Kétszáz éve született a Himnusz, amit Kölcsey sosem tartott sokra

Kölcsey Ferenc 1790-ben született Sződemeteren, és 48 évesen halt meg Szatmárcsekén. Hatévesen elvesztette édesapját, majd tizenkét évesen édesanyját is. Családi birtoka a Szatmár megyei Csekéhez fűzte, amit lakhelyül választott. Debrecenben a Református Kollégiumban tanult 13 évig. Ügyvédnek készült, de végül az ügyvédi vizsgát nem tette le. A közélet tevékeny résztvevője volt: Szatmár megye szabadelvű csoportjának vezetője, főjegyző, az 1832-36-os országgyűlésen pedig a megye küldötte. Magányosan élt, sosem házasodott meg, szexuális hovatartozásáról ma is vitáznak.

Életműve a közoktatásban töltött éveink során legalább kétszer előkerül a tananyag részeként a Himnuszon kívül más költeményeivel együtt. Általános iskolában kívülről megtanuljuk a Himnuszt, középiskolában pedig igen részletesen foglalkozunk az íróval verselemzéseken és stílusbeli jellemzőkön keresztül. Saját gimnáziumi emlékeim ugyan nem frissek, húsz év távlatából azért az rémlik, hogy a Mohácsy Károly által írt 10. osztályos irodalomkönyv hosszan tárgyalta, de lényegében csak sablonokat tudtam meg róla és a Himnuszról is. Lírai költészetéből kiemeli az Elfojtódás, a Vanitatum vanitas, Zrínyi dala, a Huszt, a Zrínyi második éneke és a Rebellis vers című költeményeket. Prózai művei közül a Parainesist mutatja be, amit unokaöccséhez, Kálmánhoz intézett. Kíváncsi voltam, hogy egy ma használatos tankönyv hasonló vonalak mentén vagy netán modernebb felfogásban dolgozza-e fel. A 2021-ben kiadott Színes irodalom – amely Mohácsy könyvét veszi alapul –, népi korszakából a Csolnakon címűt emeli ki, majd a Vanitatum vanitas, a Himnusz, a Zrínyi dala, a Zrínyi második éneke kerül elő, végül pedig a Nemzeti hagyományok és a Parainesis. A könyv tehát rövidebben tárgyalja Kölcseyt, néhány vers is kimaradt, de a megfogalmazás egyértelműen visszaköszön. Magyar szakosként viszont még az egyetemi éveim során sem kaptam róla olyan árnyalt képet, mint ahogyan Nyáry Krisztián mutatja be az Általad nyert szép hazát – A Himnusz és a himnuszok kalandos élete című könyvében. 

Nemzeti himnuszunk kétféle európai hagyományhoz kapcsolódhatott volna be, ha Kölcseynek ez szándékában áll: a Marseillaise-típusú néphimnuszok vagy a God save the King királyhimnuszok sorába. A szó egyébként görög eredetű: a hümnosz dicséretet, magasztalást jelent. A műfaj vallásos gyökerekhez vezethető vissza, amikor Istent, istenségeket, természeti erőt vagy isteni tulajdonságokkal felruházott embert dicsőítenek és hozzá könyörögnek. A középkorban a zsoltárok születtek dicsőítésre, a reformáció terjedésével pedig már anyanyelven íródtak. A protestáns himnuszok továbblépnek: a vallásos dicsőítő jelleg mellett egy önmagát másoktól megkülönböztető csoport közösségi identitását is kifejezik. Innen már csak egy lépés, hogy a nemzetté válás nélkülözhetetlen jelképe legyen.

1822 végén, szatmárcsekei magányában kezdte írni a költeményt. Munkastílusára jellemző volt, hogy lassan dolgozott, így ez a mű sem készült el hamar. Ebben az időszakban már minden feltétel adott volt, hogy a magyar nemzet számára elkészüljön végre a közös identitást kifejező himnusz. A magyar irodalmi nyelv egységes már ekkor, hiszen túlvagyunk a nyelvújításon, léteznek a kultúra fontos intézményei, a politikai reformmozgalmak pedig örömmel támogatják ezt az ügyet. Az Osztrák-Magyar Monarchia területén a nemzetállammá válás még csak vágy, de a nyelvi és kulturális összetartozást közös jelképeken keresztül megvalósíthatják a különböző nemzetiségek. Ráadásul a monarchia területén hivatalos királyhimnusz, a Gotterhalte 1848 után már kifejezett ellenszenvet váltott ki.

