Hogyan kerül a rocker csizma a salakra?

A Civil a pályán rovatunkban közismert emberek sporthoz való viszonyát mutatjuk be. Most tematikát váltottunk az eddig megszokott beszélgetéseinkhez képest, ugyanis a riportalanyunkat csakis egyetlen sportágról faggattuk. A Tankcsapda alapítója, Lukács László a salakmotorozáshoz fűződő rendkívül szoros viszonyáról beszélt a Salakszórók podcastjában, ebből a műsorból szemezgettünk. Az interjúból kiderült, az énekes-basszusgitáros rendszeresen takarította a salakstadion lelátóit, miért hitte azt, hogy Hajdú Adorján egy név, hogyan reagált, amikor megmotoroztatták, s miért érezhette magát kivételes helyzetben Emil Sayfutdinov, amikor Lukács aláírást kért tőle.

Élőben, a helyszínen az igazi

A Tanker tősgyökeres debreceni, így szinte elkerülhetetlen volt számára, hogy valamilyen formában megismerkedjen a salakmotorozással. De vajon miként vált a speedway rajongójává? – Ez a szerelem – ha lehet így aposztrofálni, márpedig szerintem lehet – gyerekkorom, tizenéves korom óta tart. Amikor tudom, élőben, a helyszínen nézem meg a versenyeket, mert bár tévében és YouTube-on is lehet követni a viadalokat, de aki egyszer már átélte egy salakos derbi hangulatát, ismeri az ottani hangokat, szagokat, egyáltalán ezt az egész érzést, az kicsit bele tudja magát érezni ebbe a nem mindennapi helyzetbe. Vannak olyan műfajok a sporton belül, amiket élvezetes lehet tévéközvetítés formájában nézni, de én azt gondolom, hogy a salakmotor ez alól kicsit kivétel. Persze lehet nézni tévén keresztül, szoktam magam is, de mindenkinek azt tudom javasolni, hogy élőben nézzen salakmotort. Van egy szokásom: amennyiben lehetőség adódik rá, akkor az első kanyar kijáratánál szoktam ülni, mert számomra ott történnek az izgalmak – avatta be szokásaiba a szurkolókat a debreceni rocker. A Tankcsapda legutóbbi könyvében, a Liliput Hollywoodban Fejes Tamás, a banda dobosa arról mesélt, hogy a nyolcvanas évek elején Hajdú Zoltán motoroztatta meg a salakos oválon. Mint kiderült, Lukács Lacinak is volt hasonló élménye.

Perényi Pál és a társadalmi munka

– Ha Tomi megtette, akkor hadd kérkedjek én is egy hasonló élménnyel. Amikor általános iskolás voltam, akkor a salakmotor-stadionunk névadója, Perényi Pál egyik lánya, Szilvi volt az osztálytársam. Rajta keresztül ismerkedtünk meg az apukájával, a legendás motorossal, majd edzővel, s ezáltal indult el a salakmotoros rajongásom. Az osztályunk rendszeresen járt ki közvetlenül a versenyek után, vagy másnap takarítani a stadion nézőterét. A rengeteg szotyi szét volt köpködve, eldobálva a sörös üvegek és más szemetek, s az volt a feladatunk, hogy ezeket feltakarítsuk, felszedjük. Ezért a társadalmi munkáért cserébe azt kaptuk, hogy az aktuális tanév végén a Debreceni Volán biztosította számunkra a buszt az osztálykirándulásra. Magyarul, ledolgoztuk a busz bérleti díját, ami szerintem jó üzlet volt mind a két fél részére, hiszen nekünk nem kellett zsebbe nyúlnunk az utazásért, míg a stadiont üzemeltető Debreceni Volán SC-nek megoldott volt a létesítmény takarítása a versenyek után. Ezeknek a munkáknak köszönhetően kerültünk kapcsolatba a sportággal, majd egyre gyakrabban már versenyekre is mentünk, aztán már nem takarítani, hanem sört inni jártam a pályára. Amúgy nagyjából tízéves lehettem, amikor először mentünk salakmotorversenyre, hogy megnézzük, mi is ez, eszik-e vagy isszák. És őszintén szólva, már az első alkalomtól kezdve teljesen lenyűgözött ez az egész dolog. Mondom mindezt annak ellenére, hogy egyébként soha nem voltam nagy technikai sportrajongó. Nekem nem volt Simsonom kölyökkoromban, és különösebben soha nem akartam autót vezetni. A legtöbb srác 16-17 évesen alig várja, hogy beletegye a fenekét valamilyen használt autóba és driftelhessen vele. Engem ez a fajta érzés, vagy ez a fajta vágy soha nem hajtott. Ennek ellenére nagyon-nagyon szerettem mindig is az autó- és motorversenyeket, de a salakmotort leginkább, ugyanis azt személyesen tudtam nézni Debrecenben. Hamar kiderült, hogy ez nemcsak nézőként élvezetes, mert egy alkalommal nekem is volt szerencsém Hajdú Zolival menni egy-két kört a stadionban. A dolog úgy nézett ki, hogy az akkori idők egyik legnagyobb sztárja ráültetett a motor tankjára. Képzelj el egy nagyon vékony, törékeny, madárcsontú tizenéves kissrácot, aki bőven felfért a motor elejére, és a súlya sem volt túlságosan nagy. Kijöttünk a depóból, elkezdtünk körözni, s a második kör vége felé mondtam neki, hogy köszönöm szépen, ez így nekem jó is lesz. Én konkrétan ott befostam. Azóta nagyon sok év eltelt, és volt szerencsém különböző alkalmakkor nagy sebességű eszközökkel száguldani, akár úgyis, hogy én vezettem, illetve utas voltam. Mentem a Hungaroringen versenyautóval, repültem sugárhajtású géppel, tehát azóta sok mindent csináltam, meg érdekel is ennek a fajta extrémitásnak minden válfaja, az észszerűség határain belül. Nem véletlenül voltam például aktív ejtőernyős tíz éven keresztül. Egy szó, mint száz, ott, akkor a salakpályán nagyon betojtam, de annak ellenére, hogy nem kaptam kedvet az aktív salakmotorozáshoz, egy még szorosabb kötelék alakult ki köztem és a sportág között, ami mind a mai napig tart. Nagyon szeretek salakmotorversenyre járni, ha van rá lehetőség, akkor külföldön is.

