A betegség, ami százezreket érint idehaza, de sokan nem ismerik fel

A magyarok fele azt sem tudja, mi az a szerencsejáték-függőség, pedig nagyon komoly betegség, amely több mint százezer embert érint hazánkban. Bemutatunk két egykori játékfüggőt, akik arról mesélnek, hogyan lettek szenvedélybetegek, majd hogyan tudták abbahagyni. – Tizennyolc éves koromtól játékfüggő vagyok. Minden egy kis munkahelyi kártyázgatással kezdődött, majd a Nagyállomáson egy szalonba kezdtünk el járni a többiekkel, ahol az éjszakai fények és a gépek hangja elvarázsolt. Néha, amikor nyertem, akkor még tudtam a nyereményt normális dologra fordítani, majd jött az alkohol és más szerek, amikkel próbáltam még jobban érezni magam. Ennek akkor még nem éreztem a súlyát, de az évek alatt ez megváltozott – kezdte a 40-es évei végén járó férfi a Józanság Napja elnevezésű rendezvényen. Péter – nevezzük így – a DEMKI Ifjúsági Házban 19 érdeklődő előtt őszintén beszélt az évtizedeken át tartó függőségéről, az ehhez kapcsolódó hazugságairól, a barátokkal és a családdal való kapcsolatáról. 

– jelentette ki kendőzetlenül. Ám ezt sem élte meg gondnak, sőt, vagánynak tartotta, hogy nem bukott le. Idő közben többször elvették a jogosítványát, kórházba került a szerhasználat miatt.

Mikor a szerencsejáték-függőség győz

Próbált jó útra térni, de 46 éves koráig a játék maradt az életében. Eltávolodott a barátaitól, a szüleitől, nem tudott részt venni a társasági eseményeken sem, mert helyette a telefonján kaszinózott. – A játékos időszakom legnehezebb pontja az volt, amikor a kaszinó a kezemben volt. Ki sem kellett lépnem a lakásból, hogy játszhassak. Jöttek a bónuszok, az ingyen pénz, ami a játékos legnagyobb öröme. Ekkora édesapám már nem akart velem szóba állni. Őt is folyamatosan megloptam, hazudtam neki. A párom ebbe a világba csöppent bele 26 évvel ezelőtt – közölte. Péter édesanyja és párja unszolására jelentkezett egy terápiára. Az egyik budapesti klinikára kellett volna befeküdnie, már az időpontja is megvolt, ám hirtelen úgy érezte, meggyógyult, így nem ment el. Nem játszott el annyi pénzt, a párjának is tudott hazaadni valamennyit, így úgy érezte, minden rendben van. De idővel a függősége ismét átvette az irányítást. 

– mondta Péter, és a hallottak miatt megfagyott a teremben a levegő.
Öt-hat középiskolás is részt vett a nyitott ülésen, és az arcukra kiült a döbbenet. Péter elmondta, próbálta visszaszerezni a hiányzó pénzt, de nem járt sikerrel. Kölcsön kért, azt megforgatta, elbukta. Ezt párszor megismételte, de már nem volt kitől kérni, nem tudott milyen bűncselekményt elkövetni. Ekkor jött rá, hogy a függősége legyőzte. – Felhívott a barátnőm, hogy menjek gyorsan haza, üres a széf. Soha nem fogom elfelejteni az érzést, nagyon rossz volt szembesülni a történtekkel – mondta szemlesütve. Pétert az apja ezredesnek hívta, mert minden ezredik szava volt igaz. Folyamatos hazugságban élt, gyűltek az adósságai, mégis úgy érezte, játszania kell.

Hosszú az út a felismerésig: szerencsejáték-függő vagyok

– 2020-ban azt éreztem, nem tudok mit kezdeni az életemmel. Ha az elkövetett bűncselekmények kiderülnek, végem, az adósságaimat nem tudom rendezni, a történteket nem tudom jóvá tenni soha…, és így tovább. Úgy gondoltam, öngyilkos leszek, és ha majd újjászületek, normális életem lesz. Két dolgot határoztam el: vagy egy vonat elé ugrok, vagy levetem magam a 24 emeletes tetejéről. El is mentem a Nagyállomásra, de végül sikerült valahogy hazatalálnom. Hazakísért az én Istenem – jelentette ki, és a teremben érezni lehetett a feszültséget. 

