Minden szempontból szokatlan életutat vittek színre a Csokonaiban

Debrecen - A kétszereplős darab előadói játékban, szö­vegben, zenében is a maximumot nyújtották. Interjú Varga Klári és Szakács Hajnalka színművészekkel a Ha álom az élet című darab bemutatója kapcsán.

Ha jól tudom, Klári, neked volt az ötleted, hogy a 19. századi francia szerző, George Sand életét színpadi adaptáció formájában a közönség elé tárd. Miért szeretted volna ezt megvalósítani, s milyen formában? Monodrámára gondoltál, vagy rögtön tudtad, hogy kell még melléd valaki a színpadra?

Varga Klári: Nem volt semmiféle koncepcióm ezzel kapcsolatban, viszont már nagyon régóta, tizenkilenc-húszéves korom óta álmodoztam George Sand alakjáról, arról a fajta szabadságról, arról a páratlan erőről, ahogy ő a 19. században élte az életét és kibontakoztatta a tehetségét. Tehát az alak nagyon régóta foglalkoztatott engem, s egyszer véletlenül hangosan ki mertem mondani azt az álmomat, hogy ennek a szerzőnek a minden szempontból szokatlan életútját színre kéne vinni. S mihelyst kimondtam, mintha egy rakétát begyújtottak volna, egymás után össze is állt minden: felhívtam a művészeti vezetőt, Gemza Pétert, aki rögtön megkérdezte, hogy mit szólnék hozzá, ha francia rendezővel dolgoznánk a darabon, aminek azonnal nagyon megörültem, aztán azt is megkérdezte, hogy egyedül akarom-e ezt csinálni, amire azt válaszoltam, hogy semmiképp sem. Erre egy-két nap múlva Péter azzal hívott vissza, hogy mit szólnék ahhoz, ha Szakács Hajnalka lenne a partnerem a darabban. Erre már ugráltam a boldogságtól. Szóval, így, lépésről lépésre összejött a régóta dédelgetett álmom, amit egyszer volt bátorságom szavakba önteni.

S te, Hajni, hogyan fogadtad Gemza Péter felkérését? Gondolom, az ehhez való viszonyulásodat nagyban befolyásolta, hogy volt-e korábban bármilyen közöd a francia szerző életművéhez?

Szakács Hajnalka: Hallottam Sandról, tanultam róla annak idején, de persze az első, amikor a rendező, Adélaide Pralon megérkezett, az volt, hogy újravettük vele Sand életét és regényeit, s együtt válogattuk össze a darabban szereplő szövegrészeket. Klárinak még tartozom is két művel, a Mauprat-val és a Consuelóval. S persze, nagyon örültem a felkérésnek. Viszont rögtön beugrott, hogy a kollégák itt évről évre színre visznek monodrámákat, amikről lehet tudni, hogy milyen komoly munkát feltételeznek, ezért először az jelent meg a lelki szemeim előtt, hogy ketten kiállni a színpadra mennyire kemény dolog lesz. Hisz én ilyet eddig még nem nagyon csináltam.

Mélyvíznek gondoltad?

Szakács Hajnalka: Teljes mértékben. De ami a következő meglepetést okozta, az az volt, amikor Gemza Péter közölte, hogy ez legyen zenés darab. Először nem is értettem, hogy hogyan jön ide a zene, hogy lehet ezt összekapcsolni Sanddal. Persze, Chopin rögtön beugrott, de tényleg nem tudtam hirtelen hova tenni a dolgot. Péter azonban egyértelművé tette ezt, amikor mondta, hogy a zenei képességeinket itt kamatoztatnunk kéne.

Varga Klári: Elnézést, de itt muszáj megjegyeznem, hogy Gemza Péter rögtön azt is közölte, hogy Márkos Albert szerezné a darab zenéjét, amely információval engem teljesen meggyőzött a produkció zenés jellegét illetően. Mert tudtam, hogy Berci elég progresszívan fog ehhez az egész projekthez hozzáállni.

