Benczik Zsolt világjáró otthonra lelt a DEAC-nál

Magyarország egyik legnagyobb futballiskolájának szakmai munkájáért felel Benczik Zsolt. A DSI-ben nevelkedett, az NB I.-ig vitte, de az álma játékosként nem vált valóra. Az életét meghatározó futballról korábban lemondott, majd visszatalált hozzá. Öt évig élt az Egyesült Államokban, ahol építkezéseken melózott, hazatérve szállodamenedzserként is dolgozott. 44 évesen kalandos életút van mögötte, talán ezért is van határozott véleménye mindenről.

Fociban szűkebb pátriánk legnagyobb műhelye a DEAC futballszakosztálya. Pontosan hányan viselik büszkén a fekete-fehér mezt?

Ötszáz felett van a szakosztályunkhoz tartozó igazolt labdarúgók száma. Ebben benne foglaltatnak a három felnőtt csapat, az NB III.-as gárda, valamint a két Megye I.-es együttes, a DEAC II. és DASE futballistái is, de az összlétszám nagy részét az utánpótláskorú játékosok teszik ki.

Akkor vélhetően az országban sincs nagyobb futballklub.

A létszámot tekintve szerintem sincs, mindenesetre Pöszmet Tibor operatív igazgató és szakosztályvezető a számok embere, és ő nemrégiben elmélyedt az ügyben puszta kíváncsiságból. Arra jutott, hogy országosan sincs párja méretileg a DEAC labdarúgó-szakosztályának. Ekkora bázisra legalábbis nem bukkant máshol.

Ötszáz futballistát hogy lehet figyelemmel követni szakmai szemmel?

Egy embernek nyilván sehogy, de még soknak is feladja a leckét. Ami a nagy létszámnak előnye, az egyben a hátránya is. Az előnye az, hogy azért akarnak sokan csatlakozni hozzánk, mert a Debreceni Egyetemmel a háttérben egy nagy és erős klubot sikerült felépíteni, ahová büszkeség tartozni. Egy ekkora tömegbázist ugyanakkor nagyon nehéz kezelni minden szempontból. Nagy kihívás például a pályák megfelelő beosztása, mert kétszer ennyi pálya is kevés lenne ötszáz embernek.

Meséljük el a fiataloknak, akik talán nem is tudják, hogy „Zsolti bácsi” az NB I-ben is játszott!

Végigjártam a ranglétrát a Debreceni Sportiskolánál. Akkoriban a DSI volt ugyanis a DVSC utánpótlásbázisa. Általános iskolában és gimnáziumban is sporttagozatos osztályba jártam. Jut eszembe: nagyon nagy hiánya az a debreceni sportéletnek, hogy ma már ilyen sportosztályok nincsenek. Tudom, hogy ma már mindennapos testnevelés van az iskolákban, ami nagyon szép és jó, de az az élsportot nem szolgálja.

Ott van a Balásházy a DLA-soknak.

Igen, de nem kötelező jelleggel. 30 évvel ezelőtt nekünk két reggeli edzés volt beépítve az órarendünkbe az öt délutáni edzés mellett, nyolc év alatt az nagyjából hatszáz plusz edzés, ez óriási többlet azzal szemben, akinek nem volt. Ha nem ebbe az osztályba jártál, nem volt esélyed a csapatba kerülésre. De meg is volt az eredménye, akkoriban kiemelkedtünk a korosztályos mezőnyből. Munka nélkül nincs siker, se eredmény, ezt mindenkinek tudomásul kell vennie.

Vissza a DSI-hez! Kikkel rúgtad együtt a bőrt? Felsejlik valami nagy siker.

