A hírnév felé repíti Rábét a papírfonás

Akár egy szép mese is lehetne a sárréti kis falu egyik közmunkaprogramjának históriája, hiszen annyira kerek és a jövőbe mutató a történet.

Nem másról, mint azokról a sodort és festett papírból font, majd a színezésükkel még inkább kívánatossá tett használati vagy dísztárgyakról van szó, amelyek úgy néznek ki, mintha vesszőből készültek volna. De nem abból, bár ilyen alapanyag egészen biztos kerülne a mély fekvésű, laponyagos határrészeken, hanem papírból, mégpedig közönséges újságpapírból állítják elő a találékony és ügyes kezű nagyrábéi lányok és asszonyok. Mindezt úgy, hogy azt az alapanyagot dolgozzák fel hosszú élettartamú, hasznos és szép háztartási tárgyakká, amely leginkább a szemétbe, kazánba, jó esetben a papír-újrafeldolgozóba menne.

És hogy mennyire híresek a papírfonóban – így nevezik a műhelyt a nagyrábéiak – készült tárgyak? 2017-ben elhozták az első díjat és a vele járó hatmillió forintot az Országos Közfoglalkoztatási Kiállításról, aztán Berettyóújfaluban, a Számadó Napokon övék lett a legszebb stand, továbbá számtalan bemutatón, vásáron voltak már. De Erdélybe, Korondra, Nagyrábé testvértelepülésére, továbbá Ausztriába is eljutottak a termékeik.

Terápiás jellege is van

Tegyünk egy kirándulást a közelmúltba, és nézzük meg, honnan indult és miként fejlődött az a csoda, ami – túlzás nélkül állítható – Nagyrábé legismertebb terméke, védjegye Magyarországon, de egyre inkább Európában is. Vezetőnknek Kovács-Juhász Ivett alpolgármestert kértük meg, hiszen elődjétől, Gyarmati Sándornétól ő vette át a papírfonó ügyeinek intézését.

– A nagyrábéi papírfonó 2013–2014-ben még Gyarmati Sándorné polgármestersége idején (Gyarmatiné 2014-től alpolgármester volt – a szerk.) alakult közfoglalkoztatásra olyanok számára, akik az egészségi állapotuk miatt a nehezebb fizikai munkát nem tudták vállalni. Gyarmati Sándorné és Mátrai Katalin fejéből pattant ki a papírfonás gondolata. Az első években Mátrai Katalin tanította be az asszonyokat a dísztárgyak készítésére. Kezdetben a fonóban csak öt-hat asszony tevékenykedett, a termékeiknek azonban már akkor is kedvező fogadtatása volt. Jöttek is a megrendelések, főleg az önkormányzatoktól; a mi papírfonatainkat a különlegességük és az elfogadható áruk miatt szívesen adták repi ajándéknak. Amit legelőször készítettünk, az egy kis pogácsáskosárka volt. Aztán bortartót, fakanáltartót és fedeles kosarat is kezdtünk fonni. A folyamatos pozitív visszajelzések pedig tovább inspiráltak bennünket. Még igényesebben, díszesebben készítettük el a sodort és festett papírcsíkból és a kemény kartonlapból a termékeinket. Tudom, terápiás jellege is volt ennek az alkotómunkának és az időközben ott kialakult jó közösségnek. Tudomásom van olyan asszonyról, aki miután huzamosabb ideje dolgozott már a fonóban, abbahagyhatta a gyógyszerek szedését.

– Ahogy ismertebbek és ezzel együtt keresettebbek lettek a termékeink, idővel egyre több személyt vontunk be a gyártásukba, és folyamatosan mind több dísz- és használati tárgyat gyártottunk. Ehhez pedig már nem volt elég az az újságpapír-mennyiség, amit mi magunk helyben gyűjtöttünk össze. Kezdetben hirdettünk ugyan papírgyűjtést, de az nem hozta meg a várt eredményt, mert sok volt benne a fényes és színes újság, ami nekünk nem jó. Majd más források után néztünk. Így jutottunk el a Hajdú-bihari Napló debreceni nyomdájába, ahol sikerült megegyeznünk, és a hulladékpapírt megvásárolhatjuk, elhozhatjuk.

Apró, de titkos fogások

A rábéiak terméke kifejezetten egyedi, piacképes, de a település vezetése egyelőre elképzelhetetlennek tartja, hogy a tevékenységet üzleti alapra helyezze, úgyhogy maradnak a közmunkánál.

„Érdeklődő mindig van a termékeink előállítása iránt. Főleg a Dunántúlról”

