Félmilliós táskát is vittek már a debreceni cipészhez, de ő csak a fejét fogta

Spiccvas, sámfa, rádli, ampasz és dikics. Ezek mind egy ma már kihalófélben lévő szakma szerszámai, amik egykoron több ezer debreceni kezében voltak nap mint nap. Napjainkban alig néhány cipész dolgozik a városban, többségük csak betanított munkás. De tényleg leáldozott a szakmának? Ennek járt utána a Cívishír.

– kezdte beszélgetésünket a 61 éves Szőllősiné Ildikó, aki a Dózsa György utcai garázssoron 22 éve foglalkozik cipő- és táskajavítással. Felidézte, hogy 1979-ben, amikor a Hétvezér utcai cipőgyárban elhelyezkedett, akkor még naponta több százan álltak be a gépek mellé, hogy bőrcipőket készítsenek, ám az ezredforduló környékén a piac megváltozott.

– A cipőgyár után neves magánvállalkozásoknál helyezkedtem el, ahol még értékelték a minőséget. Számos gulyás-, íjász- és tánccsizma került ki a kezeim közül, de észrevettük, folyamatosan szűkül a piac. Egy valódi bőrcipő elkészítése nagyjából 20 munkaórát jelent. Volt, aki szabta, más a felsőrészt állította össze, a talpat készítette el. Ezzel szemben most futószalagról jönnek le a műanyag fröccsöntött termékek, számolatlanul. A 90-es évek második felében már elkezdődött egy „trend” – megjelentek az első kínai cégek. Ugyan még a cipők felsőrészei bőrök voltak, ez gyorsan megváltozott. A lábbelik túlnyomó többsége műbőr vagy műanyag lett, és ez ma is így van – csapott a közepébe. Ezek a cipők sokkal olcsóbbak voltak a bőr lábbeliknél, és a kereslet egy szempillantás alatt megváltoztatta a világot. Bezárt a bőrgyár is, több száz – három műszakban tevékenykedő – munkás került utcára, akik egykoron a franciák és az olaszok topánkáit is készítették.

Visszaemlékszem, az Energomat mosógépemet 24 év után azért dobtam ki, mert megsárgult, nem illett a fürdőszobába. Semmi baja nem volt, csak elöregedett a műanyag, de majdnem két és fél évtizeden keresztül tette a dolgát. Ma is a 150 forintért vett ruszki vasalómmal vasalok, 42 éves darab, de egyik mai szerkezet sem múlja felül. Ezzel csak azt akarom mondani, hogy régebben nem sajnálták ki az anyagot a termékekből. Ugyanez igaz a cipőkre is. Hoznak be 15-20 éves bőrcipőket javításra, és felújítás után még bírnak majdnem ugyanennyit, ha kicsit odafigyelnek rá. A műanyagok jó, ha egy szezont bírnak – sorolta. Ekkor beszélgetésünket megszakította egy férfi, aki egy megragasztott cipőjéért érkezett, és rögtön két másikat hozott. Ildikó nézte a bakancsokat, és bosszankodva mutatta: ezeknek a cipőknek a talpából is kisajnálták azt az anyagot, ami a kopásállóságért lenne felelős. Mint mondta, nem a varrás bomlik meg legtöbbször, nem a ragasztó fárad el, hanem egyszerűen kilyukad a cipő talpa. Ez az elmúlt években nagyon gyakori probléma.

Ezt tapasztalja a cipész Debrecenben

– Ma, ha leesik egy gomb, akkor a fiatalok nem felvarrják, hanem vesznek egy új inget. Ez nem fog jó útra vezetni – csóválta a fejét. Hozzátette, lehet, az ő korosztálya nem ért úgy a modern technikához, mint a fiatalok, de tudnak józan paraszti ésszel gondolkodni és sokat tapasztaltak már. Régen egy jó minőségű bőrcipő ára egyhavi fizetés hatodába került, hordák 5-10 évig úgy, hogy csak az az egy lábbelijük volt. Ma egy átlagos márkás cipő ugyanennyibe kerül, ugyan nem hordják minden nap, de így sem használható 5 évig. – Azt sugallja a média, hogy minél több terméked van, minél drágább, márkásabb, annál többet érsz. Ám ez nem igaz. A mennyiség soha nem fog többet érni a minőségnél!

– csapta össze a tenyereit. Tapasztalja, hogy – a márkamánia mellett – a kínai piacról beáramló olcsó áruk is tönkreteszik a hazai kézművesipart.

