Bódor Edit: sürget az idő, mert sürget a szeretet

A betlehemi lánggal a kezében viharzik be a Karakter Kávézóba egy kedd délután Bódor Edit. Forró csoki pótolja a mozgalmas nap miatt kimaradt összes étkezést, ő mégis – ahogy felszabadultan beszélni kezd – igazán boldog életszakaszban van. – Amikor szikrát kapok a fejembe, és az élet megerősíti ezt, felemelő érzés – fejti ki. Így volt ez a találkozásunk napján is, amikor – kacskaringós idő- és térbeli világutazás után Debrecenbe érkezett a fent említett emblematikus tűznyaláb, ahonnan Budapestre, a Színházi Olimpia szervezőihez vitték tovább. A fejében a szikra és a szellemi kanóc a belőle ezredszer is lobbanó lánggal a kávézó asztalán ezúttal fizikai testet ölt.

Edit neve az utóbbi évtizedekben összeforrt a város szinte összes kulturális rendezvényével, és minden alkalommal az a hit erősítette meg, mely szerint a fontos ügyek és az emberek összekapcsolódnak, egymásra találnak. – Összesereglik rengeteg ember, akikkel mindig az a küldetésünk, hogy együtt juttassunk el egy fontos ügyet azokhoz, akiknek még nem az: a szkeptikusokhoz, a kíváncsiakhoz vagy akár a gúnyosan mosolygókhoz – összegzi azzal a könnyedséggel, ahogyan én szervezek hétszemélyes születésnapi gyerekzsúrt tortával, meghívókkal. Az erőszakban nem, a példaadásban viszont annál erősebben hisz, ahogy meggyőződése az is, hogy előbb-utóbb mindenre választ kapunk. 

– teszi hozzá, és mert hosszú évek óta figyelem, amit tesz, állíthatom: működik, amiről beszél.

Tiszta tükör

Sürget a szeretet, mert sürget az idő – magyarázza, és őszintén szólva szemernyit sem lep meg, amikor megtudom: az egyetlen, aki kordában tudja tartani Bódor Editet, az ő maga. – Figyelnem kell arra, hogy ne ragadjon magával a hév, s hogy se túl világosan, sem túl sötéten ne lássam a dolgokat – mondja, mert úgy véli, az egész életünk egy hatalmas önismereti játék, főleg, ha emberekkel foglalkozunk. Mottója: azzá kell lennünk, akik körülvesznek, így alakul a személyiségünk is. Ha a szerettei körében van, teljesen azonosul velük, mint nemrég, amikor Gergő fia is hazatérhetett hozzá, igaz, ezúttal csak egy fellépés kapcsán.

Hajnali négykor kel, hogy elcsípjen egy kis énidőt, ekkor küldi el az elmaradhatatlan köszöntőleveleket, akinek éppen kell. Hogy honnan lehet ezer fokon élni, szünet nélkül, a már fent említett szikrázásban? 

A leghálásabb azért, ha gondolatot kap, ebből az adventi időszakban – mint tudjuk – nincs hiány.  Hálás volt azért is, hogy – miután egy nyolcvantagú közösségért lehetett felelős a Főnixnél – az ott kialakult kapcsolatai személyes indíttatásból maradtak mára is gyümölcsözőek. A Városházán – a kezdeti látszat ellenére – még szélesebb segítő közösséget kapott maga mellé, mint a régi, és mint mondja, nem kötelességből, hanem mert „egy ügyet szolgálnak”: a város kulturális életéért. A várost képviselve érzi Edit leginkább, hogy a hitelesség és a szakmaiság a hit erejével szinte bármit elérhet. – Ha nem is tudhatom mindig, mi miből következik, szinte minden kő megmozdítható, aminek meg kell mozdulnia – jegyzi meg.

A szeretet 365 napos ünnepe

A karácsonyi pillanatokat igyekszik hermetizálni, hogy kitartsanak minél tovább, az ünnep végén, az új évben is. Messzebbre vinni a debreceniséget, ez az újévi terv: még szélesebb rendszerben működtetni mindazt, ami egy szálon a szívéből és egy szikrával a fejéből elindult. – Amikor a végén majd elszámolásra kerül az idő, azt szeretném mondani, hogy igen, mindent megtettem – sóhajtja a lassan kiürülő csésze felett, s míg egy végeláthatatlannak tűnő pillanatra két értő tekintet összetalálkozik, azt kívánom: legyen így, Edit.

Szakál Adrienn