2024.01.16. 20:00
A puszta bölcsessége csírázott ki bennünk Pródon – fotókkal
Hiába élnek itt évtizedek óta, valaki nem tudná elengedni, más szerint elkeserítő az élet az alig 150 fős hajdú-bihari kistelepülésen.
Takaros utcák fogadják a Pródra betérőket
Forrás: Czinege Melinda
Mindössze egy láthatatlan fátyol választja el a nyugodt vidéki életet a sietségbe rohanó civilizációtól Pród határában. Felmerülhet abban, aki a két takaros téglaházra emlékeztető buszmegálló között, a forgalmas 35-ös főútról letérve ráfordul a Bagota utcára: mégis mit keres a Haon Elnéptelenedő települések címet viselő sorozatában ez a helyszín?
Pród határát ugyanis egyáltalán nem az enyészet rágcsálja, sokkal inkább a fejlesztés és a gondoskodás jut az ember eszébe a hívogató kiskertet látva, mely a látogatót köszönti. Egy régies irányjelző fatábla, mely a szívnek kedves városokat tájolja be: Arad, Uzsok, Kassa, Brassó.
Legalul – méltó helyén – pedig egy oda nem illő, távoli, mégis hazánkhoz csalárd módon közel férkőző város neve áll: Trianon.
Tavasszal biztosan még gyönyörűbb ez a kis emlékhely, a januári fagyos idő és a történelmi emlék hamar visszarepít a valóságba. Tovább indulunk. A kötelező jelleggel elhelyezett, ám szinte teljesen új helységtábla mellé rögtön egy otthonosabbat is megálmodtak. Az autentikusan fából készült, rovásírással is ellátott településtábla melegséget áraszt, szinte a dér sem fog rajta. Már az első találkozás Próddal valódi magyar szívet sejtet.
Látszanak a fejlődés jegyei
A Hajdúböszörmény közigazgatási területén lévő településről nem mondtak le, láthatóan ide is jutott a fejlesztésekből. Szeretnénk hinni, hogy látják még benne a jövőt, sőt, 2023-ban ötödik alkalommal rendezték meg a méltán híres Pródi Falunapon a Robikapa versenyt. A postaként is szolgáló művelődési ház és az előtte lévő park szépen fel van újítva, az iskolát is renoválták. Sőt, még a most oly’ divatos, nagyvárosi mintára készült, színes lécekből összerakott, méretes Pród felirat is helyet kapott. Az a fajta, aminél fotózkodni szoktak a fiatalok és a turisták.
Nem nagyon vannak ám errefelé olyanok. Sem fiatalok, de turisták se nagyon a horgászokon kívül
– vélekedik Szabó Mártonné Erzsike. A néhány kis utcából álló települést többször bejárva ő volt az első, akit megláttunk. Éppen a kertjében állt, és leplezetlen kíváncsisággal méregetett minket, nem pródiakat.
Aki tud, kirepül a fészekből
Szívélyesen szóba elegyedik látogatóival. Rábólint: igen, igen, valóban vannak itt fejlesztések. A művelődési házban tartanak lakodalmakat, ötvenéves házassági évfordulókat, bár megjegyzi, ő biztos nem fizetne azért. Aztán hozzáteszi, az iskola is új, csak éppen nincs nyitva már vagy tíz éve. Pedig van vagy tizennégy gyerek, iskolás és óvodás korú. Fél hétkor kell nekik fagyoskodniuk a megállóban a böszörményi buszra várva, ha a szülőknek nincs autójuk.
– Bolt nincs, orvos nincs. Már egy éve lesz a tavaszon, hogy bezárt a rendelő. Aki beteg, vagy Böszörménybe megy, vagy mentőt hív. Pródon nem fejlődik semmi, csak talán visszafelé, mint a rák. Hetvenöt óta. Akkor 375-en voltunk, most meg alig 150-en – mondja.
Míg az emlékek közt lapozgat, némileg felderül, és a régi időkről kezd mesélni: tanyán nőtt fel Hortobágynál. Amikor iskolás volt, akkor 31-en jártak az osztályba. Most, aki tud, mind elmegy Pródról. Mi pedig kissé zavartan nézünk, hiszen ott, a túloldalon is felújított vagy frissen épített házakat látni. Erzsike néni legyint: azokat nem lakja senki. A szülők kihalnak, majd eladják a házakat.
Levelek, kenyér és takarmány
És mégis, hogyan oldják meg a pródiak a bevásárlást? Ha látogatóba jön egy gyermek vagy unoka, autóval elmennek a városig, ekkor kartonszámra bespájzolnak lisztből vagy cukorból. A kenyeret a tanyagondnokkal hozatják, aki a telephelyén kiosztja. De ő is le van terhelve, mert hozza-viszi a gázpalackot a tanyákra. Jár a tápos is a településre, kétszáz forintért drágábban adja a takarmányt, mint Böszörményben, de házig hozza.
