A szőröstalpú és a Covid-erdő – Zacher Gáborral beszélgettünk

Talán nem túlzás kijelenteni, hogy annyi elfojtott frusztrációval, komplexussal kevés nemzet él, mint mi. Mindez minek köszönhető?

Egyszerűen így próbálunk beállítódni. Mikor volt utoljára győztes háborúja Magyarországnak, amiből pozitívan jött ki? Gondoljunk csak Trianonra. Olyan sok minden nem történt velünk a múltban, ami okot adna az örömre. Sajnos az is kijelentető, hogy a mentálhigiénés kultúránk a béka feneke alatt van. Alkoholfogyasztásban nagyon jól állunk, mi vagyunk a világ negyedik legelhízottabb nemzete, szóval egy csomó negatív dolgot lehet velünk kapcsolatban felsorolni, ami erősíti ezt a képet. Erre megérkezett a pandémia, ami jó pár lapáttal rátett még erre, hiszen sokan elszegényedtek, kb. 30 ezer ember halt bele a betegségbe, és szinte minden család érintetté vált. Egy eleve stresszel telítődött állapotba érkezett a Covid, felborítva az eddigi életünket; a karanténnal, a bezártsággal tovább fokozta a stresszhelyzetet, ez pedig hatványozottan megterhelte a mentális egészségünket. Az altató-nyugtatószerek használata 10, az antidepresszánsoké 4 százalékkal növekedett ez idő alatt. Plusz 5 kiló „covidhájat” vallottunk be, amit a karantén idején szedtünk fel, és mindezt egy olyan nemzet tette, amelynek a lakossága eleve 60 százalékban elhízott. Az online világ nagyon megerősödött, a sorozatfüggőség például csúcsokat döntött, de tényszerű az is, hogy egy dohányos többet szív stresszhelyzetben. De! Hogy pozitívumot is említsek: a kábítószer-fogyasztás csökkent, köszönhető a lezárásoknak, valamint a kijárási korlátozásnak, mert lássuk be, egyedül betépni és a szekrényajtóval hőbörögni odahaza mégsem akkora buli. Komolyra fordítva a szót, látni kell, hogy nem vagyunk jól és ezen változtatni kellene, foglalkozni a számtalan kigyomlálni való problémával.

Akkor ezt a tényt el kell fogadnunk? Nincs kiút ebből az állapotból?

Erre egy példával felelnék. Kijutottunk ugye az Eb-re, azóta mindenhonnan azt hallani, hogy mekkora a teher a fiúkon. Ezt a vélekedést én is osztom, de nem azzal kapcsolatban, hogy most aztán nyerjék meg a bajnokságot, mert arra azért kevéske az esély. A felelősség mégis nagy, hiszen most mászunk ki a járványból egy mentálisan megterhelt időszak után, azonban mégis azt kell mondanom, hogy micsoda jó dolog lenne, ha legalább az egyiket, akiket mellénk sorsoltak a három nagy csapat közül, elkapnánk. Hangsúlyozom, nem a továbbjutás szempontjából, hanem felidézve a legutóbbi Eb-t, amikor 3-3-at játszottunk a portugálokkal, mekkora euforikus hangulat kerekedett, pár napig felszabadultan ünnepelt a teljes nemzet, tudtunk igazán szívből örülni.

„Nagyon jót tenne a mentális állapotunknak most is egy ilyen siker, ami a mindennapi kínunkat oldja egy kicsit.”

Kemény év van mögöttünk, és még nem látjuk tisztán, hogy mi vár ránk.

Többször felemelte a hangját az oltás fontossága mellett. Miért?

Mert a vakcinának nincs más alternatívája. Mindemellett kiborít az ekörül kialakult hisztéria. Az ötmillió oltással elértük lassan a plafont, innen nehéz lesz továbblépni, nagyobb kiugrásokat elérni az átoltottság területén, hiába dobják már szinte utánunk a korábbi vágyálmok netovábbját, a Pfizert vagy a Modernát. Az én szeretett kollégám, Győrfi Pali is hiába mondja el egy nap tizenhatszor a tévében, hogy milyen fontos az oltás, most úgy gondolom, a helyi véleményformálókra nagyobb szerep hárul. Vegyük példaként a képviselőket, akik hamarosan elkezdenek házalni a kopogtatócédulákért, nekik kellene majd eközben agitálniuk a Marika nénit meg a Lajos bácsit, hogy milyen fontos a vakcina. Megértetni velük, hogy nincs más a kezünkben, csak és kizárólag az oltás, ha le akarjuk győzni a járványt, illetve szétoszlatni azokat a baromságokat, amikkel én is naponta találkozom a csipbeültetésen át a meddővé válásig.