– Nem veszik észre az emberek, hogy a bóvlival dobáljuk ki a pénzt az ablakon. Műanyag termékeket utaztatunk több ezer kilométert, károsítva ezzel a környezetet, az előállításról nem is beszélve! Megveszünk egy cipőt, mert akciósan ötezer forint, de látjuk, három használat után már nincs sarka. És utána sírunk, hogy nincs pénzünk. Be kellene látni, hogy ez így nem mehet tovább! Lehet, hogy egy kézműves termék a kínai ötszörösébe kerül, de minőségi, évekig használható, és hússzor több munkaóra, szakértelem, tudás van benne, és ha vigyázunk rá, 20-30 év múlva is érték lehet. Gondoljunk csak egy nagymamáinktól megörökölt bőrtáskára vagy -övre! De ismétlem: a világ azt sugallja, „vedd meg a legújabbat”, „szered be a legtrendibb darabot”, de minél hamarabb. Ennek kellene ellenállni! – tette hozzá. Ekkor újabb férfi lépett az üzletbe, aki két lábbelivel érkezett. Az egyik egy alig használt műbőr cipő volt, aminek elkopott a felső része. Esztétikusan nem javítható. A másik viszont egy legalább 20 éves bőrcipő volt, ami most került először cipész kezébe. Ildikó büszkén mutatta a darabot, kopogtatta az alját. Elismerte, tökéletes munkát végeztek a gyártók, foltozásra sincs szükség, csak egy új ragasztásra. A talpa ugyan megkopott az évek alatt, de értékéből ez mit sem von le. Sok-sok évig a mindennapok darabja lehet a lábbeli.

– Pontosan erről beszéltem, most a saját szemeddel is láttad. Sokszor előfordul, hogy valaki rendel egy cipőt, és két nap múlva már itt van nálam, hogy flekkeljem meg. A valódi bőrcipők olykor egy évtizedig sem látnak cipészt, mégis tökéletesek – csillant fel a szeme. A szakértelemnek, a tökéletes javításnak azonban ára van.

– Az a flekk, amit én ráteszek, az már hónapokat, éveket is kibír. De a munkámat nem végezhetem ingyen, bármennyire is szeretné sok ember. Rezsit kell fizetni, meg kell élnem valamiből, a gépeket fenn kell tartani. De minőségi munkát végzek, szezonokkal később kerül vissza hozzám az adott darab. Mindenki számoljon, és döntse el, mit akar – jelentette ki.

Óriási problémának tartja, hogy a brand éltetése, a név megfizetése átvette a hatalmat az egészség felett. Ugyanis a fiatalok több százezer forintos cipőkről álmodoznak, sokszor meg is kapják azokat, mert ez a menő, nem lehet lemaradni, mert az iskolában, a baráti társaságban kinézik őket egy „no name” cipő miatt. Közben tönkremegy a gyerekek gerince, mert nem ad megfelelő tartást. – Ne feledjük el, legalább napi 8 órán át viselünk egy lábbelit! Régen a Tisza vagy az Adidas sem tehette volna meg, hogy műbőrt, műanyagot használjon, de ezeknek az időknek vége. Az unokámnak azonban én ma is azt mondom: mindegy, milyen ruha van rajtad, csak legyen tiszta. De a cipő nem mindegy! Mert ha fáj a lábad, nyomja valahol, akkor tönkreteszi az ízületeidet, árt a vérkeringésnek, lúdtalpad lesz. Nem a divatot kell előtérbe helyezni, hanem az egészséget! – jelentette ki. Sajnos az embereket is sokszor tévedésbe ejtik, hiszen bőrként tüntetik fel a szintetikus anyagot. Ám Ildikó szerint kételkedjünk, ha 20 ezer forintért kínálnak egy „bőr” pénztárcát. Ugyanis egy valódi bőr ennél sokkal többe kerül. Van, hogy őt is megtéveszti egy-egy anyag, pedig 45 év szakértelme van mögötte.

A cipészszakma is ki fog halni?

Ildikó információi szerint 4-5 igazi mesterember dolgozik még a városban, de ők elmúltak már 60 évesek. – A multikban lévő üzletekből is hozzám küldik a bonyolultabb javítást igénylő termékeket. Ők leginkább csak flekkelnek, ragasztanak. De ha kibomlik egy papucs varrása, azzal már nem foglalkoznak, túl sok idő. Egy táska cipzárcseréje is lehet 6-7 óra, ha azt jó minőségben akarod elkészíteni. Öltésről öltésre kiszedni, majd öltésről öltésre visszavarrni úgy, hogy ne vegye észre senki, javítva volt.

– zárta szavait a debreceni cipész.