Böőr Zoltán, Frida Ferenc, Bernáth Csaba, Madar Tamás, Nagy Zsolt – ők szinte állandó tagjai voltak a korosztályos válogatottaknak, és később NB I.-es futballistákká váltak. Mindenkiből nem lett élvonalbeli játékos, de őket is ugyanúgy szeretem a mai napig. Ez a korosztály sporttörténelmet írt Debrecenben. Mi voltunk az elsők, akik labdarúgásban utánpótlásbajnokságot nyertünk a cívisvárosnak. Büszkén mondhatom, hogy nekünk sikerült az, ami korábban még a nagy generációnak, Sándor Tamáséknak, Dombi Tiboréknak és Madar Csabáéknak sem jött össze. Nemrég ünnepeltük meg a 25 éves évfordulóját az ifjúsági bajnoki címünknek. Azt szokták mondani, ha egy korosztályból egy-két fiatal az élvonalig viszi, az már jó. Nos, mi ezt a számot bőven túlteljesítettük, ha jól számolom, kilencen is NB I.-es labdarúgók lettünk. Igaz, ebben az is közrejátszott, hogy amikor Herczeg András – aki minden korosztályban minket edzett – a felnőtt csapathoz került, előszeretettel adott lehetőséget a fiataloknak.

A fiatal Benczik Zsolt mire vitte az NB I-ben?

Korán bemutatkoztam a DVSC-ben, de megragadni nem tudtam, utólag belegondolva az akkori tartalékcsapat után túl nagy ugrás volt az NB I., legalábbis nekem. Kölcsönjátékosként szerepelten második és harmadik ligás csapatokban, és meglehetősen fiatalon, 23 évesen úgy döntöttem, hogy felhagyok a futballal.

Keserűséget érzek a hangodban…

Igen, mert mindent a focira tettem fel. Ugyanakkor jó tanuló is voltam, azt terveztem, hogy érettségi után felvételizek a jogra, de éppen akkor kézhez kaptam az első profi szerződésemet, és a focit választottam, a felvételire el sem mentem. Aztán amikor az álmaim nem váltak valóra, úgy éreztem, hogy a két szék közt a pad alá estem, a focikarrier sem jött be, az egyetemről is lemaradtam. Egy nagy nihilt éreztem, és egyszer csak hirtelen úgy döntöttem, kimegyek Amerikába. Így utólag természetesen nagyon büszke vagyok arra, hogy középpályásként tizenhatszor pályára léphettem az NB I-ben, és még gólt is rúgtam. Apropó, gólok! A végén esetleg kérdezz rá, hol szeretnék még gólt rúgni!

Rendben, de előbb beszéljük ki Amerikát! Hogy kerültél oda?

Turistavízummal mentem, de már a beutazásnál tudtam, hogy valószínűleg huzamosabb ideig maradok, bár arra nem gondoltam, hogy a végén öt évig tart majd ez a kaland.

Mi volt az eredeti cél?

Tulajdonképpen semmi. Annyira nem terveztem a kiutazást, hogy a szülőknek is előtte négy nappal jelentettem be. Semmi forgatókönyvem nem volt arra vonatkozóan, hogy mit csinálok majd kint, csak azt tudtam, valahol dolgoznom kell, hogy megéljek. Először egy barátom ismerőseihez kerültem Phoenixbe, Arizonába. Szerettem volna egyetemre járni, de a sporteredményem kevés volt ahhoz, hogy ösztöndíjat kapjak. Aztán a keleti partra, New Jerseybe vetett a sors, ott élt Harangi Péter barátom, aki korábban szintén a DVSC labdarúgója volt, ő intézett nekem szállást és munkát.

Mégis milyen munkát? Mihez értettél fiatalon, ha a focin kívül mást nem csináltál?

Építőipari segédmunkásként helyezkedtem el, mégpedig úgy, hogy addig életemben még egy kalapács sem volt a kezemben. Először meg kellett tanulnom a szerszámok neveit.

Igazán nagy munkaerőhiány lehetett Amerikában!

Szépen, lassan beletanultam mindenbe. Egyébként egy magyar vállalkozó alkalmazott, az ő házában béreltem szobát is. Nagyon szerette a focit, üzemeltette a New York Hungária nevű amatőr csapatot. Egy tökéletes közeg volt nekem ahhoz, hogy a korábbi profi foci okozta csalódásokat elfelejtsem.

Bejött az amerikai álom?

