Félszázados lett a Kicsi – megnéztük, honnan indult a Loki-drukkerek egyik legnagyobb kedvence, Dombi Tibi

Újabb mérföldkőhöz érkezett Dombi Tibor, a DVSC ikonja, ugyanis a Loki-szurkolók egyik legnagyobb kedvence november 11-én, szombaton tölti be az ötvenet. A Haon ebből az alkalomból ellátogatott szülőfalujába, Sárrétudvariba, hogy korábbi barátok, tanítók, csapattársak segítségével idézze fel a Kicsi becenévre hallgató 35-szörös felnőtt válogatott korábbi jobbszélső gyermekkorát.

Megérkezve a településre első utunk a Jókai Mór Általános és Alapfokú Művészeti Iskolába vezetett, ahol Nádházi Zoltán intézményvezető, Tibi egykori fizikatanára fogadott minket az irodájában. Kérdésünkre, miként emlékszik vissza a Vasutassal hétszeres magyar bajnok, ötszörös magyarkupa-győztes játékosra gyermekként, rögtön rávágta: egyéniség volt. – Az istrángot nem szaggatta a tanulás területén – szögezte le. – Ezt ő is bevallotta, én is így emlékszem rá, de ettől függetlenül nem tartozott a rossz tanulók közé. Jól nevelt gyerek volt, akivel lehetett értelmesen beszélni.

Atlétikai versenyeken is indult, szép eredményei voltak abban is. Nemrég hallottam róla egy számomra is újdonságot: annak idején rendkívül népszerű volt a lányok között – mondta el az intézményvezető, aki Tibi gyorsaságának okán biztos volt benne, hogy vinni fogja valamire az életben.

Gól mindkét kapuba

Közben csatlakozott a beszélgetéshez korábbi csapattársa, évfolyamtársa, Bodó Lajos is, aki egy számára örökké emlékezetes, Dombihoz köthető momentumot idézett fel. –  Mindene volt a foci, Bodó Gyula volt a nevelőedzője. Jómagam viszonylag későn kezdtem el focizni, talán hetedikes koromban, és az maradt meg tisztán, az első meccsem Körösszegapátiban volt.

A foci mellett atletizált is, egyszer elment egy versenyre Debrecenbe, ahol távolugrásban akkorát ugrott, hogy megkérdezték tőle, mennyit gyakorol hetente, ő pedig mondta, nálunk nincs is távolugró gödör. Egy másik emlék: Püspökladányban tartottak egy diákolimpiai versenyt, leginkább a környező településekről jöttek a fiatalok, a 4x400-as váltónak ő volt a befutóembere, és a második vagy harmadik váltásnál az egyik csapattársa leejtette a váltóbotot, így összeszedtek legalább egy 30 méteres hátrányt. Én ezt az atlétikai pálya közepéről követtem, mert kislabdahajításban voltam jó, velem együtt mindenki tátott szájjal nézte, ahogy Tibi félelmetes hajrával ledolgozta a hátrányt, és behozta elsőnek a váltót. Középiskolába mindketten az Irinyibe jártunk, és ott is együtt fociztunk a sulicsapatban. Voltak olyan Dunántúlon rendezett élelmiszeripari iskolák közötti tornák, ahol a távolság miatt szállást kellett foglalni éjszakára, ilyenkor is Tibi vitte a prímet.

 – fogalmazott.

Bodó Lajos azt is felemlegette, hogy Dombin edzéseken mindig szét volt szakadva a melegítő, mivel az időjárástól függetlenül csúszott, mászott, hatalmas energiákat fektetve bele a fociba. – Emiatt is felnéztünk rá. Az öltözőben központi figura volt, szeretett viccelődni, ez az egyik, ami nagyon népszerűvé tette gyerekként és most felnőttként is. Mindig önmagát adja, nem szállt el, és szerintem nem is fog – emelte ki, szavait pedig megerősítette Nádházi Zoltán is. – Ez családi vonás náluk, édesapját korán elveszítette – az annak idején nagy hír volt a faluban –, az édesanyja szerencsére köztünk van, és a mai napig nagyon szerény, kedves mindenkivel – emelte ki az intézményvezető.

Foci minden este

Ekkor toppant be a szobába Décsei Csaba, akivel Kicsiék szomszédok voltak a Költő-Nagy Imre utcában. – Jóban voltunk Tibiékkel, az édesapja a téeszben volt sofőr, apám volt a felettese. Minden este ment a foci az utcán, még télen is. Olyan kátyúk voltak az úton, hogy azt mai fejjel talán el sem lehet már képzelni, de minket ez sem fogott vissza. A foci mellett volt egy másik játékunk, Tibiék udvarában volt egy hatalmas homokozó, abban készítettünk fából gépjárműveket.

– idézte fel.

Bár szívesen maradtunk volna tovább, időnk szűkössége miatt szedtük a sátorfánkat, hogy minél több emberrel tudjunk beszélgetni Tibiről. Bodó Lajos felajánlotta, hogy alkalmi kalauzunk lesz, amit örömmel fogadtunk, hiszen így nem fordulhatott elő az, hogy a humán GPS (azaz jómagam) tévútra viszi a volán mögött ülő fotóriporterünket.

