Elhitették a hajdú-bihari katonákkal, hogy háborúzni fognak

A csatlakozási szándékról még egy nyilatkozatot is aláírattak velük. Az egészségügyi egység többször is teherautókra pakolt, elindult kelet felé, de általában néhány kilométer megtétele után megálltak, letáboroztak, majd visszafordultak, így még hazánk területét sem hagyták el. A történész szerint az észak-vietnámi kommunista rendszert támogató Varsói Szerződés tagállamai valójában nem akartak az indokínai harcokban részt venni, inkább csak a csapatok felkészültségét akarták ezzel tesztelni. A közvetlen amerikai katonai beavatkozásra Vietnámban 1964 és 1973 között került sor.

Magyar katonák útban Vietnámba

A debreceni Katus Sándor és egykori katonatársa, a hajdúszoboszlói Péter Imre, akik 1963 és 1965 között sorkatonaként az egri Dobó István laktanyában töltötték katonaidejüket, azt állítják, hogy annak idején többször is elindították egységüket a vietnámi háborúba, de még a magyar határig sem jutottak el.

Katus Sándor elmondta: 1964 késő őszén a politikai tiszt helyetteseként szolgált, amikor azt kapta feladatul, hogy menjen el a tatai hadosztályhoz, és ott keresse meg Bérczes Imre vezérőrnagyot, aki majd ad neki egy nyílt parancsot, amelyet Egerbe kell futárként elvinnie. Így is tett, átvette a lezárt borítékot, így annak tartalmát nem ismerte. Vonatra szállt, éjjel 1 órakor megérkezett az egységéhez, s azonnal riadóztatnia kellett a zászlóaljat.

A visszaemlékező szerint, amikor minden katona felsorakozott a kultúrteremben (nagyjából 35-en, egy kivételével valamennyien hajdú-bihariak), felolvasta a levelet. Ebben az szerepelt, hogy egészségügyi katonaként, „önkéntes alapon” mindenkinek jelentkeznie kell a vietnámi háborúban való részvételre, mely szándékot írásban is muszáj volt kifejezni. Kiképzőtisztjük, Csordás százados kivételével aláírták a papírt. – Testileg, lelkileg ugyan fel voltunk készítve a küldetésre, mégis amikor a parancsot olvastam, egy zabszem sem fért volna a fenekembe – fogalmazott Katus Sándor.

A riadóztatás eredményéről ezután a futárnak titkos telefonon, úgynevezett „K-vonalon” be kellett számolnia a tatai hadosztálynak.

Állandó harckészültségben

Katus Sándor szerint akkoriban a katonák többsége a híradásokból nagyjából tudta, hogy mi történik Vietnámban, hogy a háború minden bizonnyal új fejezetéhez érkezik. Magyarország – mint a szocialista tömb tagja – természetesen az észak-vietnámi kommunista rendszert támogatta.

– Az egység reggelre készen állt a bevetésre. Aztán el is indultunk, meg nem is, akartunk is menni, meg nem is – folytatta a visszaemlékezést.

Katus Sándor egykori katonatársa, Péter Imre – aki az egri egészségügyi zászlóaljnál híradós volt akkoriban – hozzátette: heteken át állandó harckészültségben tartották őket. Időnként teherautókkal megindultak a szovjet határ felé, de általában néhány kilométer megtétele után megálltak, letáboroztak, majd visszafordultak. Akkoriban a kiskatonák úgy vélték, hogy valószínűleg a szovjetek és a kínaiak nem engedik át őket a területükön. Ezt úgy élték meg, hogy határozatlanság tapasztalható a vezetésben, ami lelkileg megviselte az állományt, mígnem egyszer végleg visszavezényelték őket az egri laktanyába – magyarázta.

– Azt a mai napig nem tudjuk, hogy a vietnámi háborúban való részvételt valaki felajánlotta a zászlóaljon belülről, esetleg felülről, például a Varsói Szerződésből rendelték el – osztotta meg gondolatait Péter Imre.

Tesztelni akarták

– Erről az akcióról nagy bizonyossággal állítható, hogy nem éles bevetés, hanem gyakorlat volt – jelentette ki a történtekről nyilatkozva Barta Róbert, a Debreceni Egyetem történésze.

Elmondta: az indokínai háború két nagyobb szakaszra osztható. Az első 1946 és 1953 között zajlott, amikor a franciák vissza akarták szerezni régi gyarmati pozíciójukat úgy, hogy a dél-vietnámi államot segítették. Visszahívták az egykori császárt, ami ellen az észak-vietnámiak Ho Si Minh vezetésével partizánharcot kezdtek. A franciák az 1954-es Dien Bien Phu-i csata után letették a fegyvert. Ezután 1954-ben Észak- és Dél-Vietnámra osztották az országot. Az északi állam kommunista berendezkedésű lett, a déli Amerika-baráttá vált. Az ország kettéosztottsága a genfi megállapodás szerint csupán két évre szólt volna, melyet 1956-ban országos választások és újraegyesítés kellett volna, hogy kövessen. Tartva Ho Si Minhék győzelmétől, a dél-vietnámi kormány és az őket támogató Egyesült Államok azonban megakadályozta a voksolást. Ennek nyomán Dél-Vietnám területén kormányellenes gerillamozgalom alakult Dél-vietnámi Nemzeti Felszabadítási Front néven, melyet a nyugati világ „Viet Cong”-ként ismert meg. A közvetlen amerikai katonai beavatkozásra 1964 és 1973 között került sor.

– Az első komolyabb összecsapások 1965 tavaszán bontakoztak ki. A Varsói Szerződés tagállamai ehhez igazították a mozgósításukat, de valódi bevetésről nem volt szó, és szovjet csapatok sem vettek részt a konfliktusban. Az eddigi kutatási adatok szerint a Varsói Szerződés részéről csak katonáik harckészültségét akarták tesztelni, vagyis nem akartak magyar katonákat Vietnámba küldeni – hangsúlyozta Barta Róbert történész.

OCs