Elnéptelenedő települések: Konyár-Sóstón megállt az élet, az is jó régen - fotókkal, videóval

Konyár-Sóstófürdő, Hosszúpályi Messzelátó-Sóstó. Az előbbit használják, az utóbbi hivatalos, valószínűleg a közigazgatási terület miatt. A hajdú-bihari település olyannyira kicsi, hogy bármelyik szegletéből látni az őt körülvevő tisztást vagy erdőt. És legalább ennyire nyugodt.

A városi nyüzsgő közegből kiszakadó látogató számára Konyár-Sóstó a béke szigete. A levegő már-már láthatóan tiszta, és egyfajta erőteljes csend veszi körbe a némaságot, épp emiatt könnyű felfigyelni rá. Az ember már-már azon kapja magát, hogy itt szeretne letelepedni.

– Csend, nyugalom, béke, meg semmi. Tömören összefoglalva, amúgy meg egy koszfészek – töri derékba álmodozásunkat az első lakó, akit megkérdeztünk otthonáról. 

Egy falugondnokuk van, aki intézkedik, ha egy idős ember ellátásra szorul, vagy valamire égető szükségük lenne. Vásárolni Konyárra vagy Hosszúpályiba járnak, akinek van lehetősége, az Derecskéről, a nagyáruházból spájzol be.

Nem éri meg ingatlant venni Konyár-Sóstó környékén

Rámutat egy családi házra. Szerinte emiatt van, hogy – míg Hosszúpályiban 30 milliót adnának érte, – itt négymilliót sem ér. A fiatalok nem maradnak, és sajnos az idősek is csendben távoznak. Beszélgetőpartnerünk harminc éve él Konyár Sóstón, megkérjük, hogy meséljen inkább valami vidámat, régről:

– emlékezik vissza.

Úgy fogalmazott, Konyár-Sóstó elsorvadt. Nemcsak azért, mert elköltöztek sokan, hanem természetvédelmi táj lévén a környező területet érinteni sem szabad:

– Focipálya is volt, de megszüntették. Gombát szedni sem lehet a legelőn, mert megbüntetik az embert. De mondom én: az unokáknak csak úgy lehet megmutatni az élővilágot, ha sétálsz vele – csóválja a fejét.

Szép idők, szép remények

Továbbmegyünk, igaza volt újdonsült barátunknak, valóban elnéptelenedő település. Nem csak azért, mert nem látjuk az idegenek érkezésére kikukucskáló, kíváncsi arcokat a kerítések mögött. A legtöbb házban nincs jele annak, hogy laknának benne. A virágok elszáradtak, a fák közé feszített szárítókötélen jóformán áll a por, egy-egy ablak pedig be van törve.

 – mondja Juliska néni. Ő kérte, hogy így szólítsuk. Miközben a metszőollóval formálgatja az ágakat, elmondja: 84 éves, hatvan éve lakik a portáján. A kedves asszony kissé szabadkozik, mert régen jobb állapotban volt a háza, de feleslegesnek tartja csinosítgatni, az értéke úgysem fog nőni. Meg aztán, így a betörőket sem vonzza.

A régi időkben láttuk volna a környéket, az emberek kint álltak az utcán, átjártak egymáshoz. A falu végén lévő kastélyban, ami a dombon van, a vízműtelep mellett, csodaszép bálok voltak. Oda jártak táncolni, szép ruhákban az emberek, a mamák még a gyerekeket is vitték. Konyárról jöttek a zenészek. Azok voltak a legszebb idők, mondja.

A hentes és a kecske

Juliska néni a fiával él, akinek a közelben van egy háza, de anyjához költözött, hogy segíteni tudjon neki. Ő sosem tervezte, hogy elhagyja Sóstót. 

Nem úgy, mint az a fiatal fiú, akivel a falu túlsó végén elegyedünk szóba. Kijött köszönteni minket, amikor látta, hogy az utcán legelésző kecskéket fotózzuk. Közvetlen, jó kedélyű, szeret Sóstón lakni, de már nem sokáig fog. Hentesnek tanul, és Hajdúböszörményben akar munkát találni majd.

