A közhelyek eleven közegben születtek

„Kiváló tanár, nagyon szereti, amit tanít, s lelkesedése hallgatóira is ragad” – ez az első hallgatói vélemény, amit a kereső kiad, ha S. Varga Pál nevét beírjuk, de számos hasonló hangvételű értékelést találunk még róla. A Debreceni Egyetem Magyar Irodalom- és Kultúratudományi Intézetének akadémikus professzora Széchenyi-díjat kapott a nemzeti ünnep alkalmából. Az első irodalommal kapcsolatos emlékeiről, nagy hatású munkáiról, számára fontos tevékenységekről, terveiről és a mindennapjairól kérdeztük. 

Tudta, hogy ajánlották Önt a díjra, s ha igen, akkor, ki? 

A válaszom mindkét kérdésre: igen is, nem is. Először – tavaly – az MTA terjesztett föl a díjra; a mostani ajánlásról nem tudtam. Utólag jutott tudomásomra, hogy ezúttal a Debreceni Egyetemről indult ki a kezdeményezés; kedvesen – és ügyesen – titkolták előttem, úgyhogy igazi meglepetés volt a díj. Hadd ragadjam meg az alkalmat, hogy ezúton mondjak köszönetet mindazoknak, akik erre érdemesnek találtak. 

Az egyetemi tanulmányaitól kezdve tudható, hogy milyen intézményekben okult, majd okított, de arról sehol sem olvashatunk, mi vonzotta az irodalomhoz azelőtt. Mik az első emlékei róla, és hogyan vált a hivatásává? 

Gimnazista koromban három elementáris irodalmi hatás ért. Az ember tragédiája Madách Imrétől, Dosztojevszkij Bűn és bűnhődés című regénye és Pilinszky János költészete. Szerkesztettem irodalmi diákújságot, iskolatársaimmal színpadra vittük egy barátunk remek drámáját, de nem gondoltam humán pályára, mert nem volt esélyem, hogy egyházi közegből felvegyenek (apám teológiai tanár volt, magam a református gimibe jártam). Műszaki egyetemre, vasútmérnöknek készültem. Egy barátom mondta negyedikben: bolond vagy te, Varga Pali, minek mész a műszakira; magyar szakon a helyed. Akkor éppen a gimnázium amatőr filmes csapatában buzgólkodtam – én voltam a hangmester; na jó, legyen, mondtam, beállok szinkronrendezőnek. Tanári vagy tudományos pályára még akkor sem gondoltam. Különös véletlenen múlt, hogy felvettek magyar–orosz szakra. A szinkronrendezői tervek persze hamar elszálltak, a bölcsészszakma beszippantott. Már csak az volt a kérdés, hogy nyelv- vagy irodalomtudomány. Három „védőszentem” igazított útba: első szakmai publikációmat Pilinszky költői fordulatáról írtam, még egyetemistaként – végül Dosztojevszkij és Madách közegében, a 19. század irodalmában kötöttem ki. A nyelvészet iránti nosztalgiám abban jutott kifejezésre, hogy a finnugor szakot is elvégeztem. 

A hivatalos közlések szerint „kivételesen értékes tudományos pályája során a hazai és nemzetközi bölcsészettudományra kiemelkedő hatást gyakorló tudományos, publikációs tevékenysége, az egyetemi oktatásban elért példaértékű eredményei, valamint tudományos közéleti szerepvállalása elismeréseként” kapta a Széchenyi-díjat. Szeretném tudni, mi áll a betűk mögött. Mely munkáit, tevékenységeit tartja a legértékesebbnek? 

Nem az én dolgom, hogy saját tevékenységemet méltassam. A hivatkozások száma és bizonyos visszajelzések alapján azt gondolom, hogy Az ember tragédiája elemzésének és a nemzeti irodalom fogalmi rendszereit vizsgáló könyvemnek volt komolyabb hatása. De talán van jelentősége annak is, hogy az a tanulmányom, amely a 19. századi magyar nemzetfelfogás egyedi jellegét értelmezte, helyet kapott egy – a magyar állam jellegét bemutató, német nyelven is megjelent – reprezentatív kötetben. Remélem, hozzá tudtam járulni ahhoz, hogy a németek megértsék, miben különbözik a magyar nemzettudat a többi európai nemzetétől. Negyvenkét éven át oktattam – ha ennek volt eredménye, arról tanítványaim nyilatkozhatnak; ami pedig tudományos közéleti szerepvállalásomat illeti, örülök, hogy az egyetemen nem kellett hivatali pozíciókat betöltenem, a (helyi és országos) tudományos közélet különböző területein pedig sikerült néhány újítást érvényre juttatnom. 

Diákjai felkészült és szenvedélyes, jó előadónak tartják. Egy internetes értékelő fórumon támogató, jó szándékú tanárként írnak Önről. Mi a legfontosabb, amit át szeretne adni tanítványainak? 