Ha már a zenénél és a zenei képzettségeteknél, képességeiteknél tartunk, nem tudom nem megkérdezni, miként lehetséges, hogy a gyönyörű énekhangotok mellett mindkettőtök tökéletes zongorajátékáról is meggyőződhetünk a darab közben?

Varga Klári: Én gyermekkoromban négy évig tanultam zongorázni.

Szakács Hajnalka: Gimnazistaként én is tanultam ezen a hangszeren játszani. S amikor jött az ötlet, hogy zongoráznunk kéne, mondtam, hogy tanultunk annak idején valamit, s ha valaki leül mellénk, és megmutatja, lehet, hogy elő is jön belőle valami.

Tehát annyi történt, hogy volt egy alapotok, s amikor zongorázni kellett, akkor zongoráztatok?

Varga Klári: Az az igazság, hogy soha nem gondoltam volna, hogy zongorázni fogok, s főleg azt nem, hogy a színpadon, előadásban fogok zongorázni. Azonban, van Adélaide Pralonnak egy olyan egészen kivételes tulajdonsága, hogy nem lehet neki nemet mondani. Bármit kér, azt egyszerűen természetesnek vesszük, hogy meg kell csinálni. S ez történt a zongorázással is. Megkérdezte, s mi kapásból azt mondtuk, hogy persze, zongorázni fogunk.

Szakács Hajnalka: Adelaide­-nak ehhez a tulajdonságához az is hozzátartozik, hogy végig hitt bennünk, és azt közvetítette felénk, hogy bármit meg tudunk csinálni.

Varga Klári: Ráadásul, ha kér valamit, ahhoz rendkívüli módon megteremti a feltételeket is. Nyáron például összehozott bennünket egy francia zongoraművésszel, Sophie Agnellel, aki preparált zongorán is játszik, és mindent képes megszólaltatni, ami a zongorában van. Ő volt az, aki megmutatta nekünk, hogy a hangszer belsejében, testében hogyan kell játszanunk. Hisz nemcsak a zongorabillentyűket szólaltatjuk meg a darabban, hanem a húrokat is.

Fotó: Matey István

Különleges zenei hangzást biztosítva ezzel is a produkciónak. Azonban a zenei képességeitek „kényszerű” kibontakoztatása mellett a darabban számtalan szerepben, hol férfiként, hol nőként, hol gyermekként, hol idős emberként kell megnyilvánulnotok. Folyamatos metamorfózisban vagytok a másfél óra alatt, amíg a színdarabot játsszátok. Mi volt ebben a rendkívül feszes tempójú és dinamikájú produkcióban számotokra – nyilván a zongorázás újratanulásán túl – a legnagyobb kihívás?

Varga Klári: Azt hiszem, nekem az volt a legnehezebb, pontosabban amiatt éreztem mindig nagy feszültséget és izgalmat magamban, amilyen módon ez az előadás készült: kilenc hónap alatt hatszor találkoztunk egy hétre, s így próbáltunk. Eljutottunk mindig valameddig, akkor elbúcsúztunk, közben mindenki csinált egy csomó más dolgot: másik bemutatója volt, más darab próbáin vett részt, törődött a családdal, a barátokkal. Aztán hirtelen, tűélesen, mondjuk másfél hónap kihagyás után vissza kellett azonnal rázódnunk oda, ahol az előző egyhetes próbánál voltunk, tartottunk. Az enyémnél sokkal nagyobb bátorságra volt ehhez szükség. Ráadásul végig nagyon nehéz a darab nyelvezete, minden egyes szava, minden egyes mondata George Sand, az ő stílusában megtartva.

Szakács Hajnalka: Én pedig azt éreztem előnynek, egyben hátránynak is, hogy mivel gyakorlatilag együtt, közösen írtuk a szövegét az előadásnak, a megtanulandó szöveg állandóan változott, az utolsó pillanatokig; ugyanakkor a kilenc hónap arra mégis nagyon jó volt, hogy a gondolatok, az érzelmek, amelyeket ezek a szövegrészek közvetítenek, elképesztően el tudtak mélyülni bennünk. Volt rá idő, hogy „dolgozzanak” a lelkünkben ezek a rendkívül kiélezett Sand-mondatok.