Elköszönünk Erzsike nénitől, hogy nyakunkba vegyük a települést. Nem sok idő bejárni, hamar bele lehet botlani a kiüresedett, szebb napokat is megélt orvosi rendelőbe. A kerítés leláncolva, a ház vakolatát a remény tartja. Az élelmiszerbolt cégérét is alig lehet elolvasni, úgy kiszívta a nap. Ajtaján már csak a rozsda és a penész harcol a helyért. Megette az idő.
A főtérre visszakanyarodva meglátjuk a postakocsit. A kézbesítők éppen felnyergelik a kerékpárt. Ketten vannak, ami meglepő, ám hamar kiderül, hogy az egyikük gyakornok. Elmondják, minden hétköznap terítik a környékbeli településeket: az utcákat biciklivel, a tanyákra viszont autóval mennek. Szűk három óra alatt végeznek Pródon.
Elnéptelenedő települések: Pród
Fotók: Czinege MelindaEgy hosszú, boldog élet
Ekkor mozgás sejlik fel egy közeli, bezárt ÁFÉSZ körül. A bolt szinte muzeálisan őrzi a szocializmus lenyomatát. Ajtaja nyitva, udvarán több zsák termés. Belépünk, épp egy középkorú nő áll egy hatalmas kupacnyi hagyma előtt, közben serényen pucolja. Hamar kiderül, nem üzlet ez már, hanem egy lerakat. Apjához vezet, mondja, majd ő mindent elmesél. Szabó Sándor – vagy ahogy sokan ismerik: Csombé – behív minket a konyhába, ahol egy kis kályha biztosítja a meleget. A meleggel együtt megcsap az asztalon lévő, papírcsomagoláson elterülő kolbász illata. Elárulja: saját töltés.
Itt nőttem fel, tanyán. Két és fél kilométerre volt az iskola, azt minden nap megróttam. Mai napig tudom a tanyaszámot: 626, pedig 2010-ben összedöntötte a vihar. A földünk még mindig ott van körülötte, azon a 21 hektáron gazdálkodunk, hagymát termelünk, meg egy kis burgonyát. Az életemet itt töltöttem kint, a határba’
– kezdi történetét Szabó Sándor. Elmondja, a kilencvenes évek óta mezőgazdasági vállalkozóként dolgozik, előtte a II. Kongresszusban 21 évig növénytermesztő gépész volt.
Néhány hónapja lett nyugdíjas, ezt a pródi művelődési házban ünnepelték. Büszkén meséli, Tordai Zoltán és zenekara lépett fel, legalább nyolcvanan voltak. Úgy látja, van azért élet a településen, a régi barátok összejárnak olykor.
Megjegyzi, régen valóban több minden működött Pródon, hetente háromszor rendelt a böszörményi doktor: hétfőn, szerdán és pénteken. Ő maga ugyan nem látogatta, mert sosem volt beteg. Édesanyját is csak akkor látta orvos, amikor megszülte a gyermekeit. Az ÁFÉSZ-bolt azért is különleges helyszín, mert – amikor még kocsma is működött benne – innen vitték el az apját egy Uazzal az oroszok.
Elmondja, a mai napig megáll a traktorral a régi tanya előtt. – Jól mondják: öreg fát nehéz átültetni, de ez igaz. Ahol felnőtt az ember, oda húzza a szíve.
Szabó Sándor a szerencsések közé tartozik, hiszen két gyermeke sokat segít. Együtt takarítják be a hagymát, ők nem hagyták el a települést. Nélkülük talán nem is csinálná, mert a napszámosokkal nehéz lenne nullára kijönni, ráadásul nem is szívesen járnak ki Pródra, esetleg a helyiek dolgoznak be a földön néha. Mégis, ő úgy tartja, neki itt a helye. Mint vallja, van annyi földje, ami elég, és még annyi, ami majd eltakarja.
A jó magyar hagyma itt van eltemetve
Megkérdezzük az idei termésről is. Elmondja, tavaly nagyon jó volt a hagyma, nem volt megállásuk, sorban álltak a kocsik, vitték Kisújszállásra, Nagykállóra, Hajdúnánásra. Az idei termés fele megy a juhoknak, pedig a hagyma bírja a fagyot.
Útravalóként meg is ajándékoz néhány jó tanáccsal: a litván és az egyiptomi hagymát ne vegyük meg, mert ott nem ellenőrzik, mivel van permetezve. Megtudjuk, 12 évig növényvédős volt, napi 150 hektárakat permetezett. A saját hagymát odaadja a kisgyerekeknek is, mert tudja, mivel vegyszerezte. Mondja, az a jó hagyma, amelyik „elindult”, vagyis csírázik. Az egészséges, az él. Annak a közepéből lehet a jó pörköltöt főzni, valaki még a zöldjét is beleteszi. Amelyik nem hajt ki, az viszont gyilkos.
Így távoztunk Pródról, a puszta bölcsességével a vidék csendességét magunkba zárva. Megértettük, hogy a távolság elszigetel, de ki is teljesíthet. Mint a hagyma esetében, ha hagyjuk, engedi kicsírázni, ami mélyen bennünk van, és távol tartja a civilizációban ránk rakódó mesterséges permetet.