Inkább Kubera, mint Zmarzlik

Ha valaki ennyire a sportág szerelmese, akkor elkerülhetetlen, hogy legyenek kedvencei a vaspapucsosok között. A Tanker elárulta, kik azok a salakszórók, akiknek szurkol. – Abban az időben, amikor engem ez az egész dolog igazán elkapott és megfertőzött, akkor nyilván a Hajdú, Adorján páros volt a legnagyobb kedvenc. Anno annyira összenőtt ez a két név a köztudatban, hogy amikor még nem tudtam konkrétan, kikről van szó, még el is gondolkodtam rajta, milyen jó neve van Hajdú Adorjánnak! De aztán persze gyorsan kiderült a számomra, hogy két kiváló salakmotorversenyzőről van szó. Nekem ők voltak az első nagy ikonok. Egyébként szurkolok személyeknek is, de én igazából úgy vagyok vele, hogy a jó versenyeket, meccseket szeretem nézni; leginkább a jó salakmotorversenyeknek szurkolok. Ennek ellenére most is vannak kedvenceim. Minél több versenyt láttam, és egyre jobban belementem a salakmotorozás megismerésébe, könnyebben tudok kedvencet választani. Például a Grand Prix-t különös figyelemmel követem, így ott vannak olyanok, akiknek szurkolok. Nagy szívfájdalmam, hogy a két legnagyobb kedvencem az idei salakmotor GP-ben nem indulhat, merthogy orosz versenyzők, nevezetesen Artem Laguta és Emil Sayfutdinov. Ez a helyzet azért is fájó, mert szerintem a salakmotorsport az ő kitiltásukkal térden lőtte önmagát, ugyanis két meghatározó versenyzőről van szó. Az egy dolog, hogy nekem személy szerint ők szimpatikus pilóták, de a tavalyi első és harmadik helyezettről, tehát a világbajnoki sorozat arany- és bronzérmeséről beszélünk. Nagyon-nagyon sajnálom, hogy ők nem mehetnek, de hozzáteszem, hogy rengeteg kiváló pilóta van kettőjükön kívül is. Nagyon szimpatikus számomra Leon Madsen, de szeretem Max Fricket, ahogy Woffindent is kedvelem. De egyébként most folytathatnám nagyon sokáig a sort, ha a GP-ről beszélünk. Érdekes módon például Zmarzlik, aki tavalyi ezüstérmes volt, azt megelőzően pedig szintén világbajnok, ráadásul egy nagyon tehetséges, kiváló, tényleg egy korszakos versenyző, és egyébként szimpatikus, szerény fickó, igazi sportember, nekem nem jön be. Érdekes módon, amennyire őt nagyon sokan szeretik, számomra inkább semleges versenyző. Azt nem mondom, hogy nem kedvelem, de ha lengyelek közül kéne választanom, akkor sokkal inkább Kubera, mint Zmarzlik.

