„Apám szenvedélyeit viszem tovább”

A Csokonai Színház fotósa nemrég művészotthonában fogadta a Naplót, ahol a Frida című film Oscar-díjas zenéje mellett rengeteg emlékről, új életműgyűjteményről, a debreceni képzőművészet helyzetéről, hivatásról és színházról beszélgettünk, de megtudtuk azt is, kiből lesz fény-kép-ész.

Hogyan dőlt el, hogy a fényképészetet választja hivatásaként?

Két oka volt. Az egyik, hogy hála istennek, nem vettek fel a Közgazdasági Egyetemre, ahová érettségi után jelentkeztem. Már akkor sejtettem, hogy nem vagyok oda való, amikor a többiek a vizsgafeladatot matematikai képlettel vezették le, én pedig leírtam a gondolataimat. Persze nem kerültem be, amit akkor tragédiaként éltem meg, de döntenem kellett. Akkor adódott a lehetőség, hogy fényképésztanulónak megyek. Apám lelkes amatőr fotós volt. Hadházon laktunk, ő fotózott, én meg körülötte sündörögtem, segítettem a fotózásban, mi magunk dolgoztuk ki a képeket is. A szakmunkásiskolában jó társaságba keveredtem, osztálytársaim voltak Vadász Gyuri, Gervai Tomi, később mindannyian fotóművészek lettünk. Vencsellei István volt a mesterünk, aki a szabad alkotásra nevelt bennünket. Hamar elkezdett érdekelni a fotózás művészi oldala is. 1972-ben indult a képzés, és több társammal már az első évben kiállításokon vettünk részt. 1974-ben a Pécsi Országos Diákfotó Pályázaton mindhárman díjat kaptunk, amire nagyon büszkék voltunk. Aztán jöttek a megyei és az országos kiállítások, de sok emlék maradt, köztük az, amikor a moszkvai Pravda táviratban gratulált a ’76-os szerkesztőségi fotópályázatuk kapcsán. Így kezdődött.

Az utóbbi években leginkább színházi fotói által ismerik, de köztudott, hogy az aktfotózás az egyik kedvenc műfaja. Emellett szenvedélyes amatőr teniszező és jazzrajongó, így természetes, hogy a sportfotózás és a jazzkoncertek fotózása is fontos területe a munkásságának.

A sportban Federer a nagy kedvencem, jó lenne egyszer élőben látni őt. A Főnix Csarnokban 2006-ban egy fotómon szerepeltek a múlt és jelen sztárjai: Navratilova, Nastase, Henin, Jankovics. Tavaly Nyíregyházán Fucsovics Marcit sikerült meccs közben fotózni. A jazzt Tony Scott-tal kezdtem 1975-ben. Gervai Tomival, Vadász Gyurival jártunk a koncertekre fotósélményeket szerezni, közben beleszerettem a jazzbe is. Jó bulik voltak, élveztük a zene szabad szellemiségét, és nem mellékes az sem, hogy akkoriban még szabadon lehetett fotózni a koncerteken. Mentünk a zenéért és a nők miatt is, de mindig fényképeztünk. Olyan nagyságok jöttek Debrecenbe, mint Mangelsdorff, Eberhard Weber, Stańko, Namysłowski, Stivín. Később hivatalból is fotóztam a koncerteket, ahol Garbarek, Tommy Emmanuel, Chris Botti, Marcus Miller lépett fel. Gyakorlattá vált, hogy a fellépőket a koncert elején fotóztam, majd elszaladtam a laborba előhívatni, hogy a koncert végén dedikálhassák a róluk készült fotókat. Jelentős gyűjtemény van ebből a korszakból a Kölcsey Központban. A zene megmaradt, de leginkább felvételeken, mert az utóbbi években már nem jönnek sztárok a városba.

Hogyan döntött a színházi munka mellett?

Nem döntöttem, csak sodródtam az árral: 1987-ben Pinczés István, az akkori főrendező hívott, mert zűr volt a régi fotóssal. Akkoriban éltem a legjobban, ’83-ban és ’85-ben születtek a fiaim, elég jól kerestem. Ebben az időszakban szinte az összes debreceni cégnek dolgoztam. Még volt becsülete és tisztelete a fényképésznek, sokkal több szakmai tudás és technikai ismeret kellett egy jó kép elkészítéséhez, mint manapság. A színház varázslatos világa valahogy mégis megfogott.

Azóta több mint három évtized telt el, és ön még mindig a színház fotósa. Miként lehetséges ez abban a világban, ahol a legjobb szakemberek gyakran egy éven belül egymásnak adják a kilincset a felső vezetők vagy a cégtulajdonosok döntése miatt?