 – Az egyik ismerősöm és a felesége lombikprogramban vettek részt, volt erre külön megtakarításuk. Mondtam, hogy adják ide, befektetem, kicsivel többet tudok visszaadni, így akár egy pesti klinikára is eljuthatnak. Elbuktam a pénzt, és még rosszul sem éreztem magam tőle. Úgy gondoltam, majd kérjenek kölcsön – emlékezett vissza.

Az öngyilkossági gondolat után Péter – elmondása szerint – először használta értelmes dologra a telefonját. Beírta, hogy szerencsejáték-függő, és egy podcastre bukkant. Az interjúalany a beszélgetés végén azt mondta, a közösségi médiában megkereshetik őt, és akinek tud, segít. 2020. december 22-én felhívta, és 23-án már a GA (Gamblers Anonymous – Anonim Szerencsejátékosok) online gyűlésén találta magát. – Közel négy éve vagyok a közösségben, három éve tiszta vagyok, egy visszaesésem volt. Úgy érzem, azóta normális, szebb életem van. Fel tudom vállalni, hogy kényszeres szenvedélyes szerencsejátékos vagyok. Próbálok tisztességes életet élni, azóta egyszer hazudtam édesapámnak, ráadásul teljesen feleslegesen. Szinte az összes adósságomat megadtam, próbáltam rendezi a kapcsolataimat, őszintén elmondtam az ismerőseimnek, hogy milyen problémával küzdök, bocsánatot kértem. 

– zárta gondolatait.

A főnök pénze is a kaszinóban maradt

Itt vette át a szót a GA másik tagja, nevezzük Zoltánnak. Őt 15 éves korában „rabolta el” a sportfogadás világa. Ugyan kiskorú volt, de tudta, hol adhatja fel illegálisan szelvényeit. Teljesen normálisnak tűnt számára, hogy az osztálytársaival meglátogatnak egy-egy lottózót, ám végül naponta többször is visszament, lopott a szüleitől, hogy újra játszhasson. – Emlékszem, már a játékszenvedélyem előtt is loptam a szüleimtől. Úgy éreztem, amit szeretnék, azt meg kell kapnom. Akkor teljesedett ki a függőségem, amikor már legálisan hozzáfértem mindenhez. 18 éves korom után én is be tudtam menni a kaszinókba, regisztrálhattam a fogadási oldalakra, online kaszinókba. Majd elkerültem Budapestre, és az albérletre, egyetemi életre kapott pénzem is eljátszottam. Elkezdtem dolgozni, azt is eljátszottam, így egyre többször kellett a szüleimtől kérnem. Egyetem után teljes állásban helyezkedtem el, összeköltöztem a barátnőmmel, és a közös kasszából is elkezdtem sikkasztani. Egyre több és több kellett, és amikor már a hazugságok is elfogytak, akkor elmondtam a barátnőmnek, aki idő közben a feleségem lett, hogy szerencsejátékra költöttem a pénzt – foglalta össze a harmincas évei elején járó Zoltán röviden az elmúlt éveket. Megbeszélték, hogy egy hónapban csak bizonyos összeget játszhat el, de rendre az első nap elment. Újból és újból hazudott, mert nem bírta ki, hogy 29 napig ne játsszon.

Tudták, hogy segítséget kell kérniük, így elmentek párterápiára, onnan elküldték addiktológiai szakemberhez, majd évekkel később elment az első GA-gyűlésre. 

 – sorolta.

Fél évig sikerült „száraznak” maradnia, de mivel nem történt gondolkodásbeli változás, csak egyszerűen félt játszani, törvényszerű volt, hogy előbb-utóbb visszaesik. – Már néhány hónapos volt a kisfiam, amikor visszaestem, és egyre mélyebbre kerültem. Lebuktam, a feleségem azt mondta, szeretne elválni. Ettől nagyon megijedtem, és úgy döntöttem, ismét elmegyek a debreceni GA-ba. Megjött az érzés, a tudat, hogy én idevaló vagyok, hogy beteg vagyok és segítségre van szükségem. Ezt követte egy két hónapos terápia, majd elkezdtem rendszeres GA-látogató lenni. Tavaly február óta nem játszottam, kilenc napja megszületett a második kisfiam is. Sokkal jobb az életem, a házasságom, nem élek hazugságban. Azt is tudom, hogy életem végéig a GA-ra van szükségem. Ez egy progresszív betegség, ha visszaesek, nincs megállás, csak a lejtmenet.

