyult elhamarkodottnak; s ami az örökkévalóságba, a halhatatlanságba itatódott be. Az erdődi „várkisasszony” és az „egyszerű nép fia” talált egymásra azon a szabadságot sugalló vadregényes tájon, hol távol minden zajtól – csak egymás gondolatait keresve – a mámorban úszó Sándor szerint: „Oly édes, de oly édes heteket tölténk, amilyen boldogságot halandó álmodni és elbírni csak képes.” Júlia magán kívül volt: „Nem tudtam álmodom-e a boldogságot, vagy a valóságban közeleg felém? Csak mióta asszony vagyok, ismerem az élet legédesebb örömeit és legkeserűbb bánatát; s mikor látom, hogy szerelemmel boldogíthatom férjemet, nem jut eszembe aggódni a jövőn: hiszem egész életünk boldogságát.”

Sándor és Júlia kapcsolata több, mint egy romantikus szenvedély. A világ nagy szerelmesei közé emelik őket azok a kisugárzó, nemes érzelmek, vonzalmak, sóvárgások, vágyak; amelyek egybeolvasztották életútjaikat. Sándor így érzett: „Te vagy mindenem nekem:/ Lyányom, anyám, húgom,/ Szeretőm, hitvesem! Elértem, amit ember érhet el. /Boldogsággal csordultig e kebel!/ Ölemben kedves feleségem” – illetve, állandóan tépelődött, vívódott: „Keblemen a szerelem virágbokrétája/ Fejemen honszeretet töviskoronája.”

Mindketten aggódtak a hazáért, a szabadságért – kiváltképp miután őfelsége kikönyörögte a „hőn szeretett” magyarok ellen a több, mint kétszázezres idegen csapatot. Nem csoda, ha a lánglelkű szabadságharcos – akinek:”Félrevert harang lázas szíve” – így biztatja magát: „Szabadságot vesznek drága áron,/ S én ne legyek a véres vásáron?!” A hű társ – hisz együtt dobogtak szíveik – aggódó férje mellé állt, akit Tordáig kísért el: „Most a hazádnak nagyobb szüksége van rád!” Hálából: a másik, - vérzően dobogó szív - ezt zakatolta: „Kedves, édes Juliskám… Csíkszeredának és Kézdivásárhelynek gyönyörű vidéke van… Sepsiszentgyörgynek talán még szebb… Majd körülményesebben megvizsgáljuk, ha együtt utazzuk be Háromszéket, mint a fészket rakni akaró fecskék.”

A kegyetlen sors azonban másképp döntött! Júlia eredménytelenül kereste fel a fehéregyházai csatateret, ahol csupán csak ezt vélte hallani: „Aki szeret, megőriz lelki szemeiben… - a sírig és a síron túl hűséges férjed: Sándor”.

Egyedülállóan példás helytállások az élet megpróbáltatásaiban hallhatatlanná tette őket és rájuk gondolva: minden magyar szív „félrevert harangként” viselkedik.

- Hutzler Vilmos, Debrecen -