Nagyon vigyázni kell, hogy minden egyes munkára új kihívásként tekintsek és ne rutinból oldjam meg. A rutin természetesen fontos, és lehet rá építeni, de egy-egy új feladat újabb és újabb kihívást jelent. Nagy a tülekedés, sok a jó fotós. Vigyázni kell, megváltoztak a szakmai erkölcsök is, volt tanítványaim gátlástalanul belemásznak a kapcsolataimba, mindent elvállalnak, önmenedzselésben jók. Fontos frissnek lenni, követni az eseményeket, hogy naprakész legyek, mivel bármikor, bárki a helyemre jöhet. A színház sajátos világ, érzékeny emberek dolgoznak, nem mindegy, hogyan viszonyulok hozzájuk. Tisztelem és értékelem a művészetüket, igyekszem alázatos lenni a munkájukkal szemben.

Mi volt előtte, honnan, milyen pályaívről lépett be a Csokonai kőfalai közé?

Ha a színházi fotózástól visszafelé haladunk, életem fontos része a művészetekkel, képzőművészettel való kapcsolat. Fontos területe munkámnak a műtárgyfotózás, ami nagy kihívás, legyen szó térbeli kompozíciókról vagy festményekről. Az ország egyik legsikeresebb aukciós galériájának, a Villás Galériának több mint kilencven katalógusához fényképeztem mintegy húszezer műtárgyfotót. A szolgáltatóiparban is sok időt töltöttem, a reklámtárgyfotótól a portréig nagyon sok műfajban dolgoztam. Az már más kérdés, hogy az emberek miről ismernek leginkább, de ezek miatt én fényképésznek vallom magam: fény, kép, ész. Ez annyit jelent, hogy valaki ebben a szakmában mindent meg tud csinálni. A fotóművészek közül tudomásom szerint hazánkban senki nem tud megélni művészi képek eladásából. Ha viszont megnézzük a nyugati filmekben a lakásenteriőröket, szinte kizárólag kisebb méretű, elegáns fekete-fehér fotográfiák láthatók a falakon. Ennek még itthon nincs meg sem a becsülete, sem a kereslete. Budapesten már érezhető némi érdeklődés a kortárs fotográfiák iránt, de ott is inkább a régi idők klasszikusai a népszerűek. A képzőművészet más területein kicsit jobb a helyzet; Hajdú-Bihar megyében több mint száztíz képzőművész van, akik a Művészeti Alap (ma MAOE) tagjai, közülük néhányan tudnak megélni a művészetükből. A legtöbbüknek vagy civil foglalkozása van, vagy tanít, és a munkája mellett alkot. A műtárgy­piacon javul a helyzet, egyre nő a kereslet a kortárs iránt, bár igazából csak a befutott alkotók piacképesek.

Köztudott, hogy tevőlegesen is szívén viseli a színház fiatal tehetségeinek elismerését, melyre díjat is létrehozott.

A Foto Art díjat 1995-ben közösen hoztuk létre a színházzal. Az utóbbi két évtizedben már egyedül adom az elismerést. Olyan sokat kaptam már a színháztól, hogy a díjammal próbálom viszonozni a színház művészeinek a rengeteg élményt. A díjat az kapja meg, aki az adott színházi évadban véleményem szerint a legkiemelkedőbb művészi teljesítményt nyújtotta. Szándékaim szerint inkább a fiatal korosztályból választok, hiszen nekik talán a díjam biztatást jelent további pályafutásukhoz. Tavaly Dargó Gergely kapta. Szomszédom, Győrffy Ádám szobrászművész egy gyönyörű plakettet is készített a díjhoz, de pénzjutalom és egy fényképalbum is jár hozzá. Az utóbbi évek egyik legsikeresebb darabja a Három nővér volt, melyet 2018 februárjában mutattak be. Az azt megelőző három évben Szakács Hajnalka, Varga Klári és Sárközi-Nagy Ilona volt a díjazott, majd a következő évben ők játszották el a három főszerepet. Viccből szoktam mondani, hogy Ilja Bocsarnikovsznak, a Három nővér rendezőjének könnyű dolga volt: csak szét kellett nézni a díjazottjaim között.

Nagy múltú, fontos közösséget fog össze a fotográfusok körében. Hogyan alakult a Debreceni Fotóklub sorsa a megalakulásától és az utóbbi időszakban?