Következő állomásként ellátogattunk a helyi sporttelepre. Lajosból sorra törtek elő a gyermekkori emlékek: amikor a centerpálya gyepén fociztak egymás között tilosban, ugyanis akkoriban kölyökként főleg a külső, temetővel szomszédos játékteret használhatták, ott edzettek, és a meccseik egy részét is ott játszották. A többit a sporttelepen, de ahogy rámutatott, az kiváltságnak számított, mert amíg a régi pálya inkább libalegelőre hajazott, az új egy valóságos ékszerdoboz volt már akkor is.

Alázattal kezelte a tehetségét

Körutunk harmadik megállója a polgármesteri hivatal volt, ahol Kiss Tibor polgármester várt minket, aki ugyancsak tanította Kicsit.

– A tanár-diák-focimeccsek jobban megmaradtak bennem, abban az időben minden héten játszottunk. Emlékszem Dombi Tibire és Madar Csabira is – aki szintúgy településünkről származik, ugyancsak többszörös magyar bajnok a Lokival, és ő is magára húzhatta a magyar válogatott mezét –, hogy ott szaladgáltak köztünk, és azt se tudtuk, merre vannak. Mindkettőjükre nagyon büszkék vagyunk, kiemelt figyelemmel követtük az életútjukat. Jártunk a mérkőzéseikre, a bajnokikra és nemzetközi kupameccsekre egyaránt. A Bajnokok Ligája-összecsapásokra még buszokat is szerveztünk. Tibi egy csupa szív srác, aki ugyanolyan szerény, mint gyermekkorában. Alázattal kezelte a futballtehetségét, és mindent megtett annak érdekében, hogy ez előjöjjön.

– nosztalgiázott Kiss Tibor polgármester, akivel zárásként arra jutunk, Kicsi népszerűsége abban is rejlik, hogy olyan, mint a népmesékben a legkisebb fiú, aki vándorbotot ragadva végül beteljesíti a neki rendelt sorsot.

Ugyanaz a mosoly

Ha már annyit hallottunk a Költő-Nagy Imre utcáról, szerencsét próbáltunk, hátha otthon találjuk hősünk anyukáját, Irma nénit is. Második csengetésre meg is jelent a kapuban, és a korábban hallottaknak megfelelően nagyon kedvesen fogadott minket is. Első ránézésre – legalábbis számunkra – látszik, Tibi honnan örökölte a vonásait, gesztusait, ugyanis tiszta édesanyja.

– Kis eleven, rongy kölyök volt gyermekkorában, nyugodtan le lehet írni – kacagott Irma néni. – Sokat csavargott, amikor ment kifelé a kapun a biciklivel, kérdeztem tőle, hova mész, kisfiam? Azt válaszolta, még magam sem tudom. A tanulás nem volt a szíve csücske, középiskolában hentesnek tanult, de „buta” volt hozzá, sosem tudott volna megélni belőle.

– nevettetett meg minket is.

Jókedvűen búcsúztunk tőle, és a közelben lévő régi pálya felé vettük az irányt, hogy azt is megörökíthessük. Egyáltalán nem volt olyan rossz állapotban, ahogy elképzeltük, álltak a kapuk, az egyiken még háló is volt, és a gyepet is meglepően jó állapotban találtuk. – Itt van egy lovarda a közelben, ők is szokták használni, de természetesen a környékbeli fiatalok is szoktak rajta focizni. Annak idején itt edzettünk, nagyon sokszor itt rendezték a bajnoki meccsünket is, sőt, előfordult, hogy a felnőtt csapat is itt játszott. Volt a közelben egy családi ház, amit már azóta lebontottak, ott tudtunk átöltözni – ecsetelte Lajos készségesen.

Hazafutottak

Visszapattantunk az autóba, és újra megcéloztuk az iskolát, ahol már várt minket Fülöp Benedek, Kicsi korábbi osztály- és „bűntársa”. De előtte még megcsodáltuk a falon az 1988-ban végzett 8.a osztály tablóját, a korabeli Dombi Tibi a tabló középső szekciója bal szélének második soráról nézett le ránk a ködös jövőbe meredő ifjak komolyságával.

– Már 40 éves barátság a miénk – hangsúlyozta. – Gyerekként rengeteg csínyt megcsináltunk, de nem voltunk rosszak, inkább csak nagyon elevenek. Jóban-rosszban együtt voltunk, rengeteget fociztunk, leginkább ezekhez köthetőek a csínytevéseink is.

A suliban is megvoltak a dolgaink, rengeteget viccelődtünk, bohóckodtunk, a lányokkal pedig természetesen csipkelődtünk. Amikor külföldön játszott, akkor is kerestük egymást, és a mai napig hetente kétszer-háromszor beszélünk. Örültem neki, hogy milyen sokra vitte a fociban, máig ő a DVSC labdarúgócsapatának egyik legikonikusabb játékosa –zárta szavait Fülöp Benedek.

Ezt követően mindenkitől elbúcsúzva Debrecen felé vettük az irányt, és útközben megállapítottuk, ez a nap is megerősítette bennünk, legyen bármekkora ikon, híresség a szülinapos hősünk, ő mindenhol, mindenkinek Dombi Tibi marad, amely talán a legjobban mutatja a szerénységét, közvetlenségét.