Kölcsey himnuszának vannak azért előzményei, hiszen az összefogásra buzdítás igénye nagyon régóta jelen volt. A Luther Márton írt Erős vár a mi Istenünk nem csupán az evangélikusok himnusza lett, hanem az erdélyi fejedelmek hadai is erre vonultak táboraikba. A reformátusok himnusza, a Tebenned bíztunk eleitől fogva kezdetű zsoltár 1607-ben jelent meg; Bocskai István hajdúi harci indulóként már ezt énekelték a katolikus császári seregek ellen. Időrendben a katolikusok Boldogasszony anyánk kezdetű himnusza készült el ezek után, amit 1956-ban valóban második himnuszként zengtek az utcán. Szent Istvánt és korszakát dicsőítő ugyancsak katolikus dal, az Ah, hol vagy magyarok tündöklő csillaga? kezdetű akkor vált néphimnusszá, amikor 1771-ben a Szent Jobb hazahozatala után augusztus 20-át Szent István megünneplésének szentelték. Az első nem vallásos dal a kuruc háborúk idején keletkezett Rákóczi-induló, amihez a Rákóczi-féle szabadságharc után kapcsolódtak szövegek. Ezeket a több változatban fennmaradt dalszövegeket nevezzük gyűjtőnevükön Rákóczi-nótának. Ez az a dal, ami többször is közel járt ahhoz, hogy hivatalos nemzeti himnusz váljon belőle. Bihari János cigányprímás vitte el Bécsbe, játszotta Pesten és Kolozsváron. Liszt Ferenc és Erkel Ferenc is elkészítette saját feldolgozását. Világhírűvé a francia zeneszerző, Hector Berlioz tette, aki egy pesti vendégszereplése alkalmával dolgozta fel. 1848. március 15-én a Nemzeti Színházban a lelkesítő dalok között elsőként adták elő, túl forradalmi volta miatt Haynau viszont 1849-ben betiltatta. 1939-ben Horthy Miklós vette újra elő, amikor jobbnak látta az induló ritmusára bevonulni a visszacsatolt Erdélybe és Felvidékre, mint a Himnusz melankolikus dallamára.

A Himnusz közvetlen előzménye Kisfaludy Sándor volt királyi testőr kísérlete, ami 1822-ben az Aurora folyóiratban jelent meg Magyar Nemzeti Ének címmel. A tipikus királyhimnuszhoz a szerző még zenét is komponáltatott, a kottát pedig a lap hátsó oldalán tette közzé. Bár Kazinczy Ferenc is lelkesedett a műért, és lényegében minden adott volt, hogy a magyarok nemzeti himnusza legyen, mégis hamar feledésbe merült. Kölcsey csekei magányában olvasta a verset, aminek végül egy dolgot sikerült elérnie, ahogy Nyáry Krisztián fogalmaz: ezek után Kölcsey pontosan tudta, hogy milyen verset nem szeretne írni. Sokkal nagyobb hatást gyakorolt rá egy Balassi Bálintnak tulajdonított istenes vers, amit 1821-ben olvasott egy folyóiratban. Az Oh, szegény megromlott s elfogyott magyar nép… kezdetű költemény – ami valójában Balassi Bálint tanítványa, Rimay János műve –, az egykoron dicső nemzet pusztulását mutatta be Kölcsey számára figyelemre méltó formai megoldásokkal. Ekkor kezdett bele az Isten különös kegyelméből elkerülhető nemzethalál témáját feldolgozó költeménybe. Ötéves csekei magányának időszaka alatt 12 verset írt, azokat is akkor, amikor – mai szóval – depressziója alábbhagyott. A költő különc személyiségével, érzékeny lelkivilágával és választékos beszédével kilógott a vármegyei táblabírák világából: nem nősült meg, de a duhajkodó agglegényszokásokat is elutasította. Viszont hatalmas könyvtárat rendezett be ebédlőjében.

Kölcsey nem kedvelte a népköltészetet, a népies kifejezéseket vagy a cigányzenét. Sokkal többre tartotta a történetet elmesélő kuruc nótákat, mint a könnyed népdalokat. Ezért is meglepő, hogy új verséhez az egyik legjátékosabb, rusztikus népi táncritmust használta fel. Merész újítása, hogy az imádság műfaját és a kuruc dalok történetmesélő hagyományát párosította a magyar népi kanásztánc 7+6-os ritmusképletével. Emiatt a vers tökéletesen elénekelhető a Megismerni a kanászt dallamára.

