Hangatléták Mozart klasszikusában

Debrecen - Interjú Varga Viktória és Kovács István operaénekesekkel.

Bár első látásra talán kevés dolog indokolná – hisz eddig nem nagyon keresztezte a pályátok egymást – az eddigi életutatokban mégis jó néhány párhuzamot vélek felfedezni. Mindkettőtök karrierje szempontjából meghatározó ugyanis egy-egy tanár, akinek rengeteget köszönhettek: Viktória, te Hamari Júlia, István, te pedig Polgár László szárnyai alatt bontakoztathattad ki a tehetségedet. Kérlek, foglaljátok össze pár mondatban, hogy milyen útravalóval indítottak el benneteket a pályán?

Kovács István: A tőle tanult énektechnikán kívül Polgár Lászlónak az a gondolata maradt meg bennem a leginkább, hogy minden előadást úgy kell énekelni, mintha az lenne az utolsó. Előadás közben pedig mindig „valamilyennek” kell lenni: jónak, rossznak, soknak vagy kevésnek, de a lényeg, hogy semmiképp se semmilyennek.

Ha jól értem, közömbösséget se kiváltani nem szabad a nézőkből, se pedig közvetíteni feléjük.

Kovács István: Így van.

Mi volt Hamari Júlia útravalója, Viktória?

Varga Viktória: A mai napig nagyon szoros viszonyt ápolunk a művésznővel. A tanítása esszenciája az, hogy tisztelettel és alázattal kell dolgozni. Ennek a két nagyon fontos alapelvnek pedig perfekcióra törekvéssel, kitartással és bátorsággal kell párosulnia, illetve, ami nagyon lényeges, nyitottsággal.

Ki felé kell leginkább nyitottnak lenni?

Varga Viktória: Elsősorban a karmester, valamint a rendező és a koncepciója felé. Ami például az én esetemben most valóban nagyon megfontolandó, hisz két különböző produkcióban, ráadásul paralel játszom ugyanazt a szerepet, az Éj királynőjét. Itt Debrecenben, Rusznyák Gábor, valamint a Szegedi Nemzeti Színházban, a Parázsfuvolácskában, Toronykőy Attila rendezésében.

A kétféle koncepció gyökeresen eltér egymástól, hiszen amíg a Parázsfuvolácska egy cirkuszban játszódik, és az Éj királynője a levegő ura, addig a Rusznyák Gábor-féle Varázsfuvolát a fantasy világa ihlette.

További figyelemreméltó párhuzam a pályátokon, hogy amíg itt, Debrecenben A varázsfuvola tragikus vonalát képviselő párosát, az Éj királynőjét és Sarastrót alakítjátok, bár nem azonos produkcióban, de mindketten énekeltétek már az opera komikus vonalát képező kettősét is: Viktória, voltál Papagena, István, pedig Papageno. Mi a kihívás az egyik, s mi a másik szerepben?

Kovács István: Papagenót játszani és énekelni jóval hálásabb, mint Sarastrót. Amellett, hogy ő a főszereplője a darabnak, igazi spiel-szerepről beszélünk a „madaras ember” kapcsán: az ő megformálása esetén a játék fontosabb az éneknél, s igen sokoldalúan, sokféleképp lehet bemutatni a ténykedését. Ezzel szemben Sarastro megformálása jóval nehezebb feladat, nagyobb kihívás: ő az a figura, aki olyan dolgok birtokosa, amelyek megkérdőjelezhetetlen tekintélyt biztosítanak a számára. S az őt alakító operaénekesnek ezt a tekintélyt végig érzékeltetnie kell a közönséggel. Ráadásul úgy, hogy mindehhez játékilag és zeneileg is eszköztelenség társul: nem lehet az alakjába olyasfajta színeket belevinni, mint a Papagenóéba, s a dallamvilága is tömör.

Varga Viktória: Csatlakoznék Istvánhoz azzal kapcsolatban, hogy Papagénát szintén hálásabb megformálni, az Éj királynője viszont jóval izgalmasabb kihívás. A Bécsi Állami Operaházban – nem sokkal azelőtt, hogy ott a Die Zauberflöte für Kinder című előadásban az Éj királynője szerepében is bemutatkozhattam – volt alkalmam egy olyan Papagénát eljátszani, aki lévén, hogy egy börtönben játszódott a történet, Paminának a barátnőjeként és cellatársaként végig ott volt a színen. A két és fél-három órás színpadi jelenlét alatt rengeteg árnyalatát meg lehetett mutatni ennek a szerepnek. Amit egyébként én rendkívül élveztem. Az Éj királynője viszont – hasonlóan Sarastróhoz – bonyolultabb feladat, énektechnikailag, pszichésen és színészileg egyaránt nagy kihívás. Számomra minden előadás igazi bátorságpróba, úgy érzem magam közben, mint egy élsportoló, aki meg szeretné hódítani a csúcshangokat, meg szeretné nyerni magának a koloratúrákat, a zenei íveket, a figurát, és természetesen a közönséget is. Ám, hogy valami hasonlóságot is említsek Papagena és az Éj királynője szerepe között: akármelyik bőrébe is bújunk, egyik esetében se tudjuk beénekelni magunkat a színpadon a szerepbe. A hirtelen színre lépés miatt azonnal kész kell legyünk, ami nagyfokú tudatosságot és testi kontrollt igényel.