Inkább azt mondom, hogy öt év alatt rengeteget tanultam az élet nagy dolgaiból. Ott váltam igazán önállóvá, el tudtam tartani magam, sokat dolgoztam, de sokat is szórakoztam. Bejártam Amerikát széltében és hosszában is, mert megtehettem, ott alakult ki bennem az utazás iránti vágy, ami mai napig szüntelenül munkálkodik bennem, és amikor csak tehetem, ma is utazom, vagyis utazunk, mert most már a párommal közösen hódolunk ennek a szenvedélynek.

Turistavízummal öt évig élni Amerikában bátorság vagy vakmerőség? Vagy legalábbis állandó gyomorideggel jár?

Gyakran kérdik ezt tőlem. A válasz: nem, egyik sem. Mi ugyanis nem csavarogtunk az utcán, nem bűnöztünk, hanem tisztességesen dolgoztunk és normális életvitelt folytattunk, azaz a hatóságokat egyáltalán nem zavartuk. Ha közúti ellenőrzésen állított meg rendőr, de a jogosítványt és az autót rendben találta, tovább engedett. A közlekedési rendőr egyébként sem foglalkozik bevándorlási ügyekkel.

Mi történt öt év után?

Igazából semmi, hiszen az elején, amikor minden percét élveztem a kint tartózkodásnak, már akkor is tudtam, hogy nem akarok ennyire távol élni az otthonomtól, a szüleimtől, a testvéremtől. Öt év után azonban volt más is. Láttam magam körül az emberekben az „amerikanizálódást”, én pedig nem akartam azzá válni, nem akartam ott ragadni. Ráadásul szakítottam a kinti barátnőmmel, már készültem lélekben haza, csak indokot kellett találni. Kapóra jött, hogy a két gyerekkori barátom, Böőr Zoli és Szabó Jani is nősülni készült, két egymás utáni hétvégén tartották a lagzikat. Ott a helyem! – mondtam New Yorkban 2006 tavaszán, és felültem a repülőre.

Mi változott itthon öt év alatt?

Az égvilágon semmi! Azt mondogatták kint, hogy otthon majd meg sem ismernek a barátok. Első nap kijöttem a DEAC-pályára, ahol kispályás meccset vívtak a fiúk, a régi csapattársak, gyerekkori barátok. Mindenki a nyakamba ugrott, majd még azon a héten jöttek a legénybúcsúk, majd sorban a lagzik. Akkor tudtam, hogy jól döntöttem, nekem haza kellett jönnöm.

Aki Amerikában építőipari munkából él, abból itthon hogyan lesz szállodaigazgató?

Nem egyik pillanatról a másikra. Én ugyebár 2006-ban jöttem haza, a Malom Hotel pedig csak hét év múlva, 2013-ban készült el. Addig kerestem itthon a helyem, ilyen-olyan vállalkozások kötöttek le, de nagy sikerre egyiket sem vittem. Közben a barátok unszolására beiratkoztam egy Debrecenben induló B-licenszes edzői tanfolyamra, és miután azt elvégeztem, szinte rögtön kaptam egy csapatot itt, a DEAC-nál. Nagyjából ezzel egy időben kaptam ajánlatot a Malom Hotel vezetésére is, amit elvállaltam, ezt életem egyik legjobb döntésének tartom. Nagyon élveztem a szállodaiparban dolgozni, és az élet egy másik, számomra merőben új szerepébe csöppentem. Megtanultam emberekkel bánni főnökként is, problémákat megoldani, munkarendet kialakítani, és amikor tavaly a DEAC tehetségközpontjának szakmai irányítására kértek fel, azért mertem bátran elvállalni, mert tudok bánni az emberekkel. Sok esetben ez nagyobb kihívás, mint a futballszakma.

A debreceni szállodaipar elvesztett egy jó főnököt, és a DEAC nyert egyet?

Remélem, igen! Most már teljes embert kíván a DEAC-nál betöltött munkaköröm. A Malom Hotelben mindig szívesen látnak egy ebédre, és a tulajdonosok, akik azóta a barátaim is, mondták, hogy bármikor visszamehetek.

Az egyetemi klubnál mi a szakmai elvárás?

