Akinek Milák Kristóf is megállt – Derencsényi István legemlékezetesebb párizsi pillanatai

Ismét hatalmas élménnyel gazdagodott a Hajdú-bihari Napló korábbi fotóriportere, Derencsényi István. Korábbi kiváló kollégánk évek óta a World Aquatics, a Nemzetközi Úszószövetség hivatalos fotóriportereként is dolgozik, így természetesen ő fotózta a párizsi ötkarikás játékok vizes eseményeit is, így a helyszínen örökíthette meg Kós Hubert, Milák Kristóf és Rasovszky Kristóf olimpiai győzelmeit is.

Sztárokat fotózott Derencsényi István

Derencsényi István, vagy ahogy mindenki ismeri, Deri, ezúttal a H szektor, a Haon sporttal foglalkozó podcastjének adott interjút a nyári játékok három hetével kapcsolatban.

Mennyire vagy fáradt?

Eléggé, azért elég megterhelő, hogy három héten keresztül én minden egyes nap dolgoztam, amíg kint tartózkodtam, jó pár nap lesz, míg kiheverem.

Hányadik nagy világversenyed volt a párizsi?

Négy olimpián, körülbelül kilenc világbajnokságon voltam, ami vizes sportokat érint, és még megannyi más eseményen.

Akkor van már rutinod benne, miként kell készülni egy ilyen multisporteseményre.

Hála istennek most olyan volt a helyszín, ahol bármit meg tudtam volna szerezni, ami itthon maradt, de amúgy egy nap, amíg fejben végiggondolom, hogy mindenből annyit vigyek, hogy ha bármi történik, akkor tudjam korrigálni.

Említetted, hogy a Nemzetközi Úszószövetség megbízásából voltál kint Párizsban. Milyen versenyeket fotóztál?

Az úszást, a vízilabdát, a nyíltvízi úszást, a toronyugrást és a szinkronúszást, tehát az összes vizes sportágat kellett megfotóznom.

Hogy lehet ezt megtervezni, miként telt egy napod az olimpián?

Nem én tervezem, van egy főnököm ott is, aki beoszt, hogy hova kell mennem. De ez most sokkal könnyebb volt, mint az elmúlt olimpiákon, mivel csak a vizes sportokkal kellett foglalkoznom. Korábban én is rohangáltam a magyar sikerek után egyik helyszínről a másikra, míg most „csak” két uszodában történtek az események, de aközött is egy óra volt az utazás. Reggel, délelőtt elkezdtem az úszást, utána átrohantam az első héten a vízilabdára, ott megcsináltam két meccset, utána beestem az esti úszódöntőkre. Örültem, ha egész nap volt összesen két óra szünetem, de olyankor is csak arra volt idő, hogy mondjuk kiszaladj, megebédelj és visszamenj. De már hozzászoktam ehhez, nem probléma, nem is fizikailag fárasztó ez, hanem fejben.

Magadnak oldod meg az utazást, vagy kapsz segítséget?

Egy világbajnokságon biztosítanak külön autót sofőrrel, de itt tömegközlekedéssel kellett megoldanom az utazást. Az olimpián mindig van egy Main Press Center, ahonnan a külső helyszínekre megy ki busz. Használhatod azt is, de Párizs egy kiemelkedően jó helyszín volt ilyen szempontból, mert a tömegközlekedés sűrű, szinte minden utcában fel tudtál szállni egy metróra, jó volt a csatlakozás, percre pontosan érkeztek a szerelvények, tehát nagyon könnyen tudtunk utazni.

Voltak félelmek korábban még az olimpia előtt, hogy esetleg mennyire biztonságos a párizsi tömegközlekedés.

Én nem tapasztaltam semmit negatívat, a felszerelésem miatt sem aggódtam, mivel minden metrómegállónál rendőrök vagy fegyveres katonák álltak. Állítólag húszezer, vagy még annál is több rendőrt hívtak be pluszban Párizsba.

A párizsi emberek mennyire tudtak az olimpiával azonosulni?

