2024.09.26. 06:46
Gazdálkodott és harangozóként is szolgálta faluját
Májusban lépett be a szépkorúak táborába Vekerden Nemes János. Eseményekkel gazdag élete javarészben megyénk e legkisebb településéhez kötődik. A kedves, beszédes feleségével, Marikával hatvanhat éve házasok.
A kis Ölyvös folyó mellett álló görögkeleti kis templomot pár éve még hetente meglátogatta, ha kellett feleségével együtt takarított, törölgetett. Huszonhat évig harangozója is lehetett a kazettás mennyezetű, gazdag ikonosztázával díszített templomnak. Sajnos egy súlyos szemfenék betegség miatt három éve elvesztette látását, ma felesége segítségével éli mindennapjait.
Forrás: Péter Imre
A falu harangozója
– Egykor nagybátyám rábeszélt, legyek tisztességből az egyház harangozója. Az előző harangozó egy 13 éves fiú volt, és nehezen bírt a haranggal. Aztán sok százszor meghúztam az 1782-ben épült kis templom egyetlen harangjának kötelét, hogy jelezze a hívőknek a pap érkezését a templomba, azt, hogy szenteli a bort és a kenyeret, a misekezdést – idézte fel.
– Soha nem kellett óra nekem, mindig egy cigaretta elszívásának idejéig húztam egy harangszót. Nagyon vallásos nép élt itt. Annak idején a Gyuláról itt szolgáló Márk tiszteletessel sokszor sétáltunk és beszélgettünk velük. Mindenki várt bennünket a vízkeresztkor szokásos házszentelésre. A falubeliek gyakran mondogatták, hogy olyan szépen szól a kis harang, amikor én húzom – emlékezett vissza az Ölyvös melletti otthonában a kilencvenéves Nemes János.
Szereti faluját
– Magának újra kell születnie, hogy lásson - állapította meg a szemész professzor, amikor végleg sötétbe borult nekem a világ. Talán látásom elvesztését kárpótolta a Jó Isten a még meglévő egészséggel, a tiszta emlékezettel, a kilenc évtizedem sok emlékének megőrzésével, Marika párom gondoskodó jóságával. Vekerd nagyon a szívemhez nőtt, nagyon jó és csendes, szeretni való falucska volt mindig.
– Szülőfalumban nagyon szép gyermekkorra emlékezhetek. Hatan voltunk testvérek. Apám gazdálkodó volt, küldött volna tanulni tovább az elemi után, mert jó fejem volt. De én inkább a jószágokkal foglalkoztam, gyerekfejjel szántottam, vetettem. A határban volt, hogy egyedül egy hold földet is kiszántottam a tehenekkel, majd bivalyainkkal – emlékezett.
Bizony Isten örültem a munkának. Kalandos volt a legényéletem, a Zsákai cigány zenekar muzsikájára nagyon szerettem táncolni. Pezsgő kulturális élet volt akkor itt. Táncos párjainkkal még táncversenyekre is eljutottunk, Debrecenben a Bikában is felléptünk. Mindig figyeltem a lányokat. Egyszer megesett, hogy a szántás közben az Ölyvös partján haladó lányokat figyeltem, a bivalyaink meg ekével együtt belementek fürödni az akkor még bővizű Ölyvösbe. De szerencsémre haragos kiabálásomra - bemutatva bivaly erejüket - ekével együtt kimásztak a meredek partú kis folyóból, és visszatértünk szántani.
– osztotta meg.
Katonaévek, lefokozással
– Azután jöttek a katonaévek, 1954-ben behívtak Kecskemétre, légvédelmi tüzér lettem. Jól szolgáltam a hazát, elismertek, tizedes lehettem egy darabig. A sors úgy hozta, hogy unoka testvérem is ott szolgált. Politikai ismeretnövelő foglalkozásunkon dicsérte a Vekerden korábban lezajlott tsz szervezést, a tsz tagok jólétét - amivel én nem értettem egyet.
Hangosan elszóltam magam, hogy adna apád, ha hallaná, hogy bolond fia mit mond az erőszakos kolhoz szervezésről. A politikai főtiszt meghallotta kritikámat, azonnal levágatott egy csíkot a rangjelzésemből, őrvezető lettem. Nagy szerencsémre, az akkori politikai hangulat ellenére nem zártak be.
1956 őszén leszereltem, hazatérve a következő év tavaszáig a közeli állami gazdaságban kaptam munkát. Tavasz kezdetekor az erdész megállított, hogy kellene az erdőgazdaságba két fuvaros. Örültem a lehetőségnek, de sem lovam, sem szekerem nem volt. A nagybátyám ötezer forintot adott kölcsön, melyből meglett a ló és a szekér, sőt még ekét is tudtam venni. 13 hold földet munkáltam a családunknak, az erdőgazdaságban a fuvarozás mellett még húsz embernek is segítettem a csemeték gondozásában ekekapával. Rengeteget dolgoztam, de megérte. Első fizetésként tízezer forinthoz jutottam. Megadtam a tartozást, felruházkodtam – idézte fel.
Családi boldogságban
– 1958 őszén megnősültem, saját pénzemből tartottuk meg a lakodalmat, a három évvel fiatalabb Marikámmal kezdtük el az életet, szép csendesen. Unokabátyám, anyósomék segítségével vettük meg azt a kis házat, ami a jelenlegi házunk helyén állt.
1961-ben beszorítottak a tsz-be, kocsisként alkalmaztak. Akkoriban minden reményem a Szuezi-válság volt, arra számítottam: megfordul a világ, elmúlik a tsz élet…
De nem múlt el, egészen nyugdíjazásomig ott is maradtam, Marikámmal otthon is szépségesen gazdálkodtunk. Nagy fülű, fekete malacokat hizlaltunk, tehenet fejtünk. Gyarapodtunk, új házat építettünk. Húszan is segítettek alapozni a falak és a tető felépítésében. Még most is emlékszem a segítőknek egy nagy vájling fánkot sütött feleségem és anyósom. A ház elkészült, egyetlen fiunk is megszületett, jól tanult, gépszerelő szakmát szerzett, ma Berettyóújfaluban él. Egy fiúunokánk szépíti öreg napjainkat. Ő is műszaki vénát örökölt – osztotta meg.
– Május 17-én sokan köszöntöttek. Örömmel fogadtam születésnapomon köszöntőimet. Még a miniszterelnökünk is emléklapot küldött. Kérve mondtam akkor köszöntőimnek, mint most: csak annyi látást adna vissza ismét a Jó Isten, mint még három éve volt. Akkor semmi bajom sem volna – zárta gondolatait János bácsi.
