Karácsonyi történetek - Hóesésben, avagy egy kép üzenete

Hajdú-Bihar - Néhány éve karácsonyi jótékonysági képárverésen voltam. Egy református intézmény gyűjtött sérült gyermekek számára. Nagylelkű, ismert és ismeretlen művészek vásznait árverezték.

Szenteste napján sokáig dolgoztam. Már megkezdődött a licitálás, amikor megérkeztem. Az asztaloknál elegánsan öltözött hölgyek és urak ültek. A püspök úr is jelen volt, az asztalához intett.

Mint egy áramütés

Falusi menyecske, olaj, antik keretben, ismeretlen mestertől – hangzott az árverésvezető szájából. Kikiáltási ára 40 ezer forint, ki ad érte 45 ezret? Ilyen és ehhez hasonló mondatok röpködtek. A licitálók pedig egyre-másra emelték a tárcsájukat. Magam is több vászonra és rézkarcra tettem ajánlatot. Jónéhányat meg is nyertem közülük. Már több mint 30 tétel is gazdára lelt, amikor egy neves festő különleges akvarellje került kalapács alá. Ahogy behozták a terembe a képet és ránéztem, mintha valami mellbe ütött volna. Elgyengültem, megszólalni sem tudtam. Nagyon távolból hallottam, amint az árverésvezető bekonferálta: Bukta Imre Hóesésben című képe, kikiáltási ára 100 ezer forint. A festményen egy középkorú asszony állt hóesésben, szinte már félig hóemberként, mindkét kezében két hatalmas szatyorral. Erőt vettem magamon és feltartottam a tárcsámat. Ekkor melegség öntötte el a testemet és egy három évtizeddel azelőtti kép jelent meg a szemeim előtt.

Meglepetés

Szenteste. Félhomályos, olajos padlójú, kopott bútorzatú kollégiumi szoba. Két fiú ül az asztalnál. Előttük anatómiakönyv és színes atlasz. Egy fekete bőrű, magas fiú, kapucnis ballonkabátban, a kapucni teljesen a fejére húzva és egy sápadt, fehér fiú két pulóverben, kötött sapkában. Mindketten a könyvek fölött görnyednek és halkan mormolva memorizálják az olvasottakat: „sulcus tendinis musculi flexoris hallucis longi…”. Tekintetük időnként a jégvirágos ablak felé réved. Persze csak akkor, amikor a viharos hóesésben nyikorogva elhalad az épület előtt egy sárga tuja (villamos). Ilyenkor összenéznek, majd folytatják tovább a mormolást.

Éhes vagyok – szólalt meg egy idő után a fekete fiú. Én is – mondta a kötött sapkás, majd rögtön hozzátette: Csak egy kis tegnapi kenyér van itthon. Azt nem kérek – válaszolta a ballonkabátos és még jobban összehúzta az arca előtt a kapucni madzagját. Kérjünk valami enni a szomszédból – szólt rövid idő múltán. Nincsenek itt, mindenki hazament karácsonyra – válaszolta a kötött sapkás és közben nagyot sóhajtott. Mormoltak tovább.

Már este 10 óra is elmúlt, amikor mintha kopogás hallatszott volna az ajtó felől. Mindketten összerezzentek. Biztos csak a huzat, mondta nyugtatólag a fehér fiú. Ekkor újra, már valamivel erőteljesebb lett a kopogás. A kapucnis fekete odakiáltott: Bújj be! De az ajtó nem nyílt. Felállt, hátrahajtotta a kapucniját, az ajtóhoz ment és kinyitotta. Ebben a pillanatban azonban rögtön hátra is hőkölt. Egy középkorú nő állt a bejáratnál, két hatalmas szatyorral a kezében és olyan havas volt, hogy szinte már hóembernek látszott.

A fekete fiú meg sem tudott szólalni. A fehér fiú nem tudta, hogy mi történt, miért nem mozdul és miért nem szól semmit a szobatársa. Ő is felállt és elindult az ajtó irányába. Amikor meglátta a hóembernek kinéző jövevényt, először elmosolyodott, majd könnybe lábadt a szeme és átölelte, magához szorította az asszonyt. Édesanyám! De jó, hogy tetszett jönni!

Emlékeztető

Uram, öné a kép, most már nyugodtan leteheti a tárcsát. Kérem, ne licitáljon saját magára. Ezekre a szavakra tértem magamhoz. A kép az árverés óta a rendelőm falára van felakasztva, szemben a bejárati ajtóval, hogy gondoskodó édesanyámat soha ne feledjem.

- Dr. Czifra Imre -