Nem értem meg a dohányosokat

Számtalanszor hallom, magam is átélem azon gondolatokat, amelyek így kezdődnek: „Nem értem…!” Valahogyan így vagyok a dohányzással is. Pontosabban a dohányzók gondolkodásmódját nem értem. Vagy csak én lennék ennyire értetlen? Elöljáróban szeretném leszögezni, hogy soha nem dohányoztam. Bár, magam nikotinmérgezéssel születtem, vagyis 55-ik életévem ellenére is talán valahol ki lehet mutatni bennem valamilyen mértékű káros­anyag-tartalmat! Boldogult emlékű édesanyám mindig büszke volt arra, hogy bár erős dohányos volt, amíg nővéremet várta, rá sem tudott gondolni a cigarettára. Bezzeg, amikor engem hordott a szíve alatt, akkor minimum 2 doboz „mezítlábas” cigarettát pöfögött el, naponta. Ha valaki még emlékszik ezen dohánytermékre, az tudhatja, hogy egy csomagban 25 szál „méreg” volt, így nem lehetett meglepő az előzményeket ismerők számára a születésem kori zöld színem.

Minden valószínűség szerint innen eredeztethetően kifejezett utálom ezt a növényt és a belőle készült dohánytermékeket. Éles szembenállásom miatt képtelen vagyok „dohányos”, avagy „dohányzó” aggyal gondolkozni. Ezért aztán képtelen vagyok megérteni, miért ragadnak meg minden alkalmat arra, hogy – a bizonyítottan – káros szenvedélyüknek hódoljanak. Miért van az, hogy minden létező – általam különösképpen üdvözlendő – szabályt, törvényt igyekeznek kijátszani? Ami meg fölöttébb irritál, hogy aki nem dohányzik, és szóvá merészeli tenni, teret mer adni a nemtetszésének, akkor a füstölésnek feltétel nélkül hódolók „véd- és dacszövetségre lépnek”, és azonnal lehurrogják.

Meggyőződésem szerint Európa – ha nem a világ – egyik legszigorúbb dohányzás elleni törvényével rendelkezünk. Ha jól emlékszem, akkor 2012. január 1-je óta hatályos a 2011. évi XLI. törvény „a nemdohányzók védelméről és a dohánytermékek fogyasztásának, forgalmazásának egyes szabályairól szóló 1999. évi XLII. törvény módosításáról”, és a fenti címet viseli. Rendkívül szigorúan szabályozza a közösségekben a dohányzást. Többek között megállóhelyeken, valamint vasútállomások peronjain is tiltja azt. Ettől függetlenül szinte naponta, mit naponta, naponta többször tapasztalom, hogy a dohányosok mindenféle skrupulus nélkül rágyújtanak ezeken a helyeken. Az meg különösen bosszantó, ha ennek a szenvedélyüknek a tiltó tábla vagy piktogram közvetlen közelében hódolnak. És hogy még tetézzék tettük arcpirító mivoltát, az első slukkot követően egy egyfajta diadalittas mosollyal tekintenek körbe: „Na! Ezt is megtettem/megtettük!”. És láthatóan tisztában vannak tettük törvényszegő mivoltával. De a diadal az diadal! Ki kell élvezni az utolsó cseppig. Vagy nem? Ez nem diadal. Csibészségnek is utolsó.

Egyrészt minden törvény annyit ér, amennyit betartanak belőle. Vallják önfelmentésként vagy önigazolásként a vonatkozó előírást éppen megszegők. Ugyanakkor két dolog elvárható minden embertől. Az egyik: fogadjuk el, az élet valamennyi területét képtelenség a törvény betűjével lefedni, szabályozni. Éppen emiatt fontos a másik: a saját dolgainkat – és mindegy, hogy mit csinálunk – csak addig és úgy végezzük, csináljunk, hódoljunk a szenvedélyünknek, amíg azzal embertársainkat nem zavarjuk.

Higgyék el, nem nagy kérés tőlünk, nemdohányzóktól az, hogy ne dohányozzanak mindenütt! Nincs annál undorítóbb, amikor egy dohányfüsttől bűzös WC-be kell kimenni a vonaton. Amikor képtelenség kellemes szájízzel várakozni egy buszra, villamosra, trolibuszra, vagy akár vonatra. Tudom, a dohányosok nem vagy alig fogadják el érveinket. Elvégre minden szomorú statisztika alapján immáron mi vagyunk – sajnálatos módon – a kisebbség. Hiszen évről évre több a dohányos. És érdekes módon, ahogyan növekszik a számuk, úgy csökken közöttük a toleráns emberek száma is. Mit tehetünk? Nem tudom. Ehhez nem ártana egy kis segítség. Legalábbis jó lenne, ha lenne!

Kovács László