Az 1944-es pusztító légi csapás áldozataira emlékeztek Debrecenben

A Medgyessy sétányon, a város hősi halottainak és polgári áldozatainak emlékművénél Puskás István alpolgármester emlékezett – írja a Debrecen.hu. Szavai szerint régi debreceni fotókat nézve időről-időre elgondolkodik azon, milyen is volt a városunk egy évszázada vagy éppen több évtizeddel ezelőtt. Mikor a Petőfi téren jár, eszébe jutnak azok a fotók, melyek arról tanúskodnak, hogyan is nézett ki ez a városrész 1944-ig. S ekkor eszébe kell, hogy jusson az is, milyen veszteségeket szenvedett ez a város.

Számára ezért a Petőfi tér nem csak egy közösségi tér, nem csak a város életének egy pontja, hanem az emlékezés tere is. Azé az emlékezésé, amely figyelmeztet arra, hogy milyen szörnyűségek történtek Debrecenben a 20. században.

Ugyanakkor az emlékezésnek nemcsak ilyen spontán pontjai vannak, hanem az emlékezetpolitika meg is jelöli azokat a helyeket, ahol emlékeznünk kell a múltunkra, a múltunk eseményeire. Ilyen emlékhelyek találhatók az Ispotály utcán és a Nagyállomáson is, melyek az 1944. június 2-i bombázásra emlékeztetnek bennünket. A Szappanos utcán egy családi ház falán is látható egy emléktábla, melyet valaki az 1944. szeptember 15-i bombázásban azon a helyen áldozatul esett rokonai emlékére helyezett el, a történtekkel szembesítő erejű privát emlékeztetőként. Ez a privát emléktábla arra is figyelmeztet bennünket, hogy ne csak a város épületeinek pusztulását jelentse számunkra a Debrecent 1944 júniusa és szeptembere között sújtó bombázási hullám, hanem emlékezzünk azokra az emberi életekre is, melyek ezeken a napokon oly tragikusan értek véget. A Medgyessy sétányon álló emlékmű az emlékezés több momentumát fogja össze, hiszen itt egyszerre emlékezünk a hősi halottakra, az áldozatokra, ugyanakkor arra a Debrecenre, azokra a debreceni városrészekre is is, amelyek elpusztultak 1944 folyamán. Ez a város Budapest után a legsúlyosabb veszteségeket szenvedte a második világháború során Magyarországon zajló harci cselekményekben akár a polgári áldozatok, akár az épületek tekintetében. A mai nap a debreceniek emléknapja, de nemrég – május utolsó hétvégéjén – egy másik emléknaphoz is érkeztünk: a magyar hősök emlékünnepéhez. S hamarosan, június 4-én egy másik nagy 20. századi tragédiánkra, Trianonra emlékezünk. Sajnos ilyen 20. század adatott számunkra: emberi és nemzeti tragédiákra kell, hogy emlékezzünk. Az emlékezés azonban nemcsak a múlt tragédiái fölött érzett fájdalom kifejeződése, hanem abban is segít minket, hogy a jelenünket átgondoljuk, szembenézzünk önmagunkkal.

A háborúra való emlékezés azért fontos, hogy emlékeztessük magunkat arra is: az a béke, amiben immár több, mint hetven éve részünk van Európában és Magyarországon, nem természetes és örökké tartó adottság. A béke nagyon törékeny dolog – azért is meg kell küzdeni, meg kell dolgozni, hogy háborús tragédiák se a mi életünkben, se a jövő generációk életében ne következzenek be.

A fájdalmak emlékét azért is kell életben tartanunk, hogy figyelmeztessen bennünket és utódainkat is annak érdekében, hogy a béke minél tovább velünk maradhasson, s minél több generáció nőjön fel és dolgozzon nyugalomban. Az áldozatokra való emlékezés mellett a békének is szenteljük hát ezeket a pillanatokat – fejezte be megemlékezését Puskás István alpolgármester.

