„Arra készültem, hogy egy kisvárosban leszek segédlelkész”

Eredetileg kisvárosi segédlelkésznek készült, s ma már egy egyházkerület mindennapjait koordinálja. Azt is megosztotta a Naplóval, milyen egy püspök civilben, s hite hogyan kísérte végig eddigi életét.

Idén ünnepelte 60. születésnapját, ez egy remek alkalom a visszatekintésre. Hogy emlékszik vissza a gyermekéveire?

Nem túlzás, ha azt mondom, hogy kívánni se kívánhattam volna szebb és nyugodtabb gyermekkort. Egyrészt a szülőfalum miatt: Tornyospálca egy nagyon szerethető, emberléptékű falu volt akkor is, ma is. Édesapám egy ezerkétszáz fős, összetartó gyülekezetet vezetett. Ugyan nem voltunk gazdálkodók, de a parókiakertet nagyapám gondozta a presbiterekkel, én is kivettem a részem a permetezésből, kapálásból, szőlőkacsolásból. Nagyon természetközeli életünk volt.

Rányomta akár a megítélésére, akár a gyerekkorára a bélyegét az, hogy a lelkész fia volt?

Mindenki ismert, még olyanok is, akikkel nem kerültem közvetlen kapcsolatba, ők is figyeltek rám: hogyan viselkedik a pap fia, köszön-e, jó gyerek-e, van-e vele gond. A lelkész gyereke közismertség szempontjából mindig szem előtt van, de ez sosem teherként jelentkezett nálam. Hamar megszoktam azt, hogy ha nem otthon vagyok, – bár otthon is jól kellett viselkedni – legyek illedelmes, azokat az együttélési szabályokat tartsam be, amik a vendéget kötelezik. A mértéktartásra, odafigyelésre tanításnak később is hasznát vettem. Hátrányokkal nem járt Tornyospálcán, Kabán már egy kicsit más volt a helyzet, ott jártam a felső tagozatot, hiszen édesapámat áthelyezték. A hajdúsági mentalitás a szabolcsi nyitottsághoz képest zártabb világ volt, de nagyon szerető szívű. A történelem jobban megkeményítette itt az embereket, ebből kifolyóan óvatosabbak voltak a befogadással. Édesapámat nagyon tisztelték, becsülték Kabán is, abban az időben a doktorátusára készült, sokat járt be Debrecenbe kutatni. Egy olyan szellemi közeg volt otthon, ami még a lelkész családok között sem volt mindennapi.

Kabáról került a Debreceni Református Kollégiumba. Ez az ön döntése volt, vagy családi nyomás?

Számomra mindig egyértelmű volt, hogy ide fogok járni. Annyira sokat és olyan szépen beszélt édesapám a Debreceni Kollégiumról, hogy szívem vágya lett ide tartozni. Kollégista voltam, itt kezdtem el komolyan a zenével is foglalkozni. Életre szóló élmény volt a nagyhírű Kollégiumi Kántusban kórustagnak lenni.

A Kollégiumból hogyan került a Bartók Béla Zeneművészeti Szakközépiskolába? Az orgona iránti érdeklődés is édesapjának köszönhető?

Édesapám nagyon jól orgonált, bár Tornyospálcán orgona helyett egy harmóniumnak nevezett hangszer volt a templomban. Otthon is volt saját hangszerünk a dolgozószobában, ahol édesapám rendszeresen játszott a harmóniumon, én pedig nagy érdeklődéssel figyeltem. Amikor elkezdtem szolmizálni tanulni, akkor az énekeskönyv kottaképét próbáltam lejátszani, és ment. Majd jött a basszuskulcs megtanulása. A keresztanyám jött le hozzánk nyaralni, és megkértem: Cica néni, taníts meg engem a basszuskulcs olvasására! Megmutatta, majd ötödikes koromra egészen jól ment a kottaolvasás. Kabán találkoztam először igazi orgonával testközelből. Engem sosem biztattak arra, hogy szeressem a zenét, egyszerűen ezt szívtam otthon magamba. Miskolcra mentem a konzervatóriumba, mert egyrészt Debrecenben akkor még nem volt orgonatanszak, másrészt egy nagyon híres zenepedagógus, Virágh Endre volt a miskolci orgonatanszak vezetője.

Milyen út vezetett a zenei pályától az 1992-es lelkésszé szentelésig?

A „Refiben” volt egy remek vallástanárom, dr. Rózsai Tivadar. Az ő tanársága alatt összesen több mint 250 lelkésznek tanuló diák ment Budapestre vagy Debrecenbe teológiára. Készültem arra, hogy jelentkezek a teológiára, miközben Karasszon Dezső zenetanárommal eljutottunk egy olyan szintre, hogy ő felvetette: nekem a konziba kellene mennem. Leültem Tivadar bácsival egy hosszabb, nehéz beszélgetésre, amitől csak én féltem, mert ő nagyon nagy empátiával kezelte a dilemmámat, hogy zenésznek vagy lelkésznek menjek-e. Azt mondta nekem: „Ha te most nem kezdesz el a zenével komolyan foglalkozni, akkor nem lesz semmi belőle. Ha viszont érettebb fejjel mész a teológiára, akkor az használni fog neked. Nyugodtan válaszd a zenét!”

