Kanadába és Japánba is eljutottak a szoboszlói Radácsi Piroska gyönyörű munkái

– Hímezni édesanyám tanított meg még kislánykoromban, minden öltést ő mutatott meg. Mindenhová elengedett, ahol kézimunkát lehetett tanulni – idézte vissza a kezdeteket a hajdúszoboszlói Radácsi Piroska hímző, népi iparművész, a Népművészet Mestere, aki gyermekkorában az édesanyja által ismert tájegységek mintáiból otthon kis mintakendőket varrt. Az általános iskolában már kézimunkas zakkörbe járt, amelyet a biológiatanáruk vezetett. 

– Az újságban olvastam arról a felhívásról, amelyhez dr. Juhász Imre tanár úrral, a gimnáziumi osztályfőnökömmel kiválasztottuk a Bocskai István Múzeumban található vőlegényi szűr kabátot és annak mintáját. Mivel a kabát egy üvegbúra alatt volt, ezért nem lehetett kivenni. Fotó alapján próbáltam dolgozni. 

 – mondta. A pályázat ugyan nem sikerült, de Radácsi Piroskát az itt szerzett ismeretség indította el végül a szakkörvezetői úton. A zsűri egyik tagjának felkérésére elvégzett Debrecenben egy három éves szakkörvezetői iskolát, majd Budapesten egy magasabb fokozatút is. Később beiratkozott a kézi-gépi hímző szakmunkásiskolába, hogy kiválthassa az ipart, és otthon is tudjon dolgozni. 1983-ban kérték fel a hajdúszoboszlói művelődési központ szakkörének vezetésére, amelyet negyven évig nagy elhivatottsággal végzett. Az azóta is működő szakkör máig a legtöbb díjjal rendelkező alkotó közössége az intézménynek.

Hatalmas néprajzi ismeret

 – idézte fel. A kézimunkák iránti szeretete nem állt meg a hímzésnél, Radácsi Piroska megtanult kötni, horgolni és szőni is, később pedig megismerkedett a csipkeveréssel. – A fiamtól és az unokáktól sem áll távol a népművészet. A fiam néptáncol, Dóri unokám tud hímezni, ezenkívül megtanulta a kosárfonást és a szövést is, Zsuzsi unokám általános iskolában készült kerámiái pedig a legutóbb nyílt hajdúszoboszlói kiállításon láthatóak – mondta büszkén.

Nem mindenkiből lesz jó hímző

– Voltak olyan szakköri tagok, akik hiába szerették volna csinálni, nem tudták elsajátítani a hímzést. Ehhez türelem és kézügyesség is kell. A fiatalokkal könnyen meg lehet szerettetni ezt a mesterséget, a kérdés csak az, hogy folytatják-e tovább a tanfolyam, vagy iskola elvégzése után. Volt egy olyan tanítványom a Nádudvari Népi Kézműves Szakgimnáziumban, aki annyira megszerette a hímzést, hogy kiírta a szoba ajtajára: „Itthon vagyok, de ne zavarjatok, mert hímzek!”. Nagyon szorgos volt, két párnát is kivarrt, míg a többiek csak egyet. Annyira szeretett az óráimra járni, hogy egyszer azt mondta, inkább megbukik, de amíg itt tanítok, ő nem szeretne végezni. Végül úgy hozta az élet, hogy pont akkor mentem nyugdíjba, amikor az ő osztályuk elballagott – mesélte mosolyogva.

Minden darabnak külön története van

– Minden elkészült munka kedves nekem, hiszen mindhez kötődik valamilyen emlék, de a Nagyváradon gyűjtött történelmi mintáknak az újraalkotására nagyon szívesen emlékezem. Az nagyon nagy munka volt. Arra a terítőmre kaptam meg először a Mesterremek díjat, utána a Kisjankó Bori-díjat, majd a Gránátalma-díjat – sorolta. 

Meghatározó emlékké vált a zöld selyemmel és arany fémszállal kivarrt terítő eladásának története is. – Az egyik televíziócsatorna reggeli műsorában képviseltük a várost, oda vittem fel bemutatni az aranyplakettet nyert úrihímzéses terítőmet. Ezt az adást meglátta egy kanadai zongoraművésznő, aki minden áron el akart jönni hozzám, mert rögtön megszerette a kis terítőt. Először elutazott Mezőkövesdre, mert az interjúban említettem a város nevét, ott adták meg a hajdúszoboszlói címemet. Így jutott el hozzám. Nagyon elszánt volt. Még fotó is készült a találkozóról, amely megjelent egy kanadai újságban – osztotta meg boldogan, majd azt is elárulta, hogy a kézműveskedésnek köszönhetően látta meg először a tengert.

 Hazánk akkor vett részt először az ottani kézműves fesztiválon. Kaptunk egy pavilont, ahol bemutathattuk a munkáinkat. Még a magyar nagykövet is odajött a feleségével! Az ünnepélyes zászlófelvonás rendkívül megható pillanata volt, amikor egyenként megtapsolták az országok képviselőit – mesélte Radácsi Piroska.

A mai napig fáradhatatlanul varr

Életének örömforrása a hímzés.  – Nagyon sok félbemaradt terítőm van, amiket azért kezdtem el varrni, hogy az iskolában meg tudjam mutatni a gyerekeknek. Most ezeket igyekszem befejezni. Közben elkezdtem tervezni egy nagyobb munkát is, közben a fiaméknak készítek egy fehér hímzett garnitúrát az ebédlőjükbe, amit már sok éve megígértem nekik, csak mindig félretettem. Nemrég pedig meghívtak a Bocskai István Múzeumba, hogy a nádudvari és a hajdúszoboszlói szakkör tagjainak úrihímzést és recét tanítsak – sorolja a megannyi teendőt.