– folytatja Kovács-Juhász Ivett alpolgármester. – Eljönnek, és kérik, tanítsuk meg őket, mert ezt ők is szeretnék csinálni. A papírfonás egy nagyrábéi sajátosság, hosszú évek munkájának eredménye az, ahová a fonó közössége mára eljutott. Ráadásul nagyon sok műhelytitok van, amelyek hosszú ideig tartó kísérletezés eredményeként alakultak ki. Ezeket mi szeretnénk magunknak megtartani, és szeretünk ebbe a monopolhelyzetben lenni. Kísérletezgetnek más települések is, elkezdték a papírfonó termékek előállítását, de nem tudják a titkot. Volt rá példa, hogy próbáltak hozzánk embereket beépíteni, vegyük fel őket, aztán megtanulják azt is, amit mi nem szeretnénk, ha tudnának. De olyan is volt, hogy csak úgy vásárolni érkezett valaki, és igyekezett fényképezgetni. Az illetőt az ott dolgozók azzal küldték tovább, hogy ha tényleg vásárolni akar, haladjon, mert nem a műhelyből árusítjuk a termékeket. Okosan őrizzük a titkainkat, még aki elmegy tőlünk, ő sem árulja el azokat, hiszen tudja, ez a miénk, ez még inkább a jövőjét, a különlegességét jelentheti Nagyrábénak a későbbiekben. Még nem vettük helyi védelem alá a papírfonást és az így készülő termékeinket, de talán tervezzük. Logót készíttettem a fonónak, próbálom egy kicsit professzionálisabb szintre emelni. Akarom, hogy legyen egy arculata az egésznek, és szeretem, ha ehhez ragaszkodnak.

A szálcsavarással kezdik

Jelenleg 27-en dolgoznak az üzemben, karácsony előtt, amikor az ajándéknak szánt dísztárgyak készítése miatt több munkáskéz kell, akkor magasabb a létszám. Gond, hogy nagyobbrészt folyton változik a gárda összetétele, mert mind többen el tudnak helyezkedni más munkakörben a versenyszférában. A fonóba kerülő embereknek nem kell vizsgát tenniük, viszont egy minimális kézügyességre szükség van. A munkafázisok szerint alakítanak ki különböző munkacsoportokat, és megtalálják mindenkinek, hogy melyikben tud kibontakozni. Aki nem tud szépen fonni, mehet a festőbe, vagy ha kiváló a szépérzéke, akkor díszítő lesz. Aki a fonóba kerül, ő is a szálcsavarással kezdi. Egy műszak alatt minimálisan 800 darab lapot kell megcsavarnia. Ezek a fonás alapanyagai. Van, aki szereti ezt csinálni, és itt marad, míg mások mehetnek fonni, festeni, díszíteni. Most már kis híján százféle termékük van.

Ugyanúgy néznek ki, mégis egyediek, másak

– Tulajdonképpen azt mondom, hogy kihoztuk a maximumot ebből a termékből. A cél az: ha valaki meghallja az országban azt a településnevet, hogy Nagyrábé, akkor beugrik neki az, hogy ott van a papírfonó. Már nagyon sok ilyen megkeresésünk van. Főleg egy-egy országos közfoglalkoztatási megjelenésünk után. Minden termékünkön ott van az elérhetőségünk. Termékeink egyediek, és ha a dolgozóink közül valaki meglátja a kosarat vagy az asztali díszt, rögtön tudja, hogy azt ki készítette. Minden egyes itt dolgozó munkájának van valamilyen sajátossága, ezt ismerik, tudják egymásról. Éppen ezért annak ellenére, hogy látszólag minden fonás ugyanolyan, tudjuk, hogy ki készítette azt a tárgyat – magyarázza Kovács-Juhász Ivett alpolgármester. Hozzáteszi, hogy vannak helyek, ahol rendszeresen árusítanak. A jeles ajándékozós alkalmak előtt már hetekkel előre dolgoznak, mint most például már a nőnapra. Az adott alkalomhoz illő termékeket készítenek.

„Ráállítják” a kezüket, és már fonnak is

A beszélgetést a fonóban folytatjuk, mégpedig Pappné Jakab Évával és Kiss Judittal. Az asszonyok kezei között gyorsan formálódik egy-egy kosárka.

– Szeretünk itt dolgozni, mert annyi mindent lehet itt készíteni, és az mind csoda szép. Nem mindegy, hogy mit dolgozik az ember. És persze az sem, hogy kikkel. Ez egy jó közösség. Aki itt dolgozik, szinte mindig mosolyog, ami nem is csoda, hiszen annyi szépség vesz bennünket körül. Beszélgethetünk, rádiót hallgatunk.

„Olyan sincs közöttünk, hogy valaki főfonó vagy főtervező lenne. Mindenkinek lehet javaslata. Bárki feldobhat egy ötletet, és akkor azt megcsinálja, behozza, megmutatja. Ha tetszik, betesszük a termékeink közé.”

Kiemelni senkit sem lehet, hogy ő lenne a legjobb, hiszen ki ebben, ki abban alkot nagyot. Tény, kézügyességet igényel ez a munka. De ez megvan. A munkát is úgy szervezzük meg, hogy mindenki azt csinálja, amiben a legjobb. Nekünk például erős a kezünk, ezért vagyunk a fonóban. Más a szálkészítésben ügyes és gyors. Megint mások a díszítésben, az utómunkálatokban. Itt mindenki értékes munkaerő. Egymásra épülnek a munkafolyamatok, ugyanakkor valamilyen szinten tudjuk a másikét is végezni. Például ha nekem nincs elég szál, akkor nekiállok és csinálok. Ha nincs festve, akkor megfestem. Persze mindenkinek megvan a maga kedvenc munkafogása, az, amire jobban rááll a keze, vagy amiben a leggyorsabb. És persze tanítjuk egymást is. Mindegyikbe be kell tanulnunk, „ráállítani” a kezünket arra a munkára. Ez olykor időbe kerül, de megéri, hiszen nagyon szép és különleges dolgok kerülnek ki a kezünk közül.

Kovács Zsolt