A konzervatórium harmadik évében újra előjött ez a dilemma. Abban az időben minden évben egy hely volt orgonistának a zeneakadémián, s megsúgták, hogy az nem az enyém lesz. Úgy éreztem, ez egy jel, a sikertelen felvételi után ezért jelentkeztem a teológiára, ahol örömmel fogadtak. Az az izgalmas ebben az egész történetben, hogy teológus és segédlelkész korom idején akadt olyan év, hogy több koncertem volt, mintha befutott orgonaművész lettem volna. Kárpótolt az Úristen ebben is. Most már látom, hogyan állt össze ez a pálya, s egyáltalán nem veszteségélmények sorozatával, vagy törésekkel élem meg.

Mikor jött el az a pillanat, amikor úgy érezte, megérett arra, hogy lelkipásztor legyen?

Harmadéves teológus koromban jött meg a biztonság, a teljes ráérzés arra, hogy jó helyen vagyok. Onnantól kezdve arra készültem, hogy mindent összeszedjek, ami a vidéki lelkipásztorkodáshoz kell. Szemináriumi kulcsos diákként megízleltem, milyen tudományos dolgozatokat írni. Próbáltam kihasználni az időt a töltekezésre, olvasásra, jegyzetelésre, aminek a hasznát a mai napig érzem. Intenzív diákéletet éltem, annak ellenére, hogy sikerült a tudományos oldallal közelebbről is megismerkednem.

Ez a tudásszomj járult ahhoz, hogy oktatói pályára is lépett?

Igazából arra készültem, hogy egy kisvárosban leszek segédlelkész, szerettem volna, ha Nyírbátorba kerülök. Amikor megkaptam a segédlelkészi évre szóló kirendelésemet, kiderült, legnagyobb meglepetésemre a Debreceni Nagytemplomba kerültem, amitől féltem. Láttuk, hogy a Nagytemplom segédlelkészeinek nagyon sok munkát kellett végezniük. A heti szolgálatok mennyisége, az irodai munka, a temetések száma igen nagy feladatot rótt ránk. Volt olyan reggel, hogy négy-öt tanárom előtt kellett igét hirdetni. Ez azzal járt, hogy az ember egész éjszaka az istentiszteletre készült, de ez egy nagy iskola volt számomra: a szolgálati fegyelem, a minőség szempontjából meg kellett érte dolgozni. Tehát nem oktatásra készültem. A Nagytemplomban töltött évek alatt lettem teológiai óraadó, majd tanársegéd, és 1992-től kerültem át a Hittudományi Egyetemre főállásban.

Pedagógusként lát különbséget a most belépő teológus hallgatók és az előző generáció között?

Igen, van különbség. Nem is annyira a szellemi képességekben és a felkészültségben, de két nagyon fontos pontot említenék. Az egyik a gyülekezeti háttér: nagyon változó a mostani hallgatóknak a gyülekezethez kapcsolódása. A másik pedig a lelki állóképesség: a mai fiatalok hite kevéssé bírja a viszontagságokat, amikor ők válnak vesztessé. Ezek a terhelési próbák olykor túlságosan is megviselik őket. A hit kérdésévé tesznek valami olyan életszerű dolgot, ami mindannyiunkkal megesik, hiszen az élet véges, törékenyek, sebezhetőek vagyunk, s éppen ilyenkor kellene mozgósítani a hitet. Kívülről nagyon nehéz segítséget adni, hiszen a hitet nem a jegyek, a tanár, az egyház adja, hanem az Istennel való személyes kapcsolat ajándéka. A családi minták nagyon számítanak, ha van egy masszív, a hitét nem szégyenlő szülői vagy gyülekezeti háttér, az igen fontos minta.

Volt olyan pillanat élete során, amikor megingott az Istenbe vetett hite?

Nem emlékszek olyan megrázó eseményre, ami megrendítette volna a hitem, sőt, amikor valami nagyon fájdalmas dolog történt, akkor még inkább megéreztem, hogy nekem az Isten milyen fontos. Ez lehet alkati kérdés is, de az istenképem szempontjából a nehézségek nem meggyengítettek, hanem megerősítettek abban, hogy rá lehet hagyatkozni. Ezt valószínűleg én is a családból hoztam, mert a szüleimet láttam nehéz helyzetekben, s bár nagyon fájt nekik, ha valakit elveszítettünk, sosem az ökölrázásos vád volt bennük. Ilyenkor a hit bizalmi oldala domborodott ki, ami különleges belső nyugalmat tud adni.

Mit jelentett Önnek, amikor 2015-ben a Tiszántúli Református Egyházkerület püspökévé választották?

