Szakács Beáta: „Azt szeretem benne, amit mások szidnak: ez egy nagy falu, bár minden van, ami egy városhoz tartozik”

A Cívishír interjúsorozatában arra vállalkozott, hogy olyan Debrecenben élő érdekes arcokat mutassanak meg a nagyközönségnek, akik tudatosan ezt a várost választották otthonuknak, vagy olyan lokálpatriótákat, akiket még ha el is sodort az élet, végül visszatértek és ragaszkodnak szülővárosukhoz.

Szakács Beáta neve biztosan nem ismeretlen azok számára, akik követik A cívisházakért Facebook-csoport bejegyzéseit és esetleg részt vettek valamelyik rendezvényükön is. Mátrai lányként megjárta a fővárost, de mégis Debrecen lett az otthona immár 25 éve. Úgy gondolja, tökéletesen megfér szívében a hegyek és az alföld szeretete, és többek között azt is elmesélte, mitől érzi Debrecent már az otthonának, miért szereti a cívisházakat, és milyen kihívásokkal kell megküzdenie nőként a mérnöki pályán. 

A cívisházakért csoportban és a hozzá kapcsolódó rendezvényeken nagyon aktív vagy, de mint magánember nem sokat lehet tudni rólad. Honnan származol és hogyan jutottál el oda, hogy ennyire hangosan kiállj Debrecen épített környezetéért?

Parádóhutáról, egy kis mátrai faluból származom. Egerben végeztem el a középiskolát speciális matematika tagozaton. Gyerekkorom óta azt az álmot dédelgettem, hogy építész leszek, de végül az építőmérnöki képzésre nyertem felvételt a Budapesti Műszaki Egyetemen. A köznyelvben statikusként ismerik ezt a foglalkozást. A férjemmel az egyetemen ismerkedtem meg, aki úttervező mérnökként végzett. Ő egy debreceni mérnökcsaládból származik, akinek otthon nagyon erős gyökerei voltak a rokonok és a barátok révén is, így az egyetem után úgy döntöttünk, nem maradunk Budapesten. Már 25 éve élek itt, és szakmámból adódóan is nyitott szemmel járok a környezetemben. Fiatal felnőttként, amikor még csak ismerkedtem Debrecennel, hamar feltűnt, hogy kétféle mentalitás jellemzi az itt élőket: a lokálpatrióták csak superlativusokban tudnak beszélni a városról, míg mások mindig szidják. Én egyiket sem szeretem, mert ennél sokkal árnyaltabb a véleményem. Az építőmérnöki karon globális szemléletet kaptam többek között a közlekedésről, az úttervezésről és a vízgazdálkodásról. Most már – 47 évesen – azt is meg tudom fogalmazni, hogy mindig is otthonokat akartam tervezni, nem épületeket. Tehát engem nemcsak a házak érdekelnek, hanem az úgynevezett épített környezet, a jövőben az oktatás terén is ebbe az irányba szeretnék menni. 

Jelenleg főállásban a Debreceni Egyetem Műszaki Karán oktatsz. Hogyan indult a karriered?

Az egyetem befejezése után amint ide költöztünk, egy kivitelező céghez kerültem. Ott egy idősebb statikus-szerkesztő kollégától nagyon sokat tanultam, az építésvezetővel pedig kimentem az építkezésekre; a szakmai rálátást, a gyakorlatot ott szereztem. Aztán gyerekeket vállaltam, a két lányommal összesen öt évig voltam otthon. Már a szülési szabadság előtt óraadóként alkalmaztak az egyetemen, ahová visszahívtak annak lejárta után is. 2009-től 2017-ig tanítottam, viszont abban a pozícióban semmi előrelépési lehetőség nem volt. 2017-től sokfelé dolgoztam az iparban: voltam például értékesítő, terveztem ipari padlókat, három évig Kelet-Magyarországot jártam műszaki tanácsadóként. Utána egy építészirodában helyezkedtem el projektmenedzser-tervkoordinátor pozícióban, ahol a tervek ellenőrzése és kijavítása volt a feladatom, valamint a szakágak összefogása. 2024 februárjától újra tanítok, márciusban pedig sikerült megkapnom egy állandó státuszt. Most újra szoknom kell az egyetemi életet, ráadásul új tantárgyat tanítok, van benne kihívás. A maradék időmet és energiámat a családomra, az asztrológusi tevékenységemre és A cívisházakért csoportra szánom.