Megkérdezzük, hogy nem aggódik-e, hogy elviszik a kecskéket, de csak legyint: nem jár erre senki. Még az sem igazán zaklatja fel, amikor mutatjuk neki, hogy lángol az avar, nem messze a jószágoktól. Igaz, nem sok minden van a néhány négyzetméteres terület körül, amibe belekaphatna a láng, de azért mégis egyre sűrűbb a füstje. Ennyit a tiszta vidéki levegőről.

Majd elalszik az, vonja meg a vállát. Aztán mégis bemegy, hogy hozzon valamit, amivel eloltja, de szerintünk csak minket akar megnyugtatni. Higgadt is, jó kiállású is, biztos remek hentes lesz.

Csak később derül ki, hogy a tűz nem is olyan ritka jelenség errefelé. Az egyik háznál félik a rosszakarókat, nagyon sok a suhanc, a csavargó errefelé. Betörnek a házakba, kirabolják az időseket, egy asszonyt tavaly állítólag úgy megvertek, hogy betört az orra. Meglepődünk, mert nem ilyennek tűnt Sóstó, hiszen ez a béke szigete.

– Higgyék el, nagyon félünk. Ha az uram elmegy vásárolni Konyárra, magamra zárom az ajtót. Jönnek néha csapatostul Pocsajból, Pályiból. Nekem összesen hatvan tyúkomat vitték már el, nézze csak meg, azért van fóliával elkerítve a baromfi, hogy ne lássák kintről – sopánkodik az egyik asszony. Megkérdezzük, miért nem szólnak a rendőröknek. Szólnak ők, de mire ide kiérnek, az legalább 11 perc, addigra késő.

Elmondja azt is, egy helyi illetőt már elvittek. Ő házakat gyújtott fel, csak úgy unalomból vagy szórakozásból, és több helyre be is tört. Szerencsére elkapták, valószínűleg börtönben van. Tanácstalanul gyalogolunk tovább. El is hisszük, nem is. Mindenesetre lakásvásárlás nemigen lesz.

Ekkor látjuk csak, hogy az egyik utcában gyakorlatilag minden utcafronti falra ki van szegelve egy-egy tábla, amin az áll: kamerával megfigyelt terület. Még olyan házakon is, amik ránézésre kevesebbet érnek, mint egy kamera, már ha tényleg van benne. Mindenesetre indokolatlanul sűrű figyelmeztetés egy békés kistelepüléshez képest.

Kezdenek kissé gyanússá válni a betört ablakok, az elhagyatott házak is. De valahogy mégsem fér össze az egész az utcán hagyott kecskékkel.

Jajj, úgy élveznénk mi a strandot!

Tény, amilyen kicsi Konyár-Sóstó, annyira sokféle negyedből áll: a falut a vasút szeli ketté, de még a két oldalon belül is van eltérés. Az egyiken elhagyatott házak, mellette sűrűbben lakott terület, míg a másik felében a takarosan felújított vagy nemrég épült házak régóta elnéptelenedett utcákra vetnek árnyékot. Csak nyomokban kukorékol egy kakas egy-két tanyán, annak meg nyilván gazdája is van valahol. A kakasok ritkán önellátóak.

Így érkezünk el a névadó, de mára kiszáradt Sóstóhoz, amit mára benőtt a gaz. Szomorú látvány, pedig mennyi vidáman pancsoló gyermek kacarászhatna benne.

Hazaérve fellapozzuk a régi újságokat, csak úgy kíváncsiságból. Egy 1982-es Hajdú-bihari Naplóban azt írták az 1940-es években virágzó strandról: 

Bizonyára így volt, nekünk pedig kissé elszomorodik a szívünk. Egy kellemes kis falu, ahol lehetne fürdőzni, bálban táncolni vagy tejet inni a kocsmában. Talán majd nyugdíjas korban, addig marad a városi lét, ahol kecskét nem lehet az úton legeltetni, de legalább el se lopják.

Ha szívesen olvasna még elnéptelenedő településekről, van pár ötletünk: