Motiváció nélkül nincs tanítás – vallja az életműdíjas debreceni fizikatanár, Tófalusi Péter

Tófalusi Péter, a Debreceni Református Kollégium Dóczy Gimnáziumnak elismert fizikatanára az élményalapú tanítás híve – óráit a hasznos, gyakorlati tudás kísérletekkel tűzdelt átadása jellemzi. Több évtizedes, eredményes tehetséggondozó tevékenység áll mögötte. Tanítványai jelentős sikereket értek el különféle országos és nemzetközi fizikaversenyeken. Eredményes munkásságát több díjjal ismerték el az évek alatt, 2023 végén pedig megkapta a Rátz Tanár Úr Életműdíjat. A pedagógussal a Cívishír készített interjút.

Fizika. A legtöbb diák, ha meghallja ezt a szót, futkos a hátán a hideg; az ön óráit mégis várják a gyerekek. Mi a titka?

Azt hiszem, motiváció nélkül nincs tanítás. Arisztotelész azt mondta, a tudomány csodálkozással kezdődik, és szerintem arra kellene törekedni, hogy ez a csodálkozás fennmaradjon. Tehát amikor először bejönnek hozzám, akkor az „égbe szállunk”. Ez annyit jelent, hogy van egy vizes rakétám, azt fellövöm, és ebből csupa jó dolog származik, meg tudom mutatni a fizika varázsát. 

Benne van a vérünkben, a zsigereinkben annak a lehetősége is, hogy ezt a világot, amiben felnövünk, ahol fizikai tapasztalatokat szerzünk és szocializálódunk, akár szerethetjük is. Ott van a lehetőség, csak meg kell mutatni. Persze a tanár személyisége is fontos. Ha érzi a diák, hogy ez az ember szeret bennünket, szereti azt is, amit tanít, akkor megvan a lehetősége annak, hogy jó dolgok szülessenek. És mi ennek az egésznek a célja? Az, hogy létrejöjjön egy tudásszint-változás, egy kognitív fejlődés amellett, hogy jól is érezze magát, gazdagodjon élményszinten is. Nem biztos, hogy minden esetben lépünk szakmai értelemben előre, de bekövetkezhet az, hogy várja már a következő órát, a fizika szakkört.

Ahová beteszi a lábát, ott a fizika üggyé válik – így fogalmaz önnel kapcsolatban az iskola, továbbá azt is mondják, lényeglátásával képes alapóraszámban is lovacskákból táltosokat nevelni. Meglátása szerint minden diákot rá lehet vezetni a fizika szépségére, vagy igaz-e a mondás: ami nem megy, azt nem kell erőltetni?

Nem akarásnak nyögés a vége és hasonlók... egyetértek, de megfordítanám a kérdést. Vajon kell-e, hogy mindenkit érdekeljen? 

A diákok egy része értéknek tartja az együtt töltött időt, úgy érzi, ez neki hasznos és jó lesz, de nem szabad túlerőltetni. Az, hogy a fizika üggyé válik, pedig azzal függhet össze, hogy kezdő tanár koromtól kezdve valahogy fontos volt, hogy adjak, hogy sokat adhassak. Közben persze meg kellett tanulnom sok dolgot, ki kellett alakítanom egy olyan stílust, ami motiváló erejű tudott, és gyorsan változó világunkban – bízom benne – tud lenni. Fontos továbbá, hogyha elfogadjuk egymást, akkor a gyerekek hajlandók többet tenni, akár iskolán kívüli helyszíneken is. A többlettudás elsajátításával valahogy „összenövünk”, természetessé válik a diák számára, hogy többet tesz le az asztalra, és örömmel teszi ezt. És amikor jön a sikerélmény, hogy bejutott egy versenyre, legyen az egy Öveges József Fizikaverseny, Mikola-verseny, OKTV stb., az újabb erőt ad a következő, egyre nehezebb feladatokhoz.

Ha jól tudom, még a saját lakásán is folytat szakkört. Ehhez mit szól a család?

Aki hozzánk belép, annak csak egy megtermett cane corso-rottweiler keverék kutyától kell félnie, mástól nem! Régebben, amikor panellakásban éltünk, akkor sokkal többen jöttek, mint most, amikor a családi házban már hely is lenne! Volt olyan, hogy a közoktatás teljes vertikumából, a hetedikestől kezdve az érettségizőig ott voltak a diákjaim a lakásunkon, és készültünk a különböző fizikaversenyekre. Hihetetlen közös élmény volt. Jó volt látni, hogy a fiatalabb mennyit tanul az idősebbektől. Ez ingergazdag környezetet biztosított a két fiamnak is, sokat tanultak egy-egy ilyen alkalmon. A nagyobbik fiam úgy szívta magába a tudást, hogy most már a müncheni egyetem harmadéves hallgatója fizikus szakon. A másik gyermekemet annyira nem sikerült a fizikával megfertőzni, ő a Debreceni Egyetem Gazdaságtudományi Karán tanul. Számukra természetes volt, hogy jönnek a diákok, kísérletezgetünk, őket is bevontuk. Ha hozzájutottam valamihez, például szárazjéghez, akkor rögtön vittem haza, hogy láthassa a család, a gyerekek, hogy ez milyen izgalmas, és mi mindenre is jó.

A kollégái, diákjai szerint a fizika tanítása iránti szenvedélye kivételes, és ez érződik is azon, ahogy beszél róla.

Lehet, hogy van benne valami eleve elrendeltség vagy genetikus meghatározottság is. Az édesanyám tanár szeretett volna lenni, osztályelső volt, de az akkori gazdasági helyzet miatt ezt nem lehetett kivitelezni, az édesapja nem engedte. Így lett főállású anya, aki nyolc gyereket szült, és hatunkat nevelt fel. Apámnak a Rákosi-korszakban érettségije volt, ami nagy dolognak számított, hozta haza a könyveket, és volt szerencsém ezeket olvasgatni. Nagyon élveztem! Gyöngyösön éltünk, majd amikor Egerbe költöztünk, bekerültem a tanárképző főiskola gyakorló iskolájába, és valami megváltozott. A napköziotthonban délután 3-kor elkezdődött a tanulás, és 6-ig tartott. Fél 5-től lehetett felmondani a leckét, és akinek sikerült, az mehetett lazítani. Ez hatalmas ziccer volt, erősen motivált, hogy idő előtt elszabadulhatok. Tehát ha megtanulom az összes tananyagot másfél óra alatt, és azt fölmondom, akkor enyém a világ! Tanulópárok voltak, de én mindig a tanárnőnek mondtam fel az aktuális anyagot, és már mehettem is az egri úttörőházba, mert ott lehetett pingpongozni, amit nagyon szerettem, de sokszor a nagyok forgózni se engedtek, így lementem a játszószobából a könyvtárba. Megláttam az Öveges könyveket, és gyakorlatilag sokkhatásként ért, hogy milyen érdekes dologra bukkantam. Emlékszem, megismertem itt a fény és a hő mibenlétét, „rokonságukat”, láttam a hexametil-benzol molekulának a 340 milliószoros nagyítású képét. Öveges annyira csodálatosan, érdekesen, szemléletesen fogalmazott, hogy elvarázsolt, inspirált és elindított. Mondhatni: az ottani nagyobb fiúknak köszönhetek minden kezdetet, tudományos érdeklődést, hogy nem engedtek a pingpongasztal közelébe! Persze az évek alatt rengeteg tanár is hatással volt rám, a látott kísérletek, előadásmódjuk, szakmaszeretetük elragadtak. Ma sem csak kötelességnek tekintem letudni az órát, hanem beleélem magam, így adom át a tudást. És szerencsémre a gyerekek nagyon jó közönségnek számítanak.

És azonnali visszacsatolás. Ha már itt tartunk: hogyan változott meg a diáktársadalom az elmúlt évek alatt? A fiatalok egyre kevesebb könyvet vesznek a kezükbe, viszont kinyílt a világ az internetnek hála.

A kognitív pszichológia szerint hihetetlenül fontos az előzetes tudás, és nagy lehetőség az, ha erre tud támaszkodni egy tanár. Már csak azért is, mert a tévképzeteket szépen ki lehet gyomlálni. Úgy gondolom, megfelelő keretek között sok értéke van a „social médiának”, meg kell szoknom, hogy ez egy új világ. 

Az ő világukhoz közel álló technikával, módszerrel is lehet motiválni. Ha nem kapja el a gyereket az intellektuális gépszíj, már le is pattan róla, mielőtt egyáltalán rákapcsolódhatott volna. Így van ez a fizikával is.

A kísérletek bemutatásához azonban pénz kell...

Valóban, vannak költséges dolgok is, de három szívószálból is lehet turbinát készíteni vagy a rakétaelvet szemléltetni műanyag palackkal. Hurkapálcával, gyufával és minimális denaturált szesszel hihetetlen élményt varázsolhatunk! Öveges professzor egyszer azt mondta: „A fizikusnak a szemétdomb is kincsesbánya”. Sokszor lázba jövök egy-egy dolgot meglátva, mert tudom, ha megszerezhetném, mi mindent tudnék vele bemutatni. A Mihály-napi vásárban vett egyszerű héliumos lufin be tudom mutatni Arkhimédész törvényét, a lebegést, a merülést, erők egyensúlyát, a dörzselektromosságot vagy épp a gáztörvényeket. De ha meglátok egy különleges tárgyat a vásárban, akkor nem tudok ellenállni neki, még ha több ezer forintba is kerül. Nagyon tudok örülni egy-egy apróságnak is. Bármi, ami pörög, forog, rezeg, az jöhet, mindegyikkel be lehet mutatni valamit, vagy megörvendeztethet a szerzemény nem egy diákot. Ezek teszik egyedivé a szertárat. Tanári pályafutásom alatt nagyon sokat költöttem arra, hogy legyenek egyedi eszközeink.

Eredményes munkásságát több díjjal ismerték el: kapott Ericsson-díjat, Vermes-díjat, Jedlik Ányos-díjat, Pro Progressio-díjat, Németh László-díjat, MOL MesterM-díjat és Bonis Bona-díjat is. 2023. december 11-én pedig öné lett a Rátz Tanár Úr Életműdíj, ami azért is különleges, mert diákok, szülők, pedagógustársak jelölhették, és 2001 óta mindössze 176 pedagógus kapta meg az elismerést. Melyikre a legbüszkébb?

Az utóbbira, mert az egy életet fed le, nem egy egyedi teljesítményt, nem azt, hogy kineveltem egy OKTV-győztest vagy olimpikont. Ez arról szól, hogy mit csinált az ember az évtizedek alatt, összekapcsolódva a gyerekekkel és a szakmával (fizikával) is. 

Rengeteg élmény köt hozzájuk, és tényleg akkor „zavarnak”, amikor akarnak. Ha közeleg a verseny ideje, de valami nem tiszta, akkor nem fogok orrolni azért, mert későn felhív, hanem épp ellenkezőleg, örömet szerez vele. Vagy nyugodtan odajöhet, ha ebédelek a menzán. Üljünk le, beszéljük meg két fogás között. Ehhez kell a biztonság, hogy merje, akarja megkérdezni. Ezek az igazi visszacsatolások egy pályafutás során. De én is sok szeretetet kapok, ez tagadhatatlan. Nyilván van odaút: adni, lángolni kell, de ez visszaköszön. Nagyon örülök, amikor egy idő után „kibomlik” előttem egy gyerek lénye, személyisége, kiderül, mennyire szereti a fizikát, mennyire okos, mennyire ügyesen modellez, mennyivel ügyesebben oldja meg a problémát, mint én. Visszatérve a díjra: a jelölésről nem tudtam, nagy volt a titkolózás, igazi kis föld alatti mozgalom. Egyszer csak megszólalt a telefonom, Kroó Norbert professzor hívott, a Magyar Tudományos Akadémia korábbi alelnöke, hogy megkaptam a Rátz Tanár Úr Életműdíjat. Nagyon meghatódtam, tudniillik ezt a tanárok Kossuth- vagy Széchenyi-díjának is szokták mondani. Érdekesség, hogy a díjátadó napra pontosan hatvan évvel azután volt, hogy Wigner Jenő fizikus megkapta a Nobel-díjat. Úgy gondolom, nincs csoda, egyszerűen motivált voltam az egész tanári pályafutásom alatt, és könnyen rá tudtam venni magam arra, hogy akár hétvégén is begyűjtsem a diákokat, mert akkor az iskola zárva volt.