Férfias szakmát választottál, a cívisházakkal kapcsolatban is többnyire férfiakkal vitatkoztok. Nőként mérnöknek lenni jár valamilyen hátránnyal, netalán előnnyel?

Előnye nem tudom, hogy van-e. Ami a szakmát illeti, bár jóval több a lány az építészhallgatók között, ha a tervezőként praktizálók számát nézzük, ott már megfordul az arány. Az építőmérnökök között viszont az egyetemi képzésben is kevesebb a lány, hiszen ez a szakma nőként még keményebb, kevesebb az esztétika, több a számolás. Amikor építkezésekre jártam, azonnal vigyázzba vágták magukat az ott dolgozók, mert azt hitték, hogy az építésügyi hatóságtól vagy a munkaügyi ellenőrzéstől jöttem. Ez az alapkoncepció a nőkkel szemben: biztos valami hatóságot képvisel, nem mérnök. Azt pedig még nehezebb elfogadniuk, ha nagyobb a tudásom és az én szavam dönt. Ez a szakma nyilvánvalóan extra erőt és határozottságot kíván a nőktől. A cívisházakért Facebook-csoportban azt tapasztaljuk, hogy a férfiak gyakran felszólító módban írnak szinte utasítva minket, hogy szerintük mit kellene csinálnunk, viszont amikor azt kérjük, hogy jöjjenek el személyesen és mondják el úgy, azonnal visszalépnek. Négy nagyon karakán nővel találják magukat szembe, így az irányító szándékúak nem akarják felvenni velünk a versenyt.

Számodra miért fontosak ezek a cívisházak?

Építőmérnökként a várost mint épített környezetet veszem figyelembe, amibe a természeti környezet, az utak és a házak is szervesen beletartoznak. Nyilvánvaló, hogy Debrecen egykori cívis karaktere a hosszú parcellákkal, aminek az 1800-as években még vitathatatlan szerepe volt, hiszen egy gazdaságnak kellett elférnie rajta, ma már szükségtelenül nagy és nem reális. Amit nem szeretek az az, ahogy hozzányúlnak ezekhez a telkekhez. Debrecen helyi építési szabályzata szerint a kialakult körgyűrűn belül lényegében 100%-ig beépíthető egy telek, ugyanis a zöld terület kialakítására előírt 10-20%-ot a mélygarázsok tetején intenzív zöldtetővel is meg lehet valósítani, ami 80-100 centiméteres földréteggel készül, abban pedig csak kisebb fa, bokrok és fű marad meg. És mi lesz a lehulló csapadékkal? A cívisházakat úgy felújítani, hogy csiripelő madarak között üljön be az ember a nagy udvarukra, a koncepció nélküli rendezési terv értelmetlen szabályozásai miatt lehetetlen. Így épp az pusztul el, ami szerethetővé és élhetővé teszi Debrecent, így nem a hagyományokat, a cívis jelleget és mentalitást visszük tovább. Egyetlenegy cívisházra sem készült felmérés arra nézve, hogy milyen állapotban van hőtechnikailag vagy bármely más szempontból; sem egy tervezet, hogy mire lehetne hasznosítani, vagy hogyan kellene felújítani. Pedig ez egy beruházónak támpontként szolgálhatna. Azt halljuk mantraként a polgármestertől, hogy ezek a házak napjaink korszerű életvitelének nem felelnek meg, miközben vitatható, hogy ez kinek mit jelent. Sosem mérték fel, hogy ha 38 fokban a zsalugátereket bezárjuk ezekben a házakban, hány fok van bent és lehet-e ott élni. Azt is javasolnánk a főépítészi irodának, hogy mutassanak be egy prototípust a felújításukra, amiben számokkal alátámasztják a felmerülő költségeket.