Sayfutdinov kivételes helyzetben

A Salakszórók podcastjában kiderült, Lukács Laci nem egy kifejezetten rajongó alkat, viszont Emil Sayfutdinov debreceni motortesztelése során aláírást kért az orosz világsztártól. – Szerintem szimpátia alapján vagy szimpátia alapján is kötődünk versenyzőkhöz. Ezért volt nekem nagy élmény, hogy a segítségeddel személyesen találkozhattam Sayfutdinovval, amikor Debrecenben edzett. Életem során rengeteg ismert, népszerű emberrel találkoztam itthon és külföldön egyaránt, nyilván a legtöbbjük zenész, vagy híres zenekarok tagjai. Most nem kezdek el példálózni a nevekkel, mert nem akarok ezzel kérkedni. De az kétségtelen, hogy egy kezemen meg tudom számolni, hogy hány embertől kértem dedikálást vagy aláírást. S ez kissrác korom óta így van, tehát nem csak felnőtt fejjel. S most dedikáltattam az egyik relikviámat Sayfutdinovval. Ez nyilván nem véletlen, mert tényleg nagyon kedvelem a salakmotoros munkáját – fogalmazott hazánk legnépszerűbb rockzenekarának alapítója.

A Grand Prix, az Grand Prix

Ha már kiderült, kik a kedvenc versenyzői, kíváncsiak voltunk arra is, mely versenyek a legemlékezetesebbek számára. – Az a helyzet, hogy a zenekar elfoglaltságai hála istennek sokkal sűrűbbek, minthogy én túl gyakran tudjak élőben salakmotorversenyt nézni. Éppen ezért – bár kicsit általánosnak hangzik ez a válasz –, de nekem majd’ minden verseny, amire el tudtam menni, az emlékezetes maradt. Egész egyszerűen nincs belőle olyan túlságosan sok, hogy tudnék közülük választani. De hogyha mégis kell mondani egyet, akkor azt mondanám, ami időben közel van hozzánk, másrészt pedig tényleg kiváló versenyt láttunk, s ez a goricani Grand Prix nyitóforduló volt. Még előtte nem jártam ott, de nagyon jó kis pálya, magával ragadott a stadion hangulata, ami kellően családias volt, mégis telt ház előtt küzdöttek a motorosok. Prágában is láttam már GP-t, de az nem volt annyira magasan kvalifikált verseny, úgy értem, hogy nem voltak olyan látványos akciók. De mivel az volt életem első ilyen nagyobb szabású salakos élménye, meg elég jó volt a sör, úgyhogy az is megmaradt bennem. De hozzáteszem, nekem egy olyan viadal, mint amilyen az idei április 30-ai, debreceni meghívásos, kvázi barátságos verseny, az is bejött, mert kiváló futamokat tartogatott és nagyon jól éreztem magam. Ráadásul kifejezetten meglepődtem a német csaj (Celina Liebmann – a szerző.) motorozásán. Lehet, ezzel kellett volna kezdeni ezt a beszélgetést: mielőtt bárki másként gondolná, szeretnék leszögezni valamit: a salakmotorsportot – mint az összes többi általam kedves sportágat – csak „ugatom”, tehát én mindössze egy sima, egyszerű szurkoló vagyok, és nem is tartom magam ennél többre. Éppen ezért lehetséges az, hogy – őszintén megmondom – nem tudtam, hogy a salakmotorsportban vannak hölgyek is. Úgyhogy már önmagában a tény is meglepett, az meg pláne, hogy ilyen jól húzta a kiscsaj. Verseny előtt arra gondoltam, majd a futamok után megtapsoljuk, hogy „jaj, de aranyos”, meg minden, de végül nem azért tapsoltuk a salakmotorozását, mert hogy milyen aranyos kislány, hanem mert tök jól ment. Bevallom, ha nem tudom, hogy a bőrruha és a sisak egy hölgyet rejt, és nem egy fiatal srácot, akkor nem mondtam volna meg, ki versenyzett, és igazából leginkább ez lepett meg engem.

Lépésről lépesre lehetsz rajongó

Lukács nem egyszer csábította már ki „speedway-szűz” barátait a Gázvezeték utcai salakstadionba, így adódott a kérdés, hogyan tetszett a vendégeinek a salakszórás. – Azt gondolom, ahhoz, hogy valaki igazi salakmotoros szurkolóvá váljon, rendszeresen járnia kell versenyekre. A kötődéshez nem elég egy jó verseny, vagy egy remek hangulat, ahhoz kell egyfajta belelátás a sportágba. Értelmezni kell a futamokat, tudni kell, mit látsz. Számomra is vannak olyan sportágak, amiket egyébként tisztelek, becsülök, látom, hogy rengeteg munka van benne, de mivel nem nagyon értem, pontosan mit is látok, és mi történik a pályán, éppen ezért nem tudom magam annyira beleélni, vagy belelovalni. Ebben segít az, hogyha valaki személyesen meg tud nézni egy versenyt, és nem csak a Youtube-on, vagy a tévén keresztül. A hangot, a szagot nem tudja visszaadni a tévé, s azt sem, ha az ember időnként a pofájába kap egy marék salakot a pályáról. Ezt egyetlen, bármilyen minőségű, bármilyen kvalifikált televíziós közvetítés sem tudja pótolni. Éppen emiatt azt gondolom, hogy egy-egy alkalom belépő lehet, de igyekszem fülön fogni őket, és minél többször kihozni a stadionba. Mert tudom, hogy én ilyen voltam: első alkalommal „tetszegetett”, másodszorra már azt mondtam, „nem is olyan rossz ez”, majd harmadjára azt gondoltam, hogy „te, ez egész jó”, majd negyedszerre már azon gondolkoztam, mikor lesz legközelebb – sorolta mosolyogva a „rászokás” lépcsőit a rocker.