Nézze, a 19. század irodalma messze van a mai embertől, főleg a fiataloktól. Ha valamit tudnak ezekről a szerzőkről és műveikről, az nagyrészt merő közhely, összefüggéseiből kiragadott falvédőszöveg (például „ember: küzdj, és bízva bízzál”), vagy éppen a kultúrpolitikai viták elfogult vélekedései. Óráimon nem azért alkalmaztam új megközelítéseket, mert követni akartam a tudományos főáramot („mainstream”), hanem azért, mert ettől reméltem, hogy hallgatóim megérzik annak az eleven közegnek a vonzerejét, amelyben ezek a szerzők éltek és műveiket megalkották. Igyekeztem Petőfi vagy Arany verseiről lehántani a rájuk rakódott értelmezések vastag, megkövült rétegét, hogy a bennük rejlő tapasztalat elevenné válhasson. 

Amikor Az ember tragédiájáról szóló értekezésem készült, elkövettem azt a merészséget, hogy az egyik szemináriumi csoporttal egész félévben a Tragédiát elemezzem. Tele voltam nyitott kérdésekkel – ezeket aztán fel is tettem a hallgatóknak; remek válaszaik voltak, úgyhogy ha ez a könyv ér valamit, az nem kis részben nekik köszönhető. S nem állhatom meg, hogy e helyen egy kicsit Kemény Zsigmondot reklámozzam. Világirodalmi nagyság, de nehéz író; meg kell szokni régies stílusát. Regényei közül az Özvegy és leányát szerettem bevinni előadásra, mert talán ezt lehet leginkább megkedveltetni a fiatalokkal. Elgondolásomat többnyire visszaigazolták a vizsgák; nemcsak az előadásokon hallottak értő elsajátításának lehettem olykor tanúja, de megtörtént, hogy a vizsga végeztével egy hallgató megjegyezte: „De tanár úr! Ez a Kemény nagyszerű író!” Na, mondtam magamban, nem éltem hiába. 

Életrajzából kiviláglik az állandó fejlődésre való igény. Mi motiválja az újabb és újabb tudás megszerzésére? 

A Madách művéről írt könyvem abból a felismerésből indult ki, hogy Az ember tragédiáját nem lehet egyetlen, egységes világnézet keretei közt értelmezni; Ádám, Éva és Lucifer – sőt még az Úr is – más és más világokat épít fel magának ugyanazokból a tapasztalatokból. Szerencsém volt; ez a koncepció összhangban van a posztmodernnek nevezett tudománytörténeti paradigmával, amely az úgynevezett „nagy narratívák” lebontását, a párhuzamos történetek egyenjogúságát hirdeti. Legnagyobb könyvem, A nemzeti költészet csarnokai ezt a posztmodern előfeltevést érvényesíti; eszerint a modern magyar nemzet kialakulásának korában, a 19. században három különféle nemzetfogalom volt érvényben, s ezekhez különféle irodalomfelfogások kapcsolódtak; a három felfogás közt gyakorlatilag lehetetlen volt a párbeszéd. Ezen a nyomvonalon igyekszem továbbhaladni. Ha még lesz lehetőségem újra könyvet írni, az arról fog szólni, hogy Arany János és Mikszáth Kálmán különös előszeretettel vonzódott olyan közösségek megjelenítése iránt, amelyek a maguk hagyomány teremtette, naiv világában éltek, fittyet hányva az úgynevezett valóságnak. 

Több országban is tanított, kutatott. Sosem merült fel, hogy máshol éljen? 

A válasz egyszerű: nem. Már 1990 előtt csábítottak szirénhangok, aztán pedig lett volna lehetőségem akár Finnországban, akár Ausztriában letelepedni. Bécsben felajánlották a finnugor tanszék vezetői pozícióját – azzal a feltétellel, hogy családostul ott telepedjek le. Nem ment. „A nagy világon e kívűl Nincsen számodra hely”, „Szivet cseréljen az, aki hazát cserél” – nekem ezek a mondatok nem erkölcsi parancsok, hanem alkati beállítottságomat kifejező megállapítások. 

Hogyan telnek ma a mindennapjai? 

Elég furcsán. Elvileg január elseje óta nyugdíjas vagyok, de ennek nem sok nyoma van az életemben. Nem kell órára készülnöm és rohannom, hogy ne késsek el az előadásról, de az MTA 1. osztályának elnökeként gyakorlatilag főállású hivatalnok lettem; levelek, telefonok, értekezletek, szabályzatok… Az a terv, hogy talán még egy könyvet megírok, jelenleg illúziónak tűnik. Azzal vigasztalom magam, hogy Arany János az MTA főtitkáraként nem volt könnyebb helyzetben… (lásd „Egy kis független nyugalmat”… Epilogus, 1877). 

Végezetül arra kérem, javasoljon egy-egy kortárs és klasszikus irodalmi művet, amelyet érdemes volna mindenkinek elolvasnia. 

Ami a kortárs műveket illeti, Térey János Paulusát ajánlom. Nemcsak azért, mert a szerző debreceni, és nemcsak azért, mert feltámasztotta a 19. század halottnak hitt műfaját, a verses regényt, hanem azért is, mert a posztmodern irodalom, az irodalmi-kulturális hagyományok egymásra rétegződését alkalmazva nagy erejű művet alkotott. 

Ami a klasszikus magyar irodalmat illeti, nehéz dolgom van, hiszen annyi mindent tudnék ajánlani. De maradjunk abban: tessék Kemény Zsigmondot olvasni! 

Megyesi-Horváth Borbála