A csoport 2022 júliusában alakult, lassan két éve. Milyen közvetett és közvetlen előzmények váltották ezt ki, hiszen nem egyik napról a másikra pattan ki egy ilyen ötlet az ember fejéből?

Valójában már a COVID alatt formálódott a kis központi mag. Ami engem illet, a pandémia előtt lett egy kis szabadidőm, mert a gyerekeim kamaszodtak, valamint mindig nyitott szemmel járok ott, ahol élek. Egyre hangosabban jutott el hozzám, hogy pusztulnak ezek a házak, mintha tudatosan rombolnák le őket. Akkor beszédtéma volt ez az emberek között még egy összefutás alkalmával is, de ahogy végigmentem egy-egy utcán, magam is észrevettem, hogy újabb és újabb foghíjak jelennek meg. Első lépésként Harangi Attilával vettük fel a kapcsolatot, aki már evidenciának számít Debrecenben, mint a cívisházak elismert kutatója. 2022 májusában Attila szólt, hogy az építési portálon nyilvánossá vált a Hatvan utca 42. szám alatti ház bontásáról szóló döntés, ami ellen ő már sok mindent megpróbált, hiába. Ez a sokadik értelem nélkül bontási engedélyt kapott ház volt, így ez sokunkat szíven ütött. Azt gondoltuk, most már összefogással kellene fellépni, ezért szerveztünk egy demonstrációt hétfőre, amit utólag úgy értelmeztek, hogy nem is volt rá szükség, mert a polgármester már vasárnap bejelentette a bontási engedély visszavonását. A kitűzött célunk viszont az volt, hogy kinyilvánítsuk: funkció, értelem, érzelmek, mindaz, amit ezekhez a házakhoz kapcsolunk, ne legyen semmibe véve, hiszen akár egy nap alatt képesek lebontani, a földdel egyenlővé tenni azokat. Így ennek ellenére megtartottuk a tüntetést. Ezzel párhuzamosan elindítottuk ezt a csoportot, de egyáltalán semmi rutinunk nem volt benne. 2022. július 1-jén, miután nyilvánosra állítottuk, alig hittem a szememnek, mert egy délután alatt több mint kétszázan lettünk benne. Ez a jelenlegi 850 körüli tagszám konstanssá vált, és kialakult egy aktív belső mag.

Hogyan működtök jelenleg?

Továbbra is informális csoportként működünk, mi nem pénzt, támogatást vagy politikai hatalmat akarunk, hanem a házak a fontosak. Sokáig négyen voltunk, mint belső mag – rajtam kívül Balogh Emese, Tóth Ágnes és Béres-Áfra Zsuzsa –, nemrégiben viszont kiegészültünk egy fiúval, Benedek Zsolttal. Vannak, akik biztatnak, hogy egyesületté váljunk, és azt is megmondanák, mit és hogyan csináljunk. Mi teljesen demokratikus módon működünk, ami néha abból áll, hogy egy asztal mellett vitatkozunk. Félünk is egy picit a hivatalos keretektől, mert akkor egyesületi elnökre lesz szükség, és azzal a demokratikus vezetés sérülne. Hetente igyekszünk találkozni, és olyankor egy aktuális témáról beszélünk. Nem engedtük el a Hatvan utca 42. kezét sem, ami újra veszélybe kerül, ha a tervezettnek megfelelően a közpark besorolást leveszik róla és átminősítik építési telekké. Ebben az esetben eladható lesz, és visszatérünk a 2022-es állapothoz. Mi közösségi tervezésben gondolkodunk, amibe a mellette található Fazekas Mihály Gimnázium diákjai is beleszólhatnának. A tervet megküldtünk a városvezetésnek, a főépítésznek, és nyilvánosan elérhető az oldalunkon is. Azt mondták, hogy átbeszélik, segítenek az érintettekkel, a gimnázium igazgatóságával felvenni a kapcsolatot, de a folyamat megrekedt. 

