Bepillanthattunk a „Lear mögé” is

A sokszereplős Lear művészei közül heten vállalták a legutóbbi beszélgetést. Ráckevei Anna – aki nem mellesleg a darab címszerepét játssza – érdekes felvetéssel kezdte az estet. Azt a benyomását osztotta meg a közönséggel, hogy úgy érzi: mindenkinek másról szól ez az előadás. Mindenki számára eddig titkos ajtók nyíltak meg a karaktere megformálása közben, hiszen, mint minden egyes Shakespeare-mű, ez is rengetegféle értelmezésre ad/adhat lehetőséget.

Gondosan elemzett fordítások

Hogy milyen sokfélére, azt a beszélgetésben először a szöveg létrejöttét elemezve érzékelhettük, mégpedig Kozma András beszámolójából. Mert miközben megtudtuk tőle, hogy az eddig létező magyar fordítások mellett még Borisz Paszternak Lear király-fordítását is felhasználta ahhoz, hogy a rendező koncepciójának megfelelő szöveget hozzon létre, kiderült, hogy az eddigi fordítók is – miközben nyilván nem térhettek el Shakespeare művének mondanivalójától – mennyire különbözőképpen adtak vissza akár egyetlen mondatot is a szövegből.

Ez a sokféle értelmezés természetesen a rendezőkre is igaz, akik közül a debreceni társulat Ilja Bocsarnikovsz személyében egy olyan rendkívül felkészült alkotóval találkozott, aki a Moszkvai Művész Színház rendezői iskoláján nevelkedve nagyon mélyen elemzi a színpadra vivendő szöveget.

Férfi vagy nő?

Ráckevei Anna ezt követően az előadás bizonyos jeleneteit bejátszva érdeklődött a meghívott színészektől arról, hogy mennyire tudtak/tudnak azonosulni a szerepükkel, illetve azzal az elképzeléssel, amelyet egy-egy karakter kapcsán Bocsarnikovsz várt tőlük. S annak, hogy épp a híres viharjelenetet játszatta le először, oka a Bocsarnikovsz-rendezésben erőteljes „nemváltás” kérdése volt. Ráckevei Anna itt először arra volt kíváncsi, hogy vajon a közönség mit szól ahhoz, hogy ő, nőként testesíti meg Lear szerepét. A közönség nemcsak hitelesnek találta a művésznőt Lear szerepében, hanem úgy, hogy egy anyát látnak a színpadon, pluszadalékként szolgál.

Emlékezetes nemváltások

Ha viszont nő az uralkodó, akkor a Bolondja is nő, akit ez esetben Újhelyi Kinga testesít meg. Amikor a rendező azt kérte tőle, hogy Bolondként Lear igazságérzete, tükre, tudatalattija legyen, rájött, hogy tényleg nem az a fontos, hogy nő-e vagy férfi bújik bele egy-egy szerepbe. Majd amikor ezt követően a másik „nemváltó” színművész, az Oswaldot játszó Mészáros Ibolya is – egy másik bejátszás kapcsán – elmondta, hogy tőle mit kért a rendező, tudniillik, hogy csak arra gondoljon, hogy ő „a patkány a süllyedő hajón”, s ne arra, hogy ez most férfi vagy nő, az előadás egyik legfontosabb mondanivalója bontakozott ki: az, hogy Bocsarnikovsz törekvése az emberi viszonyok ábrázolása volt. Az, hogy vajon miért történik meg, hogy bizonyos élethelyzetekben egyes emberek átállnak a „sötét oldalra”, a nemüktől teljesen függetlenül.

Jónak lenni is tudni kell

Bakota Árpád azt mondta, tőle rendkívül távol állt a szerepe, s nagyon sokat kellett dolgoznia azon, hogy megtalálja magában azt a „lelkes egyetemistát”, aminek az egyik próba folyamán Bocsarnikovsz Kent grófját jellemezte. Az Alban herceget játszó Vranyecz Artúr viszont közel érzi magához a karakterét, a saját életéből is tud hozzá fogódzókat találni.

Ám legyen szó akár nehezebben, akár könnyebben „megszült” karakterekről, a lényeg – nyilatkozta Kozma András – a Lear kapcsán az, hogy Bocsarnikovsz a különböző szereplők megőrülésén keresztül olyan realitáson túli atmoszférát teremtett, amely példázattá tudott nőni: Dosztojevszkij szavaival élve, a jó és a rossz küzdelmének ábrázolásává, mely csatározásnak színtere az ember szíve.

Gyürky Katalin

Május 20-án, 21-én és 22-én Lear-maratonnal várja a Csokonai Színház azokat, akik szeretnék még az évadban megtekinteni Shakespeare klasszikusát.

A klasszikus új köntösbe öltözött: a fiatal orosz rendező, Ilja Bocsarnikovsz új felfogásban közelített a darabhoz. A középpontba az anya-gyermek viszonyt helyezve meséli el a történetet. A főszerepet Ráckevei Annára bízta, aki női Learként teszi emlékezetessé és hitelessé az érzelmileg összeomló, gyermekei által cserben hagyott szülő alakját. A szívszorító jelenetekben gazdag előadást tehát nem csak Shakespeare-rajongóknak ajánlja a színház, hanem mindenkinek, aki érdeklődéssel fogadja a színházi újításokat, s akik örömmel vesznek részt egy közös kísérletben, mely a tragédia szintjén tanulmányozza és próbálja felrajzolni „a démoni gonoszság határvonalát”.