Hiába a távolság, a nyíracsádi tanya örök otthona maradt Molnár Juliska néninek

Dobó Istvánné, vagy ahogy a nyíracsádiak ismerik, Molnár Juliska néni sok-sok évtizede, egészen pontosan 55 évvel ezelőtt került el szülőfalujából, Nyíracsádról. 

 Számtalanszor elhangzott ez a párbeszéd anya és lányai között a Bács megyei Bácsbokodon, ahol a Nyíracsádról származó Molnár Juliska néni él immár 55 esztendeje. Ezért a Dobó-lányok – Mária, Julianna, Erika és Karolin – a legszebb ajándékkal lepték meg édesanyjukat 80. születésnapja alkalmából: hazahozták őt néhány napra gyermekkora emlékei közé. A hosszú útra két lánya, Erika és Karolin, és egyik unokája, Ákos kísérte el. Juliska néni szíve a torkában dobogott, amikor leszállt a buszról. Nem csoda, hiszen több mint 35 éve nem járt szülőfalujában. A hazatérőket Nagy Gyuláné Julika, Juliska néni egykori barátnőjének lánya fogadta nemcsak szíves látással, de finom ebéddel is, és természetesen velük töltötte mind a három napot.

– mondta Juliska néni, aki nem is sejtette, hogy a görögkatolikus szolgáltatóház, ahol a szállásuk volt, nem más, mint egykori iskolájának épülete és udvara. – Reggel, amikor megmosakodtam, felöltöztem, az volt az első, hogy kimenjek az udvarra. Ahogy néztem a régi-régi épületet, jöttek sorba az emlékek. Épp úgy éreztem magam, mint kisdiákkoromban. Láttam, ahogy bejöttünk a kapun, felmentünk a lépcsőn, ahogy játszottunk az udvaron. Őszintén megmondom, meg is könnyeztem – idézte a diákéveket a néni, aki előtt még Vizsliczki Irén tanító néni alakja is megjelent az ismerős udvaron.

Szerelem első látásra

Több mint fél évszázaddal ezelőtt Juliska nénit a szerelem sodorta az ország másik felére, a Bács megyei Bácsbokodra, ahol boldog házasságban élt férjével és gyermekeivel, de a szíve mindig hazahúzta a Nyírségbe. Dobó Istvánnal Baján ismerkedett meg, arra jártak dohányt fűzni.

– mondta büszkén Juliska néni, akinek István bácsival történt megismerkedését lányuk, Erika mesélte el, hiszen annyiszor hallotta kislányként a történetét, hogy már betéve tudja. Nemcsak ő, de a család minden tagja.

– Édesanyám oda, Bács megyébe járt dohányt fűzni, édesapám is ott dolgozott, így találkoztak. Szerelem volt szinte az első látásra. Mikor édesanyám indult hazafele, édesapám odament hozzá, és elárulta, hogy anyukám tetszik neki. „Maga is tetszik nekem.” Édesanyámnak ez volt a válasza, aztán két hónapig leveleztek, majd édesapám megkérte a kezét a szülőktől. 1967. február 16-án, Julianna-napon keltek egybe – mesélte Erika, majd Juliska néni hozzátette. – A mai fiatalok évekig együtt járnak, együtt is élnek, aztán ha jön valami baj, azonnal szétmennek. Az én időmben nem volt ilyen, mert tudtuk, hogy jóban-rosszban ki kell tartanunk egymás mellett. Nem mondom, hogy nem voltak súrlódások, de nem az volt az első gondolat, hogy szétváljunk, hanem az, hogy helyrehozzuk, ami nem úgy sikerült, ahogy terveztük. Így éltünk mi nagyon boldog házasságban az én urammal.

Múltidézés a tanyán

Juliska néni először hajdani otthonát, a falutól mintegy 4-5 kilométerre lévő kis tanyát szerette volna látni. A Gánásba vezető utat az önkormányzat kisbuszával tették meg a vendégek. Dr. Nagy János polgármester ezzel a gesztussal kívánt hozzájárulni a rég nem látott „földi” születésnapi ajándékához. Nagy volt az izgalom, amikor elhagyta az autó a kövesutat, és lefordult az egykori tanyák felé vezető földútra. Juliska néni minden mezei virágot megismert, sorolta az útszéli bokrok, fák nevét is. Néhány száz méter és jó néhány döccenő után Juliska néni, valamint a jó helyismerettel rendelkező egykori tanyaszomszéd, Szmír Mihály csak úgy sorolták a tanyatulajdonosokat. Juliska néni ment szépen sorba. – Itten laktak Magyar Pistáék, aztán emitt volt a Zilahiék tanyája, a Keczán-tanya, meg Szmírék portája – sorolta izgatottan Juliska néni, aki egyre inkább kezdte felismerni a régi tájat. Már csak a tájat, mert az épületek az enyészeté lettek, a helyükön szántó vagy erdő áll, de az érzés, az a régi maradt mindenek ellenére is.

A régi Molnár-tanya helyét is erdő borítja már, de ez egyáltalán nem zavarta Juliska nénit abban, hogy a múltat idézze. Csak úgy szívta magába a régi tanya illatát, szinte minden fához, bokorhoz odament, és szünet nélkül lopakodtak elő az emlékek, amiket meg is osztott azonnal.

Életre kelt a határ

– Nagyon szerettem tanyán lakni – kezdte – és szerettem a kétkezi munkát is. Már kicsi koromtól fogva, ahogy meg tudtam fogni egy botot, mentem a libákra vigyázni. Aztán ahogy nőttem, mindig a koromnak meg az erőmnek megfelelő munkát kaptam anyámtól, apámtól. Nagyon szerettem a mezőgazdaságban dolgozni. Akkoriban mindenkinek volt saját földje, annak minden szegletét megműveltük. Krumpli, tengeri, zöldségfélék, meg dohány volt sok. Abból éltünk. Akkoriban még a parlagfüvet se ismertük, mert állandóan benne voltunk a földben – magyarázta Juliska néni, ami azt jelenteti, hogy folyamatos volt a földművelés, a határnak nem volt ideje begazlani. Juliska néni azt is elmondta, hogy nemcsak a föld és a munka volt más akkor, hanem bizony az emberek is.

Ünnep- és vasárnapokon nem dolgoztak

– Szombatonként már mindenki a vasárnapra készült. Előre behordtuk a takarmányt az állatoknak, felsepertük az udvart. Vasárnap reggel kihajtottam, meglegeltettem a tehenet, mert a jószágnak enni kell, utána lemosakodtam, és indultunk be a faluba a templomba. Ez a hely a béke és a nyugalom szigete volt. Nagyon szívesen emlékszek azokra az időkre. Mindenki barátkozott, jártunk szomszédolni, jókat beszélgettünk. Most meg még az utcán is alig ismerik meg az emberek egymást – vélte Juliska néni, aki szerint a legfontosabb az lenne, hogy az emberek mindig szeretettel legyenek egymás iránt.

Juliska néni hamarosan betölti a 80. évét. A test már itt-ott megkopott, gyakran fáj a lába, de még kertészkedik. Már csendesebben, de azért ameddig bírja, nem hagyja magát.

– fogalmazott Juliska néni, aki talán soha többet nem jön vissza szülőfalujába, de életre szóló emléket visz magával a múltidéző látogatásról.