Időközben számos rendezvényetek volt, és már a polgármester úrhoz is bejutottatok. Mondhatjuk, hogy két év alatt fontos tényezővé nőttétek ki magatokat ebben a témában. Mit tartottok igazán nagy eredménynek?

Mindegyiknek nagyon örülünk, a demonstráció is siker volt, a SétaTér fesztiválon is sok embert megmozgattunk, a kerekasztal-beszélgetéseken pedig különböző vélemények találkozhattak. A negyedik beszélgetésen olyanok is megjelentek, akik nem a közösségi médiából tudtak rólunk, hanem másfelől hallották hírünket. Úgy látjuk, szerepünk van abban, hogy elindult egyfajta kommunikáció az emberek és a szakma között. 

Véleményed szerint milyen ívet mutat Debrecen fejlődése az elmúlt 25 év távlatából, amióta követed?

Szerintem fejlődik. Az iparosodással kapcsolatban azért vannak aggodalmaim, de nem tudom az érveimet a pro vagy a kontra oldalra felsorakoztatni. Egy rossz döntés következményei évtizedekre bebetonozódhatnak, például ilyen negatív hatása lett, hogy az autópálya nyugatról kerüli meg Debrecent, ami miatt a BMW gyár nem a keleten lévő sívó homokon, hanem több hektáron a drága aranykoronás földünkön épül meg. Nem értek az autókhoz, de nem hiszem, hogy az elektromos gépkocsik jelentenek majd megoldást a közlekedésünkre. Elképzelhető, hogy ez inkább pusztulást fog hozni, mert nincs forgatókönyv havária eseményre; papíron azt is le lehet írni, hogy a mérgező gázok majd megállnak a román határon. Számomra az is problémás – bár ez nem Debrecen-specifikus –, hogy az emberek feje felett döntenek általában öntörvényűen, egyeztetés nélkül. Az sem egy élhető várost teremt meg, ha bevisszük az autókat a belvárosba, itt gondolok a Fórum II.-re vagy a városháza mellett elkészült mélygarázsra. Az újkerti lakótelep azért élhető és nívódíjas, mert belülről a forgalmat kizárták, ezáltal szellős, kényelmes belső tér jött létre a családok, a gyerekek és a kutyasétáltatók számára. Azt látom jelenleg, hogy pontszerű látványberuházásokat hozunk létre, amelyek egyéni kényelmek és döntések következményei. Debrecenben egy tíz főből álló tervtanács dönt, őket lehetne megkérdezni, hogy miért születnek mostanában ugyanolyan fehér és antracitszürke házak, fémlemez fedéssel. Én minimum a szakmai hozzáértést megvizsgálnám, és hogy vajon többrétű-e. Ám a tanács tagjainak nevét ebben a megyében nem lehet kiadni. Pedig ha sokféle szakmai tudást ültethetnénk le egy asztalhoz, akkor valami jó is kisülhetne belőle. Mi a csoporttal ezt szeretnénk elérni. 

Mégis mitől jó itt élni? Hiszen ti sem költöztetek el, bár megtehettétek volna.