Eredménykényszer nincs, hiszen a DEAC futballszakosztálya nem elitképző, ez egy nagy család, ahol mindenkinek igyekszünk lehetőséget adni. Az MLSZ azonban mégis támaszt komoly követelményeket, ha már tehetségközponttá váltunk, de ezek sem a konkrét eredményekre utalnak, hanem különböző feltételek teljesítésére, akár adminisztratív, akár szakmai vonatkozásban. A DEAC-nál ezen túl természetesen meg kell felelni az egyetem szellemiségének, de ez nem is kérdés, mindenki tudja, aki így vagy úgy klubtaggá válik. Tudjuk a helyünket a magyar futballpiramisban. Fölöttünk van a Debreceni Labdarúgó Akadémia, alattunk pedig sok más utánpótlásnevelő klub a régióban.

Ez azt jelenti, ha a valaki kitűnik a szorgalmával, tehetségével a DEAC-ban, akkor nyugodtan mehet a DLA-ba?

Nem arról van szó, hogy „nyugodtan mehet”, hanem az a cél, hogy menjen, ezt szolgálja az MLSZ által felépített piramisrendszer. Hiába vagyunk a hétvégeken ellenfelek, az egyesületeknek össze kell dolgozniuk, ezért kapják a szövetségi támogatást. A rendszer még döcög egy kicsit, hiszen nehéz egy edzőnek, egy klubnak a legügyesebb, legelhivatottabb gyerekektől megválni, de szerintem idővel minden egyenesbe jön. Meg kell érteni az edzőket is, hiszen nehéz azt feldolgozni, hogy egy tehetséges gyerek jobb helyen van másnál. Nem mindenki egója lendül túl ezen egyik napról a másikra. Mert előfordul, hogy igaza is van egy edzőnek abban, hogy ő jobb szakember, jobb pedagógus, mint az, akihez a gyerek kerül. Csakhogy ő mindössze heti három edzést tud levezényelni, miközben az adott tehetségnek heti öt vagy több gyakorlás, továbbá jobb, ugyancsak kiválasztott csapattársak kellenének a töretlen fejlődéshez. Komoly vívódás az ilyen helyzet egy utánpótlásnevelő szakembernek.

Hallottunk már olyan esetről, hogy inkább a DEAC-ot választotta a gyerek, vagyis a szülő, mint a pallagi akadémiát. Ilyenkor mit lehet tenni?

Semmit! Sajnos szembesülünk ezzel a helyzettel többször is, és nyilván egyfelől jólesik, hogy ragaszkodnak hozzánk, de egyben én nagyon szomorú is vagyok ilyenkor. Nincs rangjuk az úgynevezett elitképzőknek. A debreceni utánpótlásban – de igaz ez országosan is – nem látni az eredményt, a minőségi szintugrást. Nagyszerű, hogy akadémiák épültek, de nagyon kevés fiatal kerül NB I.-es csapathoz. Ma az NB III. van tele volt akadémistákkal, márpedig az NB III.-hoz nincs szükség akadémiákra. Most nem az akadémiákon akarom elverni a port, ludas ebben az összes utánpótlásnevelő műhely is, hiszen az akadémiák onnan merítenek.

Mi a megoldás?

Nincs kezemben a Szent Grál, nem tudom. És másnak sincs. Egy biztos: addig, amíg Debrecenben egy gyerek azt mondja, hogy ő nem akar az akadémián focizni, addig nagy baj van. Egy jó rendszerben – Nyugat-Európában akad ilyenből néhány – ha egy fiatal tehetséget hív az akadémia, először is összepisili magát az örömtől a szüleivel és az edzőivel együtt, majd mindent a focira tesz fel, mert akkor nagy valószínűséggel sokra viszi, és esetleg még szép pénzt is keres majd, ha felcseperedik. Amíg a focinak nincs rangja a magyar társadalomban, addig nagyon nehéz…

A rangért az edzők sokat tudnak tenni! A DEAC-os edzői stáb kialakításához szabad kezet kaptál?

Igen, ez volt az egyetlen feltételem, de ezt egyébként örömmel teljesítették is a vezetők.

Halljuk a neveket! Mutasd be a csapatod!

