Jó példát látott, tovább is tudta adni

Van, hogy gitárt ragad és dalra fakad; van, hogy a hímzés csendjében merül el; s akad olyan is, hogy a gólöröm hevében ugrik föl a kényelemből. Van, hogy gyermekeket nevelő, s van, hogy társastánc-oktatóként a nyugdíjasoknak támasza. A hajdúbagosi származású Virágos Lajosné Kozák Anikó népi iparművész, s pedagógusként ugyan nyugdíjas éveit tölti, de még most is nehéz volna elsorolni mindazt, amivel foglalkozik, s ami foglalkoztatja. Jelenleg ő a Debreceni és Hajdú-Bihar Megyei Népművészeti Egyesület titkára, mellette a sárándi képviselő-testület tagja, s ugyanitt a nemrégen átadott Kézműves Ház háziasszonya is. Augusztus utolsó napjára sikerült egyeztetnünk egy olyan időpontot, amikor belefér a találkozó. Az elfoglaltság felett fejet hajtok, hiszen a nyár sűrű időszak (ez pedig nem holmi pedagógusfricska, még csak nem is fellengzős túlzás). Az éppen énekversenyről hazatért, s a nyári gyermektáborokat is lezárt Anikót az idei nyár utolsó délelőttjén kértem, adjon betekintést a hétköznapjaiba.

Nyomot szeretett volna hagyni

Az egyesület debreceni székhelyén találkoztunk, ahol nagy mosollyal fogadott. Ahogy leülünk a kézműves tárgyakkal díszített teremben, máris leszögezi: az alkotás öröme teszi teljessé számára az életet – legyen az szellemi vagy tárgyi érték. Nem kell sokáig hallgatni, egyhamar bizonyosság válik: Anikó ízig-vérig pedagógus. Annak is készült már egészen kisgyermekkora óta. A felmenői között ugyan senki nem koptatta a katedra deszkáit, számára mégis ez volt a kijelölt út. Nincsen olyan pillanat, hogy valamilyen módon ne bújna elő belőle a pedagógus énje. Hisz abban, hogy meghatározó a tanárok szava, s reméli: úgy, ahogy neki még most is fülében cseng egykori nevelőinek intő szava, úgy ő is hagyott valakiben hasonló nyomot.

Pénz helyett időt adni

Betonbiztos alapokkal indult: a családja támogató volt, s olyan tudásanyaggal látta el, amit későbbi pályáján hasznosítani tudott. Parasztasszony édesanyja többek között a hímzés világát tárta fel előtte, s fáradhatatlan volt: ha kellett, éjjel is kitartóan varrta a babákra a kisruhát. Postai dolgozó édesapja a zene, a tánc szeretetére nevelte. Nagymamája szavai ma is fülében csengenek: nem baj, ha fejtünk vagy varrunk, de ölbe tett kézzel nem ülhetünk. Jó példát látott, s tovább is tudta adni a nézetét. Hisz abban, hogy ez kell az útnak induláshoz, s hogy szükség van a meghatározó személyiségekre egy ember életében. Náluk például a családi nyaraláson idegenvezetősdit játszottak a gyerekek, így kaphattak tudást is az élmény mellé.

Már böszörményi kisdiákként sem volt rest: a kórusok soraiban dalolt, sportolt, irodalmi színpadon szerepelt, s később, 1975-ben Hajdúszováton – akkor még képesítés nélkül – tanított. 1979-ben került el Sárándra, azóta ott él. Az évtizedek alatt olyan sok végzettséget megszerzett, hogy felsorolni is nehéz lenne, egy azonban közös mindben: oktatói-nevelői munkáját gazdagította minden megszerzett tudás. A legfontosabb tanítása, hogy emberszámba kell venni a másikat. A filozófiája pedig, hogy sosem tudóst akart nevelni, hanem embert. Fontosnak tartja a megfelelő hozzáállást is. – Nem pénzt kell áldozni a gyerekeinkre, hanem időt – vallja.

A piramis csúcsára ért

Két lánya született, és négy unokája is van. Azt mondja, bár egyik gyermekéből sem vált pedagógus, de mindennél fontosabbnak tartja, hogy jó szülők lettek. – Ez az igazi visszajelzés. Valamit csak jól csinált az ember, ha a gyerekei is jól nevelik a saját gyerekeiket. És itt most nem az a fontos, hogy kiváló tanulók, hanem, hogy valóban nagyon jó emberek lettek – jegyezte meg.

Amikor arról érdeklődöm, honnan van ennyi energiája most is, megnyugtat: ő is el szokott fáradni, de hozzátette, bele sosem fárad a teendőibe. Azt mondja, amikor ötödikes kislány volt, szívizomgyulladással küzdött, s a betegsége miatt hiába akart a többi gyerekkel együtt játszani, mozogni, nem tehette. 

 – elevenítette fel. Megjegyzi, hogy a Maslow-piramis csúcsán érzi magát mostanra, így aztán megértem: az önmegvalósítás szintjén adott is a harmónia. S persze a hely is fontos a lét kiterjedéséhez: neki a mindene lett a vidék, és bár megállás nélkül ingázik a megyeszékhely és Sáránd között ma is, vagy járja az ország nagyvárosait, a szíve mindig csendes kis falujába húzza vissza. Elmondja azt is, a pozitív impulzusok viszik egyre csak előre, hiszen valóban olyasmivel foglalkozik, amit nagyon szeret, s olyan emberekkel veszi magát körül, akik számítanak neki. Mindig akad teendője is, mert úgy intézte, hogy legyen. – Ha valaki az aktív korában nem találta meg azt a tevékenységet, ami kiteljesíti, ami más, mint a taposómalom, akkor nagyon nagy baj van – szögezi le, egyfajta tanácsként szánva a nyugdíjas társaknak. Útravalóul aztán még engem is ellát egy jó tanáccsal: azt mondja, magamban higgyek, ne mások véleményének…

BBI