Méltatlanul keveset emlegetjük a botanikus kertet, valamint nagyon szeretem a termálfürdőt. Debrecen termálvize kiváló, minőségét messziről jött külföldi ismerőseim is dicsérték, bár szerintem nincs kellően kihasználva. A klasszikus zene oktatásának is nagy hagyományai vannak itt, és egyre több jó programot lehet találni, a bor- és jazznapokat például. Szeretem a Hal közt és a Csapó utcán a virágpiaci részt. Ez utóbbinak nagyon jól sikerült a felújítása azzal, hogy reggel ott vannak az árusok a sok virággal, de délután, ahogy lecsukják az asztalokat, ki lehet ülni beszélgetni. A Mihály-napi vásár is hozzátartozik Debrecen identitásához, meg kellene őrizni ezeket a hagyományokat. Összességében azzal nincs problémám, amit a város nyújt, néha inkább a módjával van. Nagyon jónak tartom a Campus Fesztivált, de nem vagyok arról meggyőződve, hogy a klinika és az idősek otthona árnyékában kell rendezni. Ambivalens a kapcsolatom Debrecennel, de már ez az otthonom, nem hiszem, hogy egy másik városban lényegi változást tapasztalnék, hogy ott biztos sokkal jobb lenne élni. Én épp azt szeretem benne, amit mások szidnak: ez egy nagy falu, bár minden van, ami egy városhoz tartozik – mozi, színház, egyetem –, de mégis nyugodt, csiripelnek a madarak, kényelmes, van erdő, közel a Hortobágy. Az emberi kapcsolataim, az illatok, a hangok, az érzések és az emlékek ide kötnek. A precíz mérnök férjem anno bosszankodott azon, amikor az egyik lányunk még kisgyerekként belevésett valamit a fa ablakpárkányba. Mégis az a kis részlet teszi otthonná a házat. A nagylányom most Budapestre jár egyetemre, a kisebbik viszont nagyon jól érzi magát itt. Hozzájuk igazítva el tudom képzelni, hogy egyszer mozdulunk innen, tudva azt, hogy az én gyerekeimnek mennyire messze voltak a mátrai nagyszüleik, s ezért nem tudott olyan szoros kapcsolat kialakulni közöttük. 

Milyen terveid vannak a jövőre nézve személyes síkon és A cívisházakért csoportban?

2025 májusában szeretnék felvételizni a Neveléstudományi Intézet doktori képzésére. Az épített környezeti nevelést úgy szeretném átadni a gyerekeknek, hogy globális szemléletet kapjanak: fű, fa, virág, víz, út, közlekedés és az épületek. Tanulják meg, vegyék észre, hogy hol élünk, milyen környezetben, és legyen bátorságuk abba beleszólni, mert igenis alakíthatják azt. Ezzel párhuzamosan szeretnék a gyerekeknek valamilyen foglalkozást is elindítani. A cívisházak terén a Fórum II. körül zajlanak most a megbeszéléseink. A Csapó utca 21.-től a 27. számig terjed majd a bontás. A városvédőknek hála helyi védelmet kapott a 27-es szám (mai Roncsbár) első két szobája és a pincéje, ugyanis felkutatták, hogy még Kossuth Lajos is megfordulhatott benne, hiszen a testvére ott lakott. A mellette lévő három épületnek viszont a napokban adták be a bontási kérelmét, amit mi azért nem tudunk elfogadni, mert helyi épített örökségünk és az egy élő, nagyon jól működő városi szövet. A Black Sheep egy igazi urbánus kávézó, már franchise rendszerben is működő vállalkozás, ami hírét vitte Debrecennek. Folyamatosan bővül és szeretik az emberek. Azok a házak egyébként teljesen felújíthatóak, a régi homlokzatról megvannak a képek is a mikrofilmtárban. Ha valami belső, többfunkciós épület kerülne oda parkkal, és megmaradna a Csapó utca mai képe, az elfogadható lenne. De ez egy pusztításra épülő beruházás lesz – ráadásként egy híddal, amit nem lehet úgy megoldani, hogy ne árnyékoljon be, hogy ne nyomassza a teret. Létrehoztunk valami szépet, valami jót, és azt egy megalomán elképzelés miatt tönkretesszük, holott egy kapunyitással meg lehetne oldani. Közben telekcserével az ingatlan magánkézbe került, így innentől kezdve a köznek beleszólása nincs. Tavaly nyáron, amikor voltunk a polgármester úrnál, épp azt kértük, hogy kommunikáljon az emberekkel. Erről megint semmilyen információnk nincs: sem a bontási engedélyről nem tudtunk addig, amíg meg nem jelent az építési portálon; sem a kiforrott terveket nem hozták még nyilvánosságra. Azt szeretnénk, hogy a szomszédban élő emberekkel legalább valamiféle egyeztetés történjen, hiszen húsba vágóan érinti őket, hogy az ablakuk elé fog épülni egy háromemeletes Fórum II.