Visszaesés és újabb hazugságok

Péter a hallgatósággal megosztotta a visszaesésének történetét is. – 217 napja voltam játékmentes, törlesztgettem az adósságaimat. Szinte gyerek-szintre mentem vissza, hiszen a párom fizette a rezsit, eltartott. Dolgoztam, de egyáltalán nem volt pénzem, nem is mertem magamnál tartani. A párom szóvá tette, hogy sokat dohányzom, a cigarettára költött pénzből mennyi adósságot lehetne visszafizetni. Ez frusztrált, és elkezdtem újra hazudni. Ha adott egy ezrest kocsimosásra, akkor 800-ból megoldottam, 200-at elraktam és így tovább, hogy úgy tűnjön, kevesebb pénz megy el cigarettára. Korábban milliók forogtak, most 200 forintot dugdosok…: szégyen visszagondolva. Majdnem összegyűlt már egy doboz cigire való, amikor egy lottózónál megláttam kiírva, hogy az ötöslottó főnyereménye 1 milliárd 750 millió forint. Nem is a főnyereményt akartam megnyerni, csak annyi pénzt, hogy vegyek vagy három cigit – nevette el magát. A szelvényvásárlás másnapján elmentek az első országos GA-találkozóra, ahol előadta, hány játékmentes nappal rendelkezik, majd hazaérve a párja letette elé a szelvényt.

Egyből előjött a reflex: hazudni kell.

– A földön találtam. Majd a szemem elé rakta: „Pont ezekkel a számokkal?”. Az ő, az édesanyám, édesapám, az én születési dátumom és a szerencseszámom volt rajta. Újra hazudtam: épp ezért vettem fel! 

Minden kérdésre őszinte válasz

A nyitott ülésen lehetőség volt arra is, hogy a jelenlévők kérdéseket tegyenek fel. Megkérdeztük, mit éreznek, ha ma elmennek egy lottózó előtt? Azt mondták, próbálnak a GA-tanácsa szerint élni, így nem mennek a játéktermek közelébe, kaszinókba, valamint kerülik az olyan embereket is, akik játszanak. Eljutottak arra a szintre, hogy tudják, hasznosabb dolgokra is költhetik a bevételüket, például kirándulásra, mozira, fagyizásra. Így olyan eseményeken vehetnek részt, ahol jól érezhetik magukat. – Ha lottózó előtt megyek el, az szokott eszembe jutni, hogy a bentlévők közül hány ember lehet függő? Aki ideges, aki halmozza a szelvényeket, vajon eltalál-e hozzánk, mielőtt túl késő lenne? – vélekedett Zoltán, akit sokkal jobban zavar, hogy a tévében, óriásplakátokon népszerűsítik a szerencsejátékot.

És hogy mennyi pénzt játszottak el az évek alatt? Sem Péter, sem Zoltán nem említett konkrét összeget, amihez hozzáfértek, azt eljátszották. – Játékosként nagyon jó színész voltam. El tudtam hitetni, hogy én vagyok legmenőbb, a legjobb. Csak azért nincs most pénzem, mert be van fektetve – sorolta Péter. – Szép, nagy autóm volt, azzal jártam kölcsönökért. De azt senki nem tudta, hogy annyit tankoltam bele, hogy elguruljak odáig.

– Szerencsések vagytok, mert a családtagjaitok kitartottak mellettetek – mondtuk Péternek és Zoltánnak. – Mondhatták volna azt is, hogy mi ebből nem kérünk. Hogyan tudjátok ezt meghálálni? Ténylegesen megváltoztok és próbáltok egy nekik tetsző életet élni? – tettük fel a kérdést. – Az elmúlt huszonévet sose fogom tudni jóvá tenni. De ha ezen gondolkoznék folyamatosan, akkor nem lehetne továbblépni – mondta Péter. – Szuper, hogy a párom is elkezdett foglalkozni magával, elkezdte látogatni a hozzátartozók számára indított csoportot, és időközben arra jött rá, hogy neki is van dolga magával. Nem akarom áthárítani a felelősséget, de ez az igazság.