Fotó: Molnár Péter

Ha már a kontrollt említetted, ezzel összefüggésben rátérnék a következő, közöttetek felfedezhető párhuzamra. A kontrollhoz ugyanis a fizikumotokat is folyamatosan karban, azaz színpadképesen kell tartanotok. S amíg Viktória szenvedélyes aerobikos, sőt, edzője is ennek a sportágnak, addig István, az egészséges életmódot az eredeti hivatásoddal is képviseled: hiszen orvosi diplomád van és operaénekesi karriered előtt sokáig praktizáltál is. Ha jól tudom, a sportolás szintén nem áll távol tőled. Mi mindent kell megtennetek annak érdekében, hogy a hivatásotokkal járó összetett terhelést bírjátok?

Kovács István: Ez azért izgalmas kérdés, mert folyamatosan változunk. A testünk is, a hangunk is, a lelkünk is. Ehhez az állandó változáshoz alkalmazkodnunk kell. Mind fizikailag, mind hangtechnikailag. Az biztos, hogy nem árt, ha eleget alszik az ember. De ez még kevés, hiszen mi úgy élünk, mint az élsportolók. Hangatléták vagyunk: állandó készenléti állapotban, ahol ildomos mindig a legjobb formánkat hozni. Én például jógázom, ami nagyon sokban segíti a kihívásokkal való szembenézést.

Varga Viktória: Valóban szenvedélyes aerobikos vagyok, a sport a mindennapjaim része. Ha nem aerobikozom, akkor futok és biciklizem. Számomra ez természetes, és fizikailag óriási segítség a színpadon A Stuttgarti Zeneakadémia opera szakán végeztem, ahol már a vizsgák keretében is igencsak meg voltunk mozgatva a színpadon, és egyértelmű volt, hogy bírni kell a tempót. A manapság jellemző rendezői koncepciók mentén pedig sokszor igen nagy távolságokat futunk be egy-egy előadás alatt, sőt előtte, a négy-hathetes próbafolyamat során is. Illetve mi, nők, igen gyakran nagyon magas sarkú cipőben vagyunk fenn a színpadon, s nem csak állunk ezeken a sarkakon, – ami önmagában kihívás – hanem szaladunk rajtuk, és közben még éneklünk is.

Mit szóltok Rusznyák Gábor elképzeléséhez: ahhoz, hogy az operát a fantasy világába repíti?

Kovács István: Úgy gondolom, hogy A varázsfuvola mondanivalóját nagyon sok szinten írta meg Mozart, s ezt az egyébként nagyon humánus mondanivalót legalább ennyi szinten lehet befogadni is. Azt, hogy egy rendező, ahogy most Gábor is, kortalanná teszi a történetet, azzal véleményem szerint csak megerősíti az opera sok száz éve érvényes mondanivalóját.

Varga Viktória: Nagyon izgalmas, hogy Gábor koncepciójában a finálé azzal, hogy Sarastro és az Éj királynője megölelik egymást – mintegy megbocsátva a másiknak –, némiképp feloldja a darab addig feszültségeit, konfliktusait és nehézségeit. Ráadásul a végén az Éj királynője mint anya is másként viselkedik a megszokotthoz képest a lányával, Paminával.

Többet sajnos nem árulhatunk el a darab végkimeneteléről, hisz azt tapasztalják csak meg személyesen a nézők, az viszont érdekelne, hogy mennyiben jelent nehézséget, hogy a többi operához képest Mozart művében jóval több prózai rész van. Tehát, hogy elég sokat kell „szövegelnetek” is az éneklés mellett.

Kovács István: Igen, ha a műfaját nézzük, Mozart operája úgynevezett siengspiel, azaz daljáték, ahol nagyon sok fontos információ prózában hangzik el. Természetesen operaénekesként mindig nagy kihívás prózában beszélni, hiszen teljesen más technika szükségeltetik a beszéléshez mint az énekléshez. Ráadásul a fent említettek miatt a történet menetének megértése szempontjából is nagyon fontos, hogy érthetően, szépen fogalmazzunk. Közvetlenül a beszélés után – épp azért, mert máshol és máshogyan képezzük a beszéd- és az énekhangokat – nagyon nehéz dalban „megszólalni”.

Varga Viktória: Különösen megterhelő az Éj királynője bosszúáriáját megelőző prózai rész. Ezért minden egyes előadás előtt nemcsak, hogy beéneklem magam, hanem a szöveget is tudatosan bemelegítem. Az indulatos próza után éles a váltás az áriára, ahol az éneklés finomabb eszközeivel kell megjelenítenem a bennem forrongó érzelmek széles spektrumát.

Viktória, te nem is énekesnek, hanem színésznek készültél, így tőled biztosan nem áll távol az igen összetett feladatotoknak ez a része sem.

Varga Viktória: Nem, sőt, én nagyon szeretem.

Kovács István: Én pedig kihívásként élem meg ezt is, s ezért inspirál.

- Gyürky Katalin -