Hiányolják látogatóikat a debreceni állatkert lakói – fotókkal

A jelenlegi helyzet – koronavírus-járvány időszaka – nemcsak az emberek, hanem a debreceni állatkert lakói mindennapjait is megváltoztatta. Szombat délelőtti ottjártunkkor nagy csend fogadott bennünket, hiányzott a hétvégi nyüzsgés: elmaradt az állatsimogatás, senki nem kínálta zoocsemegével a kert urait. A vírus miatt a vadaspark kapuit is be kellett zárni, ami igencsak megviseli az állatokat, akik egyébként semmiben nem szenvednek hiányt. – Független attól, hogy gazdasági, járványügyi helyzet áll fenn: az állatokat el kell látni! – fogalmazott elöljáróban a Naplónak Nagy Gergely Sándor, a debreceni állatkert igazgatója. Ezután folytatta: – A járvány elsősorban a főemlősökre és az emberszabásúakra jelenthet veszélyt, de csekély még erről is a tapasztalat. Mindenesetre elővigyázatosak vagyunk, nem csak a munkatársak tartják be a járványügyi szabályokat, az állatok védelméért is mindent megteszünk. Elkezdődött a téliesítés, felkészítettük az állatházakat, hogy üzembiztosan működjenek. Észrevehető, hogy az állatok kedélyállapota, érdeklődése szinte kivétel nélkül megváltozott. Egyértelmű volt számukra már az első napokban – bezárást követően – hogy valami rendkívüli történik. Azóta még inkább igénylik a törődést és a figyelmet a gondozóktól. Társas lényekről van szó, többségük nehezen viseli az „egyedüllétet” – mondta.

Jókedvű falatozás

A vadaspark lakóinak kedvéről mi sem árulkodik jobban, mint a velünk szemben tanúsított viselkedésük: először a tapírok fészkébe merészkedtünk egyre bentebb, ahol hihetetlen fogadtatásban volt részünk. Nem mindennap van lehetősége az embernek testközelből vadonélő állatokat látni, ezért kicsit ódzkodva közeledtünk, ellenben a tapírok úgy jöttek felénk, mintha velünk – mint gondozóikkal is – minden egyes nap találkoznának. A kapibarák kissé távolságtartóbbak voltak, de nem minden kis élőlény lehet olyan barátságos, mint a gyűrűsfarkú maki. A mindössze körülbelül 2 kilogrammos katták úgy örültek nekünk, hogy a vállainkon, és a fejünk búbján ugrándoztak. Bizonyára számukra is nagyon hiányoznak a kedves látogatók, a gyerekek csillogó tekintete, na meg a finom falatok, amit tőlünk is bőven kaptak. Úgy ették tenyerünkből a galagonyát, mintha a legkedveltebb eleségük lenne és csak évente egyszer kapnának a finomságból, ami nyilván nincs így, hiszen a gondozókat megismerve biztosak vagyunk benne, hogy a legjobb kezekben vannak.

NE