Emerenc, az Írónő és vele Az ajtó koronázta be a VI. Magdafesztet

Bár Az ajtó, Udvaros Dorottya és Szabó K. István neve önmagában is erőteljes hívószó, a Magdafeszt egyazon színházszerető medrébe meredek sodrással folytak össze a fentiek szerda este Debrecenben. Akik csak kicsit is ismerik az ünnepelt Kossuth-díjas írót, nem lepődnek meg azon a tényen, aminek többször hangot adott a nyilvánosság előtt: egyáltalán nem hisz a művészetben a férfi és a női nem különbségtételében, épp ezért sem állhatta, amikor írónőnek nevezik.

Szabó Magda világszerte ismert regényét a Csokonai Nemzeti Színház művészeti igazgatója 2021-ben álmodta színpadra a Nemzetiben, majd hozta el szerdán Debrecenbe, a Csokonai Fórum Latinovits-termébe. Több kérdéssel ültünk be a nézőtérre. Többek között, hogy a két legfontosabb női karaktert hogyan jeleníti meg a rendező (mely Szabó Magda megfogalmazásában úgy hangzik: ahol az egyikük véget ér, ott kezdődik a másik), és hogy a benső vastapssal várt Udvaros Dorottya mellett milyen Írónőt láthatunk majd Söptei Andrea alakításában.

Szabó K. István nem csak érti, érzi is Szabó Magdát, mindezt azzal finom előzékenységgel, mellyel megmutatni igen, megmagyarázni viszont annál kevésbé szeretné az Írónő és Emerenc egymást kiegészítő, mégis metszőpont nélküli kapcsolatát – szögeztük le már az első jelenetek után.

Udvaros Dorottya régimódi lassúsággal indított játéka sokféleképpen értelmezhető lett volna, ha a Magdafeszt ezen napjának délelőttjén éppen nem a színésznők áldásos és túlélni való életszakaszait boncolgattuk volna Baluja Petrával, a témát feldolgozó, A sűrített nő című kötet szerzőjével. Hogy Emerenc szerepébe beleérni kell, vagy életkortól függetlenül mindnyájunkban van-e belőle, és csak a tapasztalás által akkreditált önismereti részeredmények engednek beljebb és beljebb őbelé, ezúttal sem derült ki. Egyrészt, mert Udvaros rendszerint szemtelen könnyedséggel játszik el bármit az életkorától függetlenül, másrészt, mert Emerenc életkora több más tulajdonsága mellett teljességgel behatárolhatatlan a regény és a színpadon látottak szerint egyaránt. Ami részéről állandó, hogy a Professzor (Rubold Ödön) és az Írónő szennyese mellett rendszerint takarítja ki társadalmi átokfészekként a tudatalattit és a tudatfelettest, és mossa rendre fehérre a dogmáinktól szennyezett jelképes kényszerzubbonyt.

Nem megérteni; elfogadni

Tiszteletteljes, mégis vakmerő adaptáció ez, az író más munkáiból beillesztett jeleneteivel, rövidebb-hosszabb zenei effektusokkal és filmvásznas elemekkel, melyek visszatérő dallammotívumokkal adnak új ritmust a tartalmi egységeknek. A legmegrázóbb magánszámot Polett (Gidró Katalin) adta, mielőtt szerepe szerint kötélre lógatta magát, és itt dőlt el végül, hogy nem kell minden bálványnak ledőlnie, csak mert az olvasott élmény eredetiségéhez görcsösen ragaszkodunk.

Laikus ugyan, mégis kérdés maradt az Írónőt alakító Söptei Andrea színpadi miértje, a Szabó Magdáétól meglepően eltérő karakter, az akár beszédhibának is nevezhető sajátos artikuláció. Kérdés maradt, azonban csak addig, míg a lehető legközelebb nem kerülhettünk hozzá a vetített portré által, és a tekintetében, a mosolyában fel nem sejlett az definiálhatatlan párhuzam, ami a geometria minden szabálya ellenére végül mégis megidézte az Írónőt.