A másik kiugró rejtélyes ellentmondás a cím és tartalom között feszül. Nem tartozik sem a királyhimnuszok, sem a néphimnuszok közé, hiszen nem hirdeti sem az uralkodó, sem a magyar nemzet dicsőségét, csupán megemlíti dicső múltját. De vallási szempontból sem himnusz: nem magasztalja az Istent, csak könyörög és kérést intéz hozzá. Nyári Krisztián a verset közbenjáró imádságként definiálja, ahol a protestáns hagyományokhoz megfelelően Istent egy képzeletbeli paraklétosz (közbenjáró segítő) nevében szólítják meg, ahogyan a himnusz is áldást, szánalmat és védelmet kér a bűneik miatt szenvedő magyaroknak. Nyáry szerint a nemzeti imádság műfaji meghatározás felel meg leginkább. Nem lehet tudni, hogy miért adta mégis a Hymnus címet.

A kéziraton Hymnus, a’ Magyar nép zivataros századaiból cím és alcím szerepel, viszont Kölcseytől valójában távol állt az alcímek használata. A tagolás is szokatlan, hiszen ha valamiféle magyarázó alcímet akart adni költeményének, nem világos miért vágta ketté ahelyett, hogy külön sorba vagy zárójelbe írta volna. Mai címe későbbi közmegegyezés alapján alakult ki a rövid Himnuszra. Az alcím létjogosultságát Gyulai Pál szerint a cenzúra elkerülése adja, de valószínű, hogy a nemesi ellenállás idején erre nem volt szükség, ennél politikailag érzékenyebb szövegek is megjelenhettek. Horváth János irodalomtörténész pedig úgy gondolja, a költő az alcím megválasztásával a magyar múltba képzeli vissza magát, s e távoli korszak nemzeti érzéseinek szószólója lesz. Nyáry szerint viszont jelen időben is beszél a kínokról, tehát inkább egyfajta ügyvédi védőbeszéd ez, amikor a védő kegyelmet kér a sokat szenvedett védence számára. Nyári Krisztián szerint a vessző utáni rész nem alcímnek készült, hanem ez leghosszabb című költeménye.

A kézirat letisztázásának időpontja 1823. január 22. A református újévköszöntő hagyomány szerint a templomokban áldást kértek az új esztendőre. Az archaizáló szöveg egyik gyakran félreértelmezett szava a „jókedvvel”, ami valójában kegyelmet, isteni jóindulatot jelent. Az első sora tehát Istenre vonatkozik: őt kéri, hogy áldja meg a magyart jókedvvel, azaz kegyesen.

A Himnusz megírása után nem sokkal Kölcsey búskomorsága is alábbhagyott, és visszatért az irodalmi közéletbe. Egy új folyóirat, a Minerva megalapítása foglalkoztatta, amelynek első számában néhány, általa legjobbnak talált költeményét tervezte megjelentetni. Érdekes tény, hogy ezek között nem szerepelt a Himnusz, ahogyan élete végén írott önéletrajzi levelében sem sorolta a költeményt e korszakának legfontosabb versei közé.

Kölcsey úgy tervezte, hogy a Minervában csak magas minőségű írásokat közölnek majd. Ami az általuk szabott szabályoknak nem felel meg, megjelenhet a Tudományos Gyűjteményben vagy az Aurorában. A lap iránti lekezelő magatartása ellenére 1828 decemberében mégis az Aurorának küldte el a Himnuszt. Csak találgatni lehet, mi lehet ennek az oka: talán a Kisfaludy-versre akart az eredeti fórumon válaszolni, vagy valóban nem találta olyan jónak művét, hogy egy általa jobban megbecsült lap számára őrizze meg. Az első megjelenés a rövid Hymnus címmel tette közzé valószínűleg szerkesztői döntés hatására. Kölcsey nem mellékelt kottát verséhez, pedig egyéb költeményei esetében volt erre példa. Valószínűleg meg sem fordult a fejében, hogy szabályos, énekelhető nemzeti himnuszt hozott létre, inkább egy himnikus imádságnak tartotta. A megjelenés után lényegében semmilyen visszhangot nem keltett. Elképzelhető, hogy túl protestánsnak találták a verset, vagy túlságosan nemesinek tűnhetett a kortársak számára, ugyanis ebben a korban csupán a nemesek tartották magukat a honfoglalóktól származónak, a parasztokat és a polgárokat a hagyományos rendi nemzetfelfogásból kirekesztették. Kölcsey bár a magyar népről beszélt, ezzel mégsem tudott mindenki azonosulni. Ő maga Ond vezérig tudta visszavezetni családfáját. 1832 februárjában a Széchenyi által alapított Pesti Casino egyik felolvasóestjén Kölcsey barátja, Bártfay László olvasta fel először nyilvánosan a verset. Kölcsey életében semmilyen értékelés nem jelent meg a Himnuszról, tehát úgy halt meg, hogy nem is sejtette, műve nemzeti himnusszá válik.