Érdekes, hogy erre a kérdésre én inkább valami „technikai” választ vártam volna, valamit, amit nehéz volt a színpadon kiviteleznetek, ehhez képest mindkettőtök inkább lélektani összetevőre utalt.

Varga Klári: Igen, mert nagyon más ez a fajta próbafolyamat, munkamódszer, mint amihez szokva vagyunk. De arra mégis jó, hogy azok a gátak, amik máskor, egy „átlagos” hathetes próbafolyamat során sokáig megvannak bennünk, most azonnal leomoljanak, mert egyszerűen nem volt ilyesfajta „luxusra” időnk. Csinálni kellett, azonnal újra felvenni a fonalat, bármennyi idő telt is el az előző próbához képest.

Ha jól tudom, nem sokszor játszottatok még együtt a pályátok során. Illetve, ha szerepeltetek is közös darabban, nem voltatok ennyire szoros viszonyban, ennyire egymásra utalva, mint ebben az előadásban. Az érdekelne, hogy mi mindent tudtatok meg a másikról a próbafolyamat során? S itt elsősorban a másik színészi képességeire gondolok. Mi az, ami jó értelemben véve „megdöbbentett” benneteket a partneretek játékában, amire rácsodálkoztatok?

Szakács Hajnalka: Azt gondolom Kláriról is és magamról is, hogy van bennünk némi szemérmesség, miközben szeretnénk nagyon jól teljesíteni a színpadon. S óriási élmény volt, hogy a fent említett kihívások ellenére együtt le tudtuk küzdeni a félelmeinket, szemérmességünket, a megfelelési kényszerünket. Vagyis: a „bocsánat, hogy élek” kategóriájából kilépve bátrakká tudtunk válni. Amúgy pedig azt hiszem, hogy Klárin van ebben az előadásban a nagyobb „szelet”, ő a húzó erő, mert életkorából adódóan a női mivoltról, a női létről ő sokkal többet tud, mint én, aki jóval tapasztalatlanabb vagyok nála. Illetve, az is nagyon tanulságos volt számomra, hogy eddig Klárit nagyon sok drámai szerepben láttam, most viszont, ebben a darabban számtalan oldalát tudja megmutatni a humorának és az öniróniájának.

Azt gondolom, hogy ez utóbbi mindkettőtökre igaz: mindketten képviselitek a tragikus sors bemutatása ellenére, vagy épp azt kiegészítve a humort és az öniróniát a színpadon. De visszatérve a kérdésemre: Klári, te mit láttál meg most Hajniból?

Varga Klári: Egészen káprázatos és kivételes ember Hajni, s határtalan színész. Ilyen fiatalon ennyire birtokában lenni a színpadi létezés minden szegmensének, ez számomra bámulatra méltó. Ugyanakkor elképesztően stabil: s nem arról van szó, hogy az egyik pillanatban stabil, aztán kiesik a szerepéből, hanem betonbiztos minden pillanatban, s még azt is tovább építi, amit már azt hinnénk, hogy nem lehet tovább fokozni. Ráadásul rendkívül szabadon dolgozik a színpadon, mindent mer, s eszméletlen a teherbírása. S egy végtelenül kedves ember. Hát most mondd meg, micsoda mázlim van vele!

Azt hiszem, hogy mindkettőtöknek óriási mázlija van a másikkal.

Varga Klári: Óriási ajándékot kaptam Hajni személyében, de azt gondolom, hogy az összes olyan munkatársammal kapcsolatban elmondhatom ezt, aki bármilyen szinten is részese volt a produkciónak.

S az is rendkívül jó ebben a találkozásotokban, hogy vihetitek tovább az egymásról megszerzett tapasztalataitokat: a második félévben bemutatandó egyik klasszikus darabban, Csehov Három nővérében a három lánytestvérből kettőt ti fogtok alakítani.

Varga Klári: Nekem a véremmé vált Hajni, s az, hogy a nővére lehetek egy következő produkcióban, innentől magától értetődik. Az életemet is rá merném bízni.

- Gyürky Katalin -

[related-post post_id="3638678"]

[related-post post_id="3626030"]