Nyolc főállású futballedzőt alkalmazunk. Nagyon sok időt töltünk együtt, délelőtt szakmai értekezleteken, képzéseken veszünk részt, délután pedig a különböző csapatok edzéseit vezetjük le, vagyis vezetik a kollégák, mert egyedül nekem nincs csapatom. Kovács Miklós, Takács Tamás és Balla Imre már huzamosabb ideje a DEAC kötelékéhez tartoztak, és úgy ítéltük meg, hogy emberileg, szakmailag egyaránt alkalmasak a feladatra. Bár nagyon fiatalok, Mester Norbert és Molnár Bálint is régi DEAC-osnak számítanak, utóbbi például a játékosom is volt. Vele gyakran példálózom, amikor a DEAC-os életpályamodellről esik szó. 24 éves korára úgy járta végig a ranglétrát, hogy most már vezetőedző. Norbiról ugyanez elmondható, ő a DLA-n is dolgozott, aztán minket választott. Urbin Péter nemrég hagyta abba a profi focit, és csatlakozott hozzánk, most végzi az A-licenszes tanfolyamot, de azért a Megye I.-ben még rúgja a labdát. Korábban már segédedzőként dolgozott a DEAC-nál. Két edző jött „kívülről”, az egyik Kovács Krisztián, aki korábban a Loki Focisuliban és a DLA-ban is dolgozott, és sokszor kerültünk egymással szembe a csapatainkkal. Ellenfél edzőként láttam, hogy nagyon ért a gyerekek nyelvén. Végül, de nem utolsó sorban csatlakozott hozzánk az egyik legjobb barátom, volt DVSC-s csapattársam, Szabó János, akit a DSI-től csábítottunk el. Ő is egy nagyon sokra hivatott edző, remélem, hogy nálunk kiteljesedik! Rajtuk kívül még 15 edző segíti az utánpótlásban folyó képzést.

Veretes névsor, de ki vagy mi jelenti a szakmai felügyeletet?

Valóban nagy szükség van a szakmai kontrollra, és ezt maguk az edzők is igénylik, hiszen mindenkinek kell az önbecsüléséhez a visszajelzés, hogy mit csinál jó vagy rosszul, miben kell változtatnia, fejlődnie. A közvetlen kontrollt én jelentem, de az MLSZ létrehozott egy klubfejlesztési osztályt, ennek keretén belül az úgynevezett mentorok felügyelik a tehetségközpontokban zajló munkát. Rólunk ketten írnak jelentést minden hónapban, egy szakmai és egy operatív mentor, akik ezen túl az edzéseket is rendszeresen látogatják szúrópróbaszerűen. Egy internetes felületre minden edzés vázlatát fel kell tölteni, majd a mérkőzések értékelését is, és ehhez az MLSZ-ben mindenki hozzáfér.

A válogatott mostani sikereiből vonjunk le messzemenő következtetést, vagy könyveljük el úgy, hogy volt néhány jó esténk 2022-ben?

Számomra az a konzekvencia, hogy ez egy óriási szakmai siker Marco Rossinak, aki nem Guardiola-szintű aprólékossággal építi fel a játékot, mert nincsenek hozzá meg a megfelelő futballistái, hanem a szakmai alapokat fejlesztette tökélyre, ezáltal nagyon stabillá vált a válogatott. A nyári mérkőzéseken még erre is rá tudtunk tenni egy lapáttal, és a csapat gyönyörű akciógólokat lőtt az angoloknak. Rossi képes kihozni a maximumot az olyan középszerű játékosokból, mint Fiola Attila, ami azt jelenti, nemcsak szakmailag erős, hanem emberileg is. Magyarán: nem mindegy, ki az edző!

Akkor nem a focink fejlődött, hanem van egy jó edzőnk…

Ha a focink látványosan fejlődne, akkor erősebb lenne a bajnokság, és többen játszanának nyugati topligákban. Kétségtelen, fejlődés az is, hogy van néhány Bundesliga-játékosunk, de még mindig nincs világsztárunk. Szoboszlai Dominikot nevezik annak sokan, de ne feledjük, egyelőre még csereember a Lipcsében. Ott kezdődik a világsztár, amikor valaki huzamosabb ideig meghatározó játékos a liverpooli középpályán. Nyilván fejlődik a magyar labdarúgás, sokkal jobb a helyzet, mint tíz éve, de nekem van hiányérzetem. Nagyon sokat kell még dolgoznia mindenkinek a magyar fociban, magunkat is beleértve. Alázat és munka, ezt kell tudatosítanunk mindenkiben!

