Esztárban talált otthonra Györgypál Imre, a sokat látott székely ember

Györgypál Imre – sok kitérővel – Erdélyből, Lövétéről érkezett Esztárba. A faluban ácsnak, fafaragónak, székelykapu-készítőnek ismerik. Keze munkája éppen úgy megtalálható ajtókban, ablakokban, mint díszes kapukban, templomtornyokban, templomi bútorzatban vagy éppen kisszékekben, de a falu fesztiváljának színpadaiban is. Ízes erdélyi beszédét élvezettel hallgattuk, ahogy életéről mesélt.

Csöves hátizsákkal érkezett

– A fafaragást otthon tanultam, asztalos-szakiskolába jártam Székelyudvarhelyen. Ott volt egy nagyon jó mesterem, az öreg Bányai János, ő még Olaszországban is megfordult. Tőle tanultam az intarziakészítést. De ha visszagondolok, valójában azt sem tudom, hogy mikor, hol és kitől tanultam a faragást, mert mindig is tudtam faragni, rajzolni. Most már könnyen megy a székelykapu is. Ezekben a hetekben a biharkeresztesi református lelkésznek úrasztalát készítek a templomba. Emellett ácskodom, tavaly például Sarkadkeresztúron a templomtoronyban dolgoztam. De ha kell, ajtókat, ablakokat is készítek – mondja Györgypál Imre. – Már fiatalon elkerültem Lövétéről, és csak úgy hányódtam a világban. Leginkább asztaloskodtam. A szülőfalumtól való távolodás hullámokban történt. Bukarestben voltam katona, utána 21 éves koromban már voltam Magyarországon, aztán visszamentem, majd megint kijöttem Magyarországra, és ismét hazautaztam. Végül itt ragadtam Magyarországon, Pomázon. A saját asztalosműhelyemben dolgoztam.

Elmondja, hogy Magyarországra egy csöves hátizsákkal érkezett, abban nem volt egyéb, csak egy házi sült kenyér és egy darab szalonna. Az első munkaadója elvitte valahová Fót mellé dolgozni. Este aztán mondta neki, hogy kell a pénz, mert ha nem kapja meg, akkor nem jön másnap. Elzavarták úgy, hogy még futnia is kellett. Egy román gyereket küldtek utána, és amikor utolérte, a kenyerét odaadta neki.

– Úgyhogy így kezdődött a magyarországi létem. Nem ismertem senkit. Pesten még aludtam a bokorban is. De ez már régen volt – folytatja történetét a fafaragómester. – Később Pomázon a Magyar Vár Alapítvány segítségével megkapaszkodtam. Lövétén tagja voltam a Tamási Áron-népdalkörnek. Énekelni, zenélni mindig is tudtam. A Budapest melletti kisvárosban táborokat szerveztünk, ahová mindig egy-egy tájegységről hívtak embereket. 2004-ben székely tábort tartottak, ott voltam én is. Innentől kezdve bejáratos lettem Budapesten a Magyarok Házába és a Budapesti Székely Kör tánc­csoportjához. Itt találkoztam azokkal a budapesti székely táncosokkal, akiknek nem volt zenészük, egy idő múlva már én kísértem őket. A sors úgy hozta, hogy a táborokon keresztül még Amerikában is voltam 2013-ban. Egy 105 fellépős néptáncfesztiválon építettünk egy magyar falut Makovecz Imre kollégája, Siklósi József tervei alapján. Fél évet voltam kint, élmény volt ott az amerikai magyarokkal.

Nagyszülő nélkül nem!

És Györgypál Imre hogyan került Esztárba? Ez is a zenéléshez, a néptánchoz kötődik.

– Jártuk Nagy-Magyarországot, majdnem minden tájegységében voltunk. Egy felvidéki kiránduláson ismertem meg a feleségem édesanyját, majd általa a lányát, aki a párom lett.

„Én falusi gyerek vagyok, nem szeretem a városi létet, szerettem volna falun élni.”

Mindig visszaemlékszem egy professzor mondására: „Nagyszülő nélkül gyereket nem nevelünk. A dadus soha nem pótolja a nagyszülőt.” Ez nekem jó kapaszkodó is volt, úgyhogy mondtam a feleségemnek, hogy menjünk haza Lövétére, mert nagyszülő nélkül gyereket nem nevelünk. Anyósomék itt, Esztárban persze hallani sem akartak arról, hogy elvigyem a lányukat Székelyföldre. Így maradtunk Esztárban, ami megmondom őszintén, hogy kedves falu, nagyon-nagyon szeretem. Vettünk egy házat, majd egy másikat a szomszédban, hogy tudjak hol dolgozni. Három kisgyermekem van már.

Kovács Zsolt