A mesevilág erőd és szabadság – ezért teremtette maga köré

Zsebtenger – ízlelgetem a szót. Egy óriást képzelek el, akinek akkora a zsebe, hogy belefér a tenger, aminek napsütötte partján aztán jót bulizhat minden felnőtt és gyerek. Vagy egy kedves manót, akinek tengernyi ötlete van arra, hogyan szórjon öröm-homokszemeket mások elé. A szó gazdája, Rutkai Bori kicsit mindkettő. A zenén át összekapaszkodó családokkal együtt óriás, az emberek lélekizom-növesztéséért való folytonos ténykedéssel pedig varázserejű kis éteri lény.

Művész felmenőkkel nem meglepő, hogy az alkotás lételemed, de a zene nem volt egyértelmű pálya. Mikor érkezett az életedbe?

Az egyetemi évek alatt alakult egy zenekar, régi magyar dalokat dolgoztunk fel. Akkor kaptam rá az éneklés ízére. Pár évvel később lett a Special Gizda, majd abból a Specko Jedno, amivel már abszolút saját dalokat adtunk elő. Eleinte a szövegeket, később a dallamot is én találtam ki. Nem vagyok hivatásos zenész, kottázás nélkül „szájjal írom” a számokat és a zenésztársaim öntik hangszerre az ötleteimet. A Rutkai Bori Bandával már hetven dalt alkottunk ezzel a technikával. Csodaszerű, ahogyan a banda tagjait mellém sodorta az élet, Nemes János például egy beugrás után maradt velünk és gazdagítja fúvós szólamokkal a lemezeinket. Darvas Kristóffal pedig csaknem húsz éve zenélünk együtt. Mindenkinek hasonló a humorérzéke, az energiái, kissé olyan, mintha testvérek lennénk.

Mi vitt el a gyermekzenekar irányába a felnőtt színtérről?

A zene ugyan felnőtt színtéren zajlott, de mindeközben évekig kutattam a gyerektémát. Az egyetemi évek során készítettem filmet a testvéremről, akivel 15 év korkülönbség van közöttünk, hároméves volt, amikor elkezdtem. (a Magyar Iparművészeti Egyetem Vizuális Kommunikáció Szakán, videó-tervezői szakon diplomázott – a szerk.) Érdekelt a gyerekek lelki világa, a mesélős, mágikus állapot, amiben léteznek. Visszavonzódtam oda, ezért a magam gyerekkorával is intenzíven foglalkoztam akkor. A felnőtteknek szóló számaink meseszerűek voltak és a hozzájuk készített festményeim is. Szívem szerint nem választanám szét a két korosztályt, bár tematikában mégis, mert a felnőtteknek szóló dalokban szó van az erotikáról. A szerelem a vízválasztó a kétfajta zenélés, dalírás között.

Mi a vezérfonalad, amikor gyerekdalt írsz?

Azt szeretném, hogy a szülőkkel együtt táncoljanak rá a gyerekek. Mindkét félnek igénye van arra, hogy együtt tudjanak játszani, felszabadultan, akár minden nap. A közös, zenés, mozgásos együttlétet igyekszünk inspirálni a zenéinkkel.

Könnyen mennek a szerepváltások a délutáni gyermekközönség és az esti Budapest báros felnőtt hallgatóságnak szánt előadásmódok között?

Egyre nehezebb. A Budapest Báros lét picit szereppé avanzsálódott. A táncolós fesztiválos állóközönségnek sokkal könnyebb játszani, mint egy színházban, ahol mindenki ül és az összes tekintet rám szegeződik. Utóbbinál másfajta attitűdel lehet létezni, ami számomra néha mesterkélt ahhoz a fajta természetességhez és játékossághoz képest, ami a gyerekzenélésben vagyok. Épp a napokban gondolkodtam rajta, hogy vissza kell csempésznem “saját” magamat az előadásba ezeken a koncerteken, rá kell találnom arra ami engem eredetileg érdekelt ebben a műfajban, a játékosságra és a kulturális örömszerzésre. Ezt azonban nem egyszerű oldottan megvalósítani egy hatalmas színpadon több ezer emberrel szemben, de remélem, hogy visszatalálok ennek a természetességébe hamar.

Úgy tapasztaltam, a gyermekzenekarok kapcsán két vélemény áll szemben általában: az egyik szerint egyszerű szövegű, könnyen befogadható, bugyuta dallamú zenére van igény, a másik szerint a sokhangszeres, sokféle stílussal megismertető, izgalmas, humoros szövegű zenékkel érdemes formálni a kicsik ízlését. Mi a te tapasztalatod a befogadásról?