Már tanulókoromban, 1973-ban tagja voltam a fotóklubnak. Hihetetlenül jelentős a léte már az 1931-es megalakulása óta. Előfordult, hogy újra kellett építeni, de voltak aranykorszakok is, például a ’30–’40-es, majd a ’70-es években, amikor nagyon élénk fotográfiai élet volt Debrecenben. Az utóbbi időben megváltozott a klub szerepe, az internet világában kinyíltak a lehetőségek a megmérettetésre, a jó értelemben vett magamutogatásra. Nyitott, jó szellemű a közösségünk, 20-25 aktív taggal. A legtöbben hobbiként művelik a fotózást, informatikusok, tanárok, pedagógusok, kétkezi munkások. Sajnos a fiatal generáció már nem igazán igényli a személyes jelenlétet, együtt gondolkodást. Jobban ragaszkodnak a saját szuverenitásukhoz, kevésbé kérnek szakmai tanácsot. A közösségi oldalak kihívásait és a lájkokat elegendő szakmai visszajelzésnek gondolják. Ezzel az a problémám, hogy

én a fotóművészetet a kiállításokon megjelenő alkotások fényében definiálom, más kiállítási nagyításban nézni egy fotót, mint a monitoron, a kézbe vehető fotót mint műtárgyat tekintem valódi célnak egy fotóművészeti céllal alkotó ember számára.

Büszke vagyok arra is, hogy a fotóklub nyolcvanadik évfordulójára egy ünnepi kiadványt tudtunk kiadni. Idén kilencvenéves a klub, jó lenne ezt is méltóképp megünnepelni. 2007 óta vezetem a közösséget, jó lenne átadni valakinek, mert szükség van a frissítésre, az új szellemre, hogy ne gyepesedjen be sem a mozgalom, sem én. Várom a jelentkezőket.

A fotóművészetről már beszéltünk, de tágabb értelemben mit gondol a debreceni képzőművészeti életről, annak elismertségéről, lehetőségeiről?

Kicsit mostohagyereknek érzem magunkat. Debrecen művészi élete több szempontból is kimagasló. A színházai folyamatos, állandó, országos szinten is elismert kulturális terek. Debrecennek meghatározó szerepe van a zenében is, hivatásos társulatként működik a Kodály Filharmonikusok, a Kodály Kórus, emellett alap-, közép- és felsőfokon is van komolyzenei képzés. Kitűnő jazz-, pop- és rockzenekarok működnek. A képzőművészeket kicsit mostohagyereknek érzem, nincs finanszírozott intézményük, szervezetük. Megjegyzem: most a fotóklubnak és a GADE-nek (Grafikusművészek Ajtósi Dürer Egyesülete) megnyugtató helyzete van, otthont kaptunk a várostól. Egyre kevesebb a kiállítótér, a B24, a Kossuth utca 1. és a Sesztina Galéria megszűnt, maradt a Bényi terem és a kisebb galériák, melyek igyekeznek kielégíteni a sok-sok kiállítási igényt. A Modembe elsősorban a korábbi vezetőség irányvonala szerint helyi képzőművészek csak látogatóként juthattak be. Elismerem, hogy sok kimagasló kiállítás helye volt a Modem, de néhány helyi alkotó megérdemelné, hogy itt kiállíthasson. A mai kortárs művészet elismerése egyébként is a menedzselésen múlik. Az utókor fogja elhelyezni a kortárs művészeket a jövőben, és határozza meg utólag, hogy most mennyit érnek. Sokan viszont azt vallják: bárkiből lehet híres művészt csinálni, csak kellő mennyiségű pénz kell hozzá. Tavaly volt áttörés, amikor a kortárs művészeti központ a GADE jubileumi bemutatkozásának adott otthont. Ez talán egy új irányvonalat is sejtet.

Mint említette, a színház más világ. Fontos tényező a színészek fényképezésekor, hogy a fotós valójában milyen magán­emberként?

Elég ellentmondásos figurának mondanám magam. Alapvetően jó szándékú ember vagyok, de nagyszájú.

„Sok konfliktusom volt már olyan helyzetek miatt, melyekbe nem kellett volna belemennem, mivel igazságkereső vagyok, s ez gyakran rosszul sül el.”

A színházba lépve csendesebb vagyok: elfogadom a társulatot prioritásként, és háttérbe húzódom. Nyolc igazgató színházi vezetése idején maradtam meg fotósnak, ezt komoly elismerésnek élem meg. Bár fentről kevés dicséretet kaptam, azzal biztatom magam, hogy az is elismerés, hogy még nem rúgtak ki.

Reménykedhetnek a debreceniek egyfajta Máthé András „best of”-ban?

Több mint százdarabos életműgyűjteményt állítottam össze nemrég, ezt a közeljövőben mindenképp szeretném megmutatni a közönségnek és meghagyni az utókornak. Harminchárom év színházi anyaga, több mint ötszáz előadás képben rögzített lenyomata áll az archívumomban. Ezeken túl az elmúlt fél évszázad debreceni eseményeinek rögzített dokumentumai alkotják archívumomat, ezt szeretném elhelyezni egy megfelelő helyen. Dolgaim vannak még, nem lazíthatok, úgy vélem, hogy szakmailag állom a versenyt, a színházban legalábbis mindenképp.

Szakál Adrienn

Névjegy

Máthé András fotóművész

Borítókép: A Foto Art díjat (balra) 1995-ben közösen hozta létre a színházzal, ma már egyedül választ a legjobb művészi produkciók közül