Óriási felelősség egyházi vezetőnek lenni. Az az előélet, amit lelkészgyerekségemtől kezdve a teológiai tanárságig átéltem, nagyon sokat segít a mai napig. A Tiszántúli Református Egyházkerület a magyarországi református egyháznak egy olyan meghatározó része, hogy itt vezetőnek lenni nagyon kiváltságos feladat. A kiváltságot nem úgy értem, hogy előjogokkal jár, hanem nagyon kötött pályát jelent, ahol nem lehet meggondolatlanul, kísérletezgetve csinálni valamit, hanem féltő szeretettel kell ehhez a feladathoz viszonyulni. A Tiszántúli Egyházkerület kondíciója, lelkiállapota kihat a Kárpát-medence reformátusságának egészére. Gyakorlati teológusként olyan tantárgyakat és szolgálati területeket tanítottam, amik az egyház frontális megjelenését adják. A legtöbb ember temetésen, esküvőn, keresztelőn, istentiszteleten találkozik az egyházzal. Az, hogy milyen dogmatikai művek születnek, milyen törvényeket hoz a zsinat, nem ér el az utca emberéhez. A „kirakatban” látható területeken bőven van tennivalónk. A vezetői beosztás nagy lehetőséget ad arra, hogy a Tiszántúli Református Egyházkerületben olyan kezdeményezéseket tegyek, amik a belső békességünket, és az életünk megmutatását jelenthetik – ez az egész a püspöki tiszthez való hozzáállásomat meghatározza.

Hogyan lehet a külvilágnak megmutatni az egyház működését? Milyen új területekre kell lépni, hogy szerethetőbb, elfogadhatóbb legyen az egyház az utca emberének is?

Elsődlegesnek tartom azt, hogy az egyház belső közérzete milyen. Amíg mi nem tudunk egy egymásra figyelő, szeretetteljes életet élni befelé, addig ezt nem fogják elhinni rólunk kívülről sem. Ennek az emberközeliségnek a megteremtése nagyon fontos feladat. Ha van egy gyülekezetben egy jó gondolat, egy összefogni tudó csapat, akik nem csak a megszokott egyházias dolgokat végzik, akkor az azt mutatja, hogy a keresztény élet megélése nem heti 1-2 órára, az istentisztelet időtartamára zsugorodik össze, amikor templomban ülünk, hanem akkor is keresztény vagyok, amikor szórakozok, a családdal vagyok, dolgozok vagy éppen szabadság alatt nyaralok. Valaki úgy éli meg a vallást, hogy a templomban lát az Isten, azon kívül pedig azt csinálok, amit akarok. Képmutatás, ha a templomban látszik a szerethető ábrázatom, kint pedig goromba vagyok, szeretetlen, sőt, kegyetlen. Sok olyan torzulás van, ami visszahat a keresztény felekezetek megítélésére, a reformátusságra is. Nagyon sokat kell tennünk, hogy a keresztény hitünk megélése egy teljes életformát öltsön és ne váljon képmutatássá. Ennek érdekében megpróbálunk olyan szemnyitogatást végezni, programokat kínálni a „Hirdesd az Igét!” missziói találkozások alkalmain, amiknek nagyon szép eredményei vannak az egyházkerületben. Ha egy természetes, nekünk jól álló, hozzánk tartozó hitmegélést tudunk mutatni, az nagyobb hatással bír, mint az egyházi nyilatkozataink. A megélt kereszténységre kell törekednünk.

Püspök úr milyen civilben? Lehet-e egy püspök a szó szoros értelmében civil ember?

Igyekszem ápolni és megőrizni az egyházon kívüli baráti kapcsolataimat. A szolgálatom a belvároshoz köt, de mi igazából alsó-józsaiak vagyunk. A józsai barátokkal, szomszédsággal igyekszünk nagyon jó és folyamatos kapcsolatot tartani. Számomra is kell, hogy ne csak az egyházi közeget érzékeljem, hanem a világi, városi közeget is. Nagyon szeretem Debrecen kulturális pezsgését, a művészeti életet, mint üzenethordozó lehetőséget, aminek az embert eszméltető területei mindig is közel álltak hozzám. Jó olykor elvonulni egy-egy könyvet elolvasni, saját kedvtelésemre muzsikálni, zenét hallgatni – főként Bach művek hangjaiban megmerítkezni. Vannak olyan időszakok, néha szinte egybefüggő hónapok, amikor ez az elvonulás szinte lehetetlen, de ezek után mindig van néhány nap a töltekezésre. A feleségem nagyon figyel rám, hogy legyen lehetőség az egyházi vezetés terheitől egy kicsit távolabb kerülni és a családommal is együtt lenni. Bár ez egy olyan szolgálat, ahol nincs teljes kikapcsolás. Hálás vagyok azért, hogy vannak olyan barátaim, akikkel úgy tudok együtt lenni, hogy nemcsak egyházi és fennkölt kérdésekről van szó, hanem olyan általános, köznapi ügyekről is, amik napközben foglalkoztatják az embert. Tudunk közös programokat kitalálni és közös élményekben részesülni. Az éves szabadság szent dolog a családunkban, várjuk és együtt készülünk rá, ennek a szervezője is főként a feleségem, éppen azért, hogy aztán a szabadság ideje után a megfelelő hőfokkal tudjam végezni a szolgálatomat.

Kiss Dóra