A kicsik sokkal nyitottabban állnak ehhez az egészhez, mint a felnőttek. Nagyon hamar meg tudják jegyezni a nyelvi játékokat, simán „beszivacsozzák”. Sokszor kapunk olyan visszajelzést, hogy a hároméves gyerkőc kívülről fújja a szövegeinket, amit a nagymama mondjuk nehezen tud megtanulni. Másrészt a minőségi zene, a beszélni még nem tudó kicsikre zsigerileg hat. Látjuk, hogy az egy-másfél évesek ott rugóznak a színpad előtt. Nekik nincs ilyen kritikai címkeragasztási mániájuk, hogy felnőtt vagy gyerekzene-e, amit hallgatnak, csak élvezik a lüktetést, a ritmust, a dallamot. Sokfajta zenénk van, amiket a gyerekek úgy használnak, mint egy játszóteret. Előfordul, hogy hozzáírnak a dalokhoz. Szeretem hagyni alkotni őket, beleszólni a mikrofonba. A koncerteken gyakran feljöhetnek a színpadra, kapnak ritmushangszereket, jelmezeket.

Tudatosan próbálunk minden szempontból igényes zenét, koncertet csinálni, ami szembeszáll a már-már hagyományosan a gyerekzenéhez társított bugyutasággal. Kreativitást, humort, igazi együttlétet szeretnénk adni és nem hülyére venni a gyerekeket meg a felnőtteket.

Milyen gyerek voltál? Milyen elemi élményeid tudod felidézni abból a korszakból?

Sok emlékem mások elmeséléséből adódik. Azt mondták, hogy egy kicsi bölcs voltam, miközben játékos és vicces is. Az én első saját emlékeim elgondolkodósabb pillanatokhoz kötődnek óvodáskoromból. Nagyon nehezen viseltem, ha valaki irigy és mivel én nem voltam az, a Föld legjobb emberének éreztem magam. Ahogyan a gyerekek kiskorukban általában, úgy én is angyalszerű voltam abból a szempontból, hogy nem dominált bennem sem a fiú, sem a lány vonal. Nem voltam egy rózsaszín ruhás, hosszú hajú, copfos kislány, hanem inkább egy kis manószerű lény. Ez az attitűd megőrződött bennem. Óbudán nőttem fel egy kicsi lakótelepen, annak a térképszerű leképezése ugrik még be, ha a gyerekkorromra gondolok: egy téren volt a bölcsőde, az óvoda és a suli, középen pedig egy játszótér. Sok emberrel, köztük a legjobb barátnőmmel, együtt jártuk körbe ezt a háromszöget a bölcsitől kezdve.

Szerinted mi a legjobb, illetve a legnehezebb a gyermeklétben?

Amit nagyon szeretek, és vissza is tudok találni hozzá ma, az önfeledt játék, amikor kikapcsol minden körülöttünk és csak benne vagyunk a cselekedetben. Ez lehet rajzolás, homokvárépítés, egy meséről való gondolkodás, babázás, főzőcskézés. A legnehezebb pedig megérteni, hogy miért konfrontálódnak a felnőttek egymással. Valahogyan elhelyezni a mesevilágunkban, hogy körülöttünk veszekednek, egymásnak rosszat tesznek vagy akár háborúznak.

A horgolt bábokkal, képzőművészettel, animációval, dalokkal teremtettél magad köré egy vidám, színes, borúmentes világot, interjúban is vallod, hogy így óvod magad, így gyógyítod a környezeted. Szabaddá tesz vagy megkötöz ez a világ?

Egyáltalán nem köt meg, sőt egyre tágul, mint az igazi világegyetem. Szabaddá és gazdaggá tesz. Nem hagyom, hogy korlátozzanak a szomorúságot, fájdalmat okozó tények, hanem próbálok a jó, energikus irányokba haladni. Kell a léleknek is olyasfajta izmokat növeszteni, mint a testnek, amit folyamatosan szükséges kondícionálni. Az emberek hajlamosak csak a testüket táplálni és nem fordítanak energiát a lélek karbantartására. Ezekkel, amiket magamnak és másoknak csinálok, remélem, egy kis „lélekizom-növelőt” tudok átadni.

A megkötöttséget arra értettem, hogy ebben a teremtett világban Rutkai Boritól elvárják, hogy mindig vidám, pozitív legyen.

Ez azért is jó, mert krónikusan nem lehetek rosszkedvű, ez egy oda-visszaható folyamat. Ha picit megborulok, a jófajta környezeti elvárás visszaránt a negatív hullámból. Sokszor azért tudtam hamarabb regenerálódni, mert a fellépésen nem engedhettem meg magamnak, hogy lefelé görbüljön a szám vagy ki lehetett énekelni azt a lehúzó energiát. Egy Budapest Bár koncerten én is rácsodálkoztam, hogy valamilyen negatív felhajtóerő mennyire megnyitotta a torkomat. Lehet, hogy néha nem is árt egy-egy ilyen indulat.