Miért vagyunk ezekre fogékonyak?

Azért, mert a negatív hírekre egyszerűen mindig fogékonyabbak vagyunk. Itt egy teljesen agyament példa: ha holnap körbefutna valamelyik bulvárlapban, hogy Zacher Gábornak szőrös a talpa, az garantáltan szétterjedne, majd én hiába közölnék fotókat arról, hogy csupasz a talpam, az már senkit sem érdekelne. Ezen párhuzam mentén, ha ma valaki túl van a két oltáson, majd kiposztolja, hogy jól vagyok, minden szuper, az érdekel majd valakit? Nem, senkit. De ha azt írja ki, hogy megkaptam az oltást, beteg lettem, vagy ez és az a személy meghalt az oltás ellenére, azt újfent felkapja mindenki, és eljutunk oda, hogy: ó, hát akkor én inkább már be sem oltatom magamat. Minderre pedig rátesznek egy lapáttal azok, akik dr. Google-lel kelnek-fekszenek, meg az álhírterjesztők. Ehhez csatlakozott az orosz és kínai vakcinákkal szembeni negatív hozzáállásunk, ami nem feltétlenül az oltóanyagból eredt, hanem abból, hogy összemostuk azt a benyomásainkkal.

„Ha azt mondom, hogy Szovjetunió, Oroszország vagy Kína, akkor nem egy idealisztikus kép jelenik meg előttünk.”

Ezzel szemben, ha azt mondom, hogy Pfizer és Amerika, a nagybetűs nyugat, már mindjárt másként hangzik. Gondoljunk csak vissza, a vasfüggöny időszakában, ha átlépte az ember a nyugati határt, még a füvet is zöldebbnek látta; elhitte, hogy ami onnan jön, az csak jó lehet. Itt jegyezném meg, hogy mindkét keleti oltás tökéletesen megfelel és hatékony, az én fiamat is Szputnyikkal oltották, mégsem lett tőle két feje.

Megjelent egy új fogalom, a post-Covid. Ez mit jelent?

Induljunk távolról, abban a fejlett egészségügyi rendszerben, amelyben 400 kilométer távolságból robotkarral operál az orvos, és egy sor korábban elképzelhetetlen betegséget már meg tudtunk gyógyítani, megérkezett egy pici vírus, ami az egészet bedöntötte. Én ezt akkor úgy neveztem, hogy bementünk a Covid-erdőbe, ahol kis túlzással pont úgy tapogatóztunk, mint anno az 1300-as években a pestissel küzdő orvosok. Nem ismertük a betegséget, nem tudtuk, hogy a következő facsoport mögül milyen tünet, milyen elváltozás jöhet elő. Jelenleg még mindig bent vagyunk ebben az erdőben, csak most már a post-Covid, a szövődmények részét tapasztaljuk, amiről szintén keveset tudunk, még most tanuljuk, de olyan egészen elképesztő esetek fordulnak elő, mint egy páciensem, aki a fertőzés után mindössze három szagot érez. A szalámihéjét, az ázott kutyáét és a vasét. És mindent ennek érez. Most gondoljunk bele, ebbe akár bele is lehet őrülni: a kedvenc étele ázott kutya szagú, a kedvenc parfümjét is ennek érzi, de a gyerekét is, amikor magához öleli. A légzőszervi és vérképző rendszerünk elváltozásáról már volt némi elképzelésünk, de például a bőrérzékelési zavarok, a rémálmok, a csökkenő terhelhetőség, a gondolkodászavar, a szótalálási nehézségek mind-mind ehhez köthetőek. Ezek a szövődmények pedig minden területet érintve újra rátelepszenek az egészségügyre, így nyomást helyeznek rá.

Matey István