Szerettünk elvesztése örök űrt hagy bennünk

A világ összes fájdalmával felér, amikor elvesztünk egy olyan embert az életünkből, akit nagyon szerettünk, végigkísérte életünk egy részét, és sokat köszönhetünk neki. Én szerencsés voltam a tekintetben, hogy nem kellett közvetlen családtag miatt átélnem a gyászt, azonban a napokban bekövetkezett az, amitől a legjobban féltem: elhunyt a nagymamám. Mindig életerős, tudatos és kitartó volt, ezért nem gondoltam, hogy ilyen hamar végleg el kell búcsúznom tőle. Igaz, hetvennyolc éves volt, számos megpróbáltatást és egészségügyi problémát átélt, de mindig átküzdötte magát rajtuk. Különleges kapcsolatom volt vele már egészen gyermekkorom óta. Számomra nem „csak” egy nagyi volt, hanem a legfontosabb ember az életemben.

Szinte mindenki belegondol abba, hogy mi lesz, ha eltávozik valamelyik hozzátartozójuk, hogyan fogják feldolgozni, és mennyi idő alatt. Én is így tettem, főleg, hogy sokat betegeskedett az utóbbi időben, de teljesen más volt, mint ahogyan azt elképzeltem. A hír lesújtó, kegyetlen és felfoghatatlan. Előjönnek az emlékek, a legszebb, és persze a legnehezebb időszakok. Gyakori, hogy ilyenkor lelkiismeret-furdalás tör elő bennünk azért, hogy miért nem töltöttünk több időt azzal, akivel már többé nem tudunk. Ezek természetes érzések, de nem szabad, hogy ezzel kínozzuk magunkat. A gyász feldolgozása mindenkinél más és más, azonban egy közös, a seb soha nem gyógyul be teljesen. De tudom, hogy nagymamám sem szeretné, ha gyötrődnék, ezért próbálom összeszedni magam, hogy ő is békére találjon, és nyugodtan hagyja el a földi életet.