Mi tud kibillenteni a lelki nyugalmadból?

Nem kell bemutatni, hogy a háborútól, a környezetszennyezésen át, a klímaparáig, mi mindenen lehet aggódni. Picit engem is kerülget a pesszimizmus a nagy aszály közepette, hogy lesznek-e fák vagy fű a jövőben. Eddig evidens volt, hogy a fű színe zöld, de most itt ülök egy parkban és a fű sárga. Most nagy szükség van a lelki izmaimra, hogy minden nap meglegyen a löket, ami előre visz. A hétköznapokban az emberek agressziója, nemtörődömsége, a segítőkészség hiánya tud felbosszantani és már-már megbocsájthatatlan kategória nálam, ha a szülő csúnyán beszél vagy bánik a gyermekével. Ilyenkor nagyon vissza kell fogni magam, hogy ne lépjek közbe.

A Budapest Bárral előadod Kosztolányi Dezső versét, s annak egy sorában az életet játszó főszereplő „nagy komolyan az asztalfőhöz ül”. Ha rád gondolok az az illúzióm, te mindig azt csinálod, amihez kedved van. Milyen feladatokban kell nagy komolyan az asztalfőhöz ülnöd?

A zenekart Molnár Zsuzska szervezőnkkel vezetjük ketten. Annyi feladat van rajtunk, hogy simán egy többfős stábot is el tudnánk látni munkával. Amellett, hogy a színpadon állok, minden nap folyamatosan melózok, én csinálom a zenekar összes socialmedia posztjának a grafikáját, a mesekönyveket, a lemezeket én bonyolítom le egészen a megrendelésig, hogy tudjunk magunkkal vinni a fellépésekre.

Milyen zenekari jövővel lennél elégedett egy évtized múlva?

Alakulóban van a világ körülöttünk, tíz éves jóslatokba nem bocsátkozom és egyébként is próbálok minél vágymentesebben élni. De az jó lenne, ha a zenekari tagokkal még sokáig együtt tudnék játszani, mert nagyon szeretem őket. Annak örülnék, ha 2032-ben az első hallgatóink elhoznák a koncertjeinkre a gyerekeiket.

Korábban azt nyilatkoztad, hogy jó barátod a flow, hagysz teret a csodának. Akkor az alkotás folyamatára értetted, de szeretném, ha kitágítanánk a kérdés terét. Mit értékelsz csodának az életedben?

Rengeteg csodálatos barátom, barátnőm van, akik még itt is maradtak Magyarországon és lehet velük találkozni. Szuper gyerekeik vannak. A rokonságom is nagyon klassz bázis, jó emberek. Az alkotásban pedig a pici csodákat szeretem. Nemrégiben csináltam egy grafikát, amelyben összetettem egy diszkógömbrajzomat meg egy pici szívecskét, ami madárrá változott. Ebből lett egy mondat: „diszkógömbre szállt a rigó” és elkezdtem írni egy dalt, amit már játsszunk koncerteken. Volt olyan kislány, aki első hallás után tudta a szöveget. Ennél nagyobb csoda nem is kell.

Az Űrdöngölő albumért 2019-ben, a Mandulka és Karácsonyvárért pedig idén Fonogram-díjat kaptatok. Ezek kézzelfogható elismerések, a hétköznapokban azonban nem mindig jut ilyen. Mi számodra a visszacsatolás, ami megerősít abban, hogy jó irányba haladsz?

A szülők és gyerekek visszajelzései a legfontosabbak. Folyamatosan és nagy szeretettel teszik hála Istennek. Most a Balaton-parton egy kislánytól kaptam egy marék kavicsot. Az anyukája azt mondta: “csak tudd Bori, hogy te nálunk családtag vagy, Odett bármit odaadna neked, most számíts még néhány csigára és virágra.”. Sok szülőtől hallom, családtagnak tekintenek és elképesztő érzés, hogy ilyen kiterjedt, hatalmas családban létezhetek. A zenekarunk és a zene által pedig ezek a hatalmas családok egymással is összefonódnak. Ez egy nagy varázslat.

Megyesi-Horváth Borbála

A Rutkai Bori Banda a Debreceni Ünnepi Játékok keretében augusztus 8-án lép fel a Zsebtenger című gyerekelőadással. A zenekar hordozható tengerparti koncertjén a Bori által horgolt színes bábokkal kelti életre a vidám, táncos mesedalokat.