Sajnos...

Fogalmazhatunk így is! Kezdő tanár koromban szegényeket aludni is alig hagytam, annyi információt át akartam adni. Volt, hogy túlpörögtem, átestem a ló túloldalára, késő este a kollégistákkal még kísérleteztünk, készítettem őket a versenyekre. A tanári példaképem a néhai Szegedi Ervin tanár úr volt, aki a Kossuth gyakorlóban tanított. Amikor Debrecenbe költöztem, lassan negyed évszázada, akkor találkoztam az igényességével, precizitásával, a szakma és gyerekszeretetével, átütő erejű tudásával. Hihetetlen szeretet, alázat és intellektuális erő volt benne. Látogattam a szakköreit, és egyszer meg is kérdeztem tőle, nem baj-e, hogy itt vagyok a sok diák között. Azt mondta, ez neki megtiszteltetés, ennek hatására még jobban igyekeztem, és vittem neki hálából is kísérleti eszközöket, meglepetés taneszközöket. Igazi gyermeki örömmel, lelkesedéssel fogadta, még most is látom magam előtt. Én meg annak örültem, hogy egyáltalán a közelében lehetek, tanulhatok tőle. De vannak a városban legendásan jó fizikatanárok, akiktől szintén sokat lehet tanulni. Ilyen például Dudics Pál vagy Kirsch Éva.

Önön kívül csak egy debreceni fizikatanár kapott Rátz Tanár Úr Életműdíjat, 2002-ben Kopcsai József. Ez emel a díj „értékén”?

Azt gondolom, a bizottság figyel a területi lefedettségre is, arra, hogy a díjazottak között legyenek általános és középiskolai tanárok, így lehet, csak idő kérdése volt, mikor kap életműdíjat egy debreceni fizikatanár. Az viszont biztos, hogy a három alapító cég, az Ericsson Magyarország, a Graphisoft és a Richter Gedeon Nyrt. a díjátadón lehozta nekünk a „mennyországot”, csodálatos volt a helyszín, a miliő. A könnycsatornák igénybe voltak véve. Külön öröm, hogy a díjátadóra eljött több egykori olimpikon diákom, sőt ott volt két igazán kiváló, Mikola-díjas fizikatanár kollégám és barátom, Berecz János és Horváth Norbert is, akikkel együtt dolgozunk immár két éve Hódmezővásárhelyen a Református Tehetséggondozó Alapítvány keretében. Közben a világ egyik legjobb dolgát éreztem, a hálát. Hálát éreztem a Teremtővel, a volt tanáraimmal, a szüleimmel, a családommal, a pályatársaimmal kapcsolatban is.

Még most is elérzékenyül, ahogy erről beszél.

Jó érzés visszagondolni, hogy beérett a munka gyümölcse. Tudni, mennyi jó van az emberekben, a diákokban, akiktől én is oly' sokat kaphattam az évek alatt. 

Kell az energia, a pozitivitás, de szükség van alázatra is a tantárgy, a tanítás iránt. És tisztelni kell a kezdőt... Úgy érzem, ezek mai napig meg vannak bennem. A diákjaim is gratuláltak, sőt, a legidősebb „tanítványaim”, akik még kezdő tanár koromban a szakköreim látogatói, versenyzőim voltak, most már mérnök emberek, ők is szerveznek egy találkozót nyárra.

Nem titok a kora: gondol már a nyugdíjas éveire?

Igazából nem. Ha a Jóisten ad lehetőséget, egészséges maradok, akkor valószínűleg óraadóként folytatom, amit elkezdtem. Nem tervezem, hogy elvonulok egy kis szobába, kapálok a kertben vagy csak egyszerűen leteszem a lantot. A tűz még mindig lobog, aztán majd meglátjuk, hogy alakul. Olyan sok dolgom van még, néha időzavarban is vagyok, de jóleső érzés „megszenvedni”, hogy a sok tennivaló miatt majdnem lekésem a buszt vagy a vonatot. Ezek a „mikroszenvedések” nemesítik az embert, örömforrást adnak, mert tudom, mi a cél. Átadni a tudásom.