A Nagyállomás épületének falán elhelyezett emléktáblánál Szőllősi Béla, a Magyar Posta Zrt. Kelet-magyarországi Területi Igazgatóságának vezetője mondott beszédet. A városi honlapon olvasható szavai szerint pontosan 76 évvel ezelőtt bombázták első alkalommal a szövetséges légi erők Debrecent. Ez a bombázás minden addiginál borzasztóbb pusztítást hozott. Szikrázó napsütés volt azon a pénteken reggelen Debrecenben. Valójában senki nem gondolt támadásra. A légi veszélyt jelző szirénákat már megszokta a lakosság, hiszen Budapest bombázása után gyakran megszólaltak. A rettegés rutinná vált.

Június 2-án 8 óra 45 perckor a legmagasabb fokozatú szirénák szólaltak meg, s mindössze húsz perc maradt a debreceniek számára, hogy védett helyre meneküljenek.

Közel kétórányi szörnyűség következett. A bombázók a repülőtér felől érkeztek, szorosan egymás mellett, jellegzetes motorzúgással. Elsődleges célpontjuk a Nagyállomás és környéke volt, a vasúti közlekedés megbénítása, az ott veszteglő vasúti kocsikban vélt hadianyag megsemmisítése. Az amerikai repülők körülbelül ezer bombát hullattak a pályaudvarra és környékére, sőt a város más pontjaira is. A vasútállomás és a posta megsemmisülésével egyidejűleg a földdel lett egyenlővé a Petőfi tér, az Erzsébet, a Késes, az Ispotály utca és környéke.

Ez volt a hazánkat ért legpusztítóbb légi csapás.

Közel 1200 embertársunk vesztette életét, köztük száznál is több vasutas és postás. A sérültek száma megközelítette a 700-at. Teljesen megsemmisült körülbelül 280 épület, és további több mint 1000 megrongálódott. Miért követelt a légitámadás ilyen sok áldozatot? A bombázás meglepetésszerűen érte a várost. Reggel volt, éppen akkor érkeztek be a vonatok, a postán is dolgoztak már. Emberek százai bátran, félelmet nem ismerve végezték kötelességüket: az ország vasúti vérkeringésének biztosításában, az akkor olyannyira várt postai küldemények feldolgozásában, gyors és pontos kézbesítésében. A bombázás után azonnal megindult a mentés. Hatalmas munkát végzett a mentőszolgálat, a Vöröskereszt, a katonaság és a csendőrség. Eltelt 76 év. Bár a mostani, járvány sújtotta időszak nem hasonlítható össze a háborús körülményekkel, mégis a nehéz helyzetre adott reakciókban érezhető párhuzam az összefogás erejében. Mi, magyarok, az eltelt hetek, hónapok nehéz időszakában példamutatóan összefogtunk, hogy a mindenki számára szokatlan helyzetben csökkentsük a fertőzés veszélyét, ami mindenkit fenyegetett és fenyeget most is.

A postások – elődeikhez hasonlóan – ezúttal is mindvégig a frontvonalban dolgoztak. A világjárvány idején is lelkiismeretesen végezték, teljes odaadással tették a dolgukat, hiszen tisztában vannak vele, hogy a munkájuk az emberek mindennapjainak a része.

Felveszik és házhoz viszik a leveleket, a csomagokat, a pénzt, amit a veszélyhelyzet idején mindennél jobban várnak az ügyfelek. Figyelve embertársaik egészségére, a postások érintésmentesen adják át a leveleket, a csomagokat. Nem könnyű feladat e nehéz időszakban helytállni, de összefogással – mint a történelem folyamán annyi alkalommal – ez is sikerül a több mint másfél évszázados Magyar Posta és Debrecenben idén éppen százéves postaigazgatóság irányítása alatt. – S tudjuk jól: „S bár a lényeget még nem értheted / Amíg nem éltél nehéz éveket / Hogy történjen bármi, amíg élünk s meghalunk / Mi egy vérből valók vagyunk”. Hősi halottaink emlékét kegyelettel megőrizzük! – fejezte be beszédét Szőllősi Béla.

A helyszíneken a városi és megyei önkormányzat, az orosz főkonzulátus, a fegyveres testületek, pártok, társadalmi és civil szervezetek képviselői helyezték el koszorúikat. A megemlékezés az egykori Ispotály templom emlékművénél zajló koszorúzással fejeződött be.