Lazuljunk a végén! Említetted, hogy az utazás a szenvedélyed.

Szerencsére a párom is szeret utazni, így ketten választjuk ki az úticélokat, és mindig valahol koktélozás közben döntjük el, melyik lesz a következő út. A koronavírus-járvány több tervünket keresztülhúzta, de igyekszünk mindent bepótolni. 2020-ban már a repülőjegyünk is megvolt Amerikába, szerettem volna megmutatni életem párjának, hogy hol éltem öt évig, de a vírushelyzet miatt az az utazás is elmaradt. Szerencsére még előtte kijutottunk az USA nyugati partjára, ami életünk legjobb kalandja volt, de a keleti parti útra is sort kerítünk egyszer. Idén májusban Stockholmban töltöttünk négy napot, korábban jártunk már Svédországban, Malmőben, ahol Millinkhoffer Gyuri barátom él, és ő ajánlotta a svéd fővárost, mint nagyszerű turisztikai élményt. Igaza volt! Nemrég Szicíliában jártunk. Nekem ez volt az első külföldi utam gyerekként, 1990-ben, és most visszamentünk. Szicília keleti részén, Taormina, Siracusa és Catania városaiban jártunk, nagyon jól éreztük magunkat. A Covid miatt előre nem lehet tervezni, de a folytatás következik télen. Kipróbálunk minden helyet, ételt és italt, amit csak lehet.

Nagy gourmet, azaz ínyenc lehetsz.

Akkora gourmet vagyok, hogy a sok utazás alatt az étel- és italkultúrám semmit sem fejlődött, de nagy lelkesedéssel próbálok ki mindent. Azt eszem, amit a mellettem ülő, és azt is iszom. Mindegy.

Erről Pelikán elvtárs jut eszembe.

Néhány szélsőségtől eltekintve, tényleg bármi jöhet, ha jó a társaság.

Debrecen végállomás?

Minden valószínűség szerint igen. Most nem tudom elképzelni, hogy belátható időn belül akkora fordulat következik be az életemben, hogy valami innen elszólítana. Én fiatalon éltem külföldön, megtapasztaltam sok mindent. Ma a korosztályombeliek – még a párom is – gyakran mondogatják, hogy jó lenne külföldön élni, de kötve hiszem, hogy az ember negyvenen túl is megtalálná a számítását idegenben. Most semmi esetre sem ülnék fel arra a hullámvasútra, amire 23 évesen gondolkodás nélkül felültem. Azt ígérted, egy kérdés felteszel még a végén!

Valóban, gyötör a kíváncsiság. Milyen gólrekordra hajtasz?

Nemrég megjelent a Nemzeti Sportban, hogy Zala megyében egy Nyúl Gábor nevű ember a magyar labdarúgás összes osztályában rúgott gólt, és ezzel ő az egyedüli. Erre felhívtam Madar Csabi barátomat, hogy nézze meg, miket nyilatkozik ez az ember, és hiába számolgattunk, kiderült, hogy neki – bár az összes létező osztályból van bajnoki címe – az NB III.-ból tényleg nincs gólja. Ezután arra gondoltam, hogy ha megdönteni nem is tudom, de beállítom én ennek a Nyúlnak a rekordját. Fiatalon ugyebár rúgtam gólt az első három osztályban, Amerika után levezetés gyanánt játszottam Tarcalon Megye I.-ben és Megye II.-ben, mindkét osztályban eredményes voltam, így már csak egy Megye III.-as gól hiányzik a teljességhez. Most fényezem a cipőt, mert szeretnék leigazolni a Bestrong Megye III.-as, öregfiúkat is felvonultató csapatába, és nagyon remélem, hogy már az eső meccsen Madar Csaba kiharcol egy büntetőt, amit Katona Zoli átenged nekem, és ha berúgom, azonnal cserét kérek, hogy ünnepelni tudjak!

Cs. Bereczki Attila