Bár a Szózat tizenhárom évvel később keletkezett, mint a Himnusz, mégis hamarabb zenésítették meg: a Nemzeti Színház igazgatója, Bartay Endre 1843-ban írt ki rá pályázatot. Ebben az időben a közönséget már egyre jobban érdekelték a magyaros, nemzeti témák. Úgy tervezte, a pályázatot minden évben megismétlik. 1844-ben már a Himnuszra írta ki: 20 arany pályadíjat tűzött ki a legjobb zeneműre. Itt jól jött, hogy eredetileg sem a szerzője, sem az azóta eltelt idő alatt senki nem írt hozzá kottát. Erkel Ferenc a Szózat zsűrijében részt vett, a második pályázat a zsűrijéből viszont – valószínűleg Bartay szándéka szerint – kimaradt. Lehet, hogy Bartay azt remélte, Erkel indulni fog a pályázaton. A zeneszerző emlékei szerint a határidő lejárta előtti napon összefutott vele az utcán, és megkérte, hogy alkosson egy pályaművet. Bartay a lakásába is felhívta, és ott zongora mellett komponálta meg a dallamot, amelynek bevezető taktusaiban harangszót képzelt el. A történetnek ellentmond az a tény, hogy Erkel kottája az egyes számot kapta a beadott pályaművek között, ami valószínűsíti, hogy elsőként adta be munkáját. A zsűri döntése egyhangú volt: a 20 aranyat végül Erkel Ferenc nyerte el. Terjedéséhez viszont kottára is szükség volt, amit a kor legjelentősebb zeneműkiadója, Wagner József vállalt magára. A kottán három név szerepelt: Kölcsey és Erkel mellett Deák Ferenc nevét nagybetűvel emelte ki, ugyanis ez utóbbi akkori népszerűségét igyekezett meglovagolni.

A megírt zenemű először 1844. augusztus 10-én csendült fel nyilvános ünnepségen az Óbudai Hajógyárban a gróf Széchenyi Istvánról elnevezett gőzös ünnepélyes avatásán. A közönség lelkesedése miatt háromszor is meg kellett ismételni az előadást, de mégsem bizonyult jó ómennek: néhány héttel a vízrebocsátás után a gőzös felrobbant. Ezt követően augusztus 15-én, Nagyboldogasszony napján a polgárőrség zászlószentelési ünnepségén a Rákos mezején tartott szentmisén játszotta a zenekar. Az első iskolai előadásra is ugyanebben a hónapban került sor a pesti vaknövelde vizsgaünnepélyén. 1847 nyarán a Helytartótanács élén álló István nádor ünnepélyes pesti köszöntésén ugyancsak a Himnusz és a Szózat hangzott el. Ekkortól kezdték rendszeresen énekelni különböző ünnepségeken. 1938-ban jelent meg a ma ismert feldolgozás Dohnányi Ernőnek köszönhetően. Kölcsey halálának 100. évfordulóján a Zeneakadémia megbízásából új zenekari verziót írt, amelyből már hiányzott Erkel harangzúgása, és szinte semmi sem maradt az eredeti verbunkosritmusokból sem. Lényegében ez az a Himnusz, amit ma ismerünk és énekelünk. Hivatalossá a születése után 166 évvel tették a rendszerváltás egyik első intézkedéseként. Az 1989. október 23-án szentesített törvény kimondja: „a Magyar Köztársaság himnusza Kölcsey Ferenc Himnusz című költeménye Erkel Ferenc zenéjével.” Ugyanekkor fogadták el, hogy a Himnusz szövegének születésnapja, január 22. a Magyar Kultúra Napja legyen.

Valóban a magyar himnusz a legszomorúbb? Nyáry Krisztián szerint erre semmilyen bizonyíték nincs, sőt, nem messze tőlünk, a csehek is olyan fájdalmas hangvételű himnuszt írtak, hogy ők is szívesen versengenek ezért a címért.

Mai hatását vizsgálva mini közvélemény-kutatást folytattam körülbelül tíz fő megkérdezésével, melynek során mindenféle megkötés nélkül kíváncsi voltam, mi jut eszükbe Kölcsey Ferencről. A Himnuszt mindegyikük kivétel nélkül említette, de ezen kívül más költeményét nem tudták megnevezni. Külső megjelenése, a gyerekkorában elvesztett egyik szeme még némi nyomot hagyott az emlékezetben. Különös paradoxon, hogy épp egy olyan műve emelkedett a legmagasabbra, amelyet ő maga nem tartott sokra.

Krajnik Ildikó