A salakosok himnusza

A salakmotoros szurkolók számára óriási dolog volt, amikor megjelent a Tankcsapda Nincs fék, nincs félelem című száma, mert a korábban megszokott pénz, drog és könnyűvérű nők után végre a zenekar célkeresztjébe került a szeretett sportág is. Éppen emiatt a speedway fanok egyfajta himnuszként tekintenek a Lukács által írt nótára – Tegyük hozzá, hogy más formában, de ebben a dalban is szó van az előbb felsorolt dolgokról – kezdte nevetve a válaszadást Lukács Laci, majd az említett dal megszületéséről mesélt.

– A Nincs fék, nincs félelem refrénjében utalok a salakmotorsportra: „az egyenes végén jönnek a kanyarok”, és így tovább. Igazság szerint a dal nem a salakmotorozásról szól, sokkal inkább egy általános emberi gondolkodásmódról, hogy valaki elindul a semmiből, aztán hirtelen óriási nagy sztár lesz, ami teljesen elvakítja, s a végén belebukik. Ennek a tematikának, vagy gondolatmenetnek egy nagyon jó összefoglalása volt ez a bizonyos refrénben hallható néhány sor. Az kétségtelen, hogyha valaki egy picit ismeri a salakmotorsportot, meg ennek a lényegét, hogy fék nélkül száguldoznak az emberek egy oválpályán körbe-körbe, tényleg idióta módjára (a szó jó értelmében), akkor nem túl nehéz megtalálni a párhuzamot. Éppen ezért is örülök, hogyha rajongóink némelyike, vagy sokan a tankcsapdások közül ezt a dalt egyfajta salakmotoros dalként is értelmezik vagy aposztrofálják – összegzett a zenész. Mint kiderült, a sportág szeretetével Lukács nincs egyedül a Tankcsapdában. – Egyébként Fejes Tomi is nagy salakmotor-szurkoló. Olyannyira, hogy a próbahelyünkön egy Adorján Zoltán által készített, tényleg gyönyörűen összerakott Jawa található. Úgyhogy minden alkalommal, amikor a próbahelyre megérkezünk, egy salakmotor vár minket. Ez Tomi érdeme, ha úgy tetszik, akkor az ő motorja – mondta az énekes.

Kik induljanak a Debrecen Nagydíjon?

Megközelítőleg fél évszázada a magyar salakmotorsport legnagyobb ünnepének számít a Debrecen Nagydíj. De vajon kiket látna szívesen a virágkarneváli megmérettetésen Lukács Laci? – Augusztus 20-a és az azt övező időpontok egy magunkfajta turnézó zenekar számára az év egyik legfrekventáltabb időszaka. Úgyhogy nemcsak 20-án nem leszek itthon, de azokban a napokban sem, magyarul a Debrecen Nagydíjat ki kell hagynom. Ha lehetne a Grand Prix mezőnyét látnám a legszívesebben a cívisvárosi stadionban. De nyilvánvalóan ez egyrészt csak egy vicc volt, másrészt meg nem is a GP a lényeg.

Azokat a versenyeket kedvelem leginkább, ahol a versenyzők kvalitásai egymástól nincsenek túlságosan nagy differenciában. Mert hogyha van egy vagy két kiemelkedő versenyző, mondjuk a Debrecen város nagydíján is, akkor nagyjából borítékolhatók az eredmények, és ez természetesen nem annyira izgalmas versenyeket eredményez.

Ha azonban – még ha nincsenek is nagy nevek, de – olyan versenyzők alkotják az adott mezőnyt, akik egymással valóban tudnak és akarnak küzdeni, azokból nagyon-nagyon jó versenyek születnek. Úgyhogy én neveket nem mondanék, inkább csak azt kívánom, hogy a 20-i verseny egy olyan viadal legyen, amire a nézők és a versenyzők is azt mondják: milyen kár hogy évente csak egyszer van huszadika! – válaszolt a záró kérdésre a Tankcsapda frontembere.

Boros Norbert