Rengeteg helyi volt, mivel szerintem megvették előre a jegyeket a döntőkre. Előfordult, hogy rákezdtek az Allez les Bleus! skandálására, ami náluk a nemzeti rigmus a sporteseményeken. Meg se gondoltam volna, hogy a nyíltvízi úszáson több mint tízezer ember lesz, amikor egy világbajnokságra ötszáz, ezer ember szokott kimenni. A Trocaderónál felállított Bajnokok Terén is rengetegen voltak mindig, és olyan hangulat, amilyet még nem láttam. Csodálatos volt, gyönyörű helyszínekkel. Szerencsére a versenyek után turistaként is szét tudtam nézni ezeken a helyeken, voltam az olimpiai lángnál és az Eiffel-toronynál is.

Akik ismernek, pontosan tudják, hogy nagyon igényes vagy a munkádra, és szeretsz időben kiérni mindenhova. 

Kiváltságos helyzetben voltam, mert úgynevezett pool fotósként a legjobb helyekre tudtam menni. Ezt a privilégiumot csak a legnagyobb hírügynökségek munkatársai és a szakági fotós élvezhették. Nagy álmom teljesült azzal, hogy bent kétszer is hallhattam a magyar himnuszt úgy, hogy előttem volt a sportoló, és mivel jó a kapcsolatom velük, ezért nekem is pózoltak bent. Én fotóztam a szövetségi és az állami elöljárókat, vendégeket a protokolláris eseményeken, például Emmanuel Macron francia köztársasági elnököt is. Mondhatom, hogy ez jelenleg az egyik csúcsa a szakmámnak.

Készült egy mém, hogy az olimpiai bajnok úszóklasszis Milák Kristóf nem áll meg senkinek, csak a magyar médiának.

Igen, ezt elküldte nekem egy francia fotós Instagramon, hogy nézzem már meg, mit raktak ki. Tényleg így volt, Milák sétált le az úszása után, és én odaszóltam neki, hogy Hé, Kristóf!, ő erre felém fordult, felemelte az érmét, mosolygott hozzá, és ment tovább. Nyilván ez jólesik az embernek.

Légy szíves, avasd be az olvasókat, hogy például az úszásnál, vagy akár a vízilabdánál miként tud elkészülni a jó kép? Mi az, amire feltétlenül figyelni kell?

Ha a szakmai részét nézem, akkor nekem ismernem kell az adott sportoló minden egyes mozdulatát, hogy mit miként csinál. Vízilabdánál meg például látnom és értenem kell, hogy miként jeleznek egymásnak a játékosok. Hamarabb rajta kell lennem a következő emberen, hogy a labda még ne essen le, hanem ott legyen pont az arca előtt vagy a kezében. Nyilván ez szakmai felkészültség, a kapcsolati része pedig a sokéves utazások, együtt töltött idők, versenyek alatt alakult ki. Sose éltem vissza azzal a helyzetemmel, hogy mondjuk ott lehetek a sportolók mellett. Tudom azt, amikor le kell lépnem, amikor nem kell a versenyzőt az összpontosításban zavarnom. Nyilván most már a technika is annyit fejlődött, például nem kattog a gépem a last call roomban, ahonnan már a medencéhez mennek az úszók. Ez így könnyebbség, de egymásért is vagyunk, én úgy érzem. Én adom nekik azokat a képeket, amiket ki tudnak posztolni, ők pedig cserébe „megtűrnek” maguk mellett.

Volt lehetőséged öt magyar úszóérmet is fotózni az olimpián, melyik volt számodra a legkedvesebb, a legváratlanabb?

Mindegyik kedves a szívemnek, de ami a legnagyobb meglepetés volt – bár titkon azért bíztam benne én is meg a kollégáim is –, hogy a 10 kilométeres férfi nyíltvízi úszáson Rasovszky Kristóf mellé be fog érni Betlehem Dávid is a dobogóra, aki végül tényleg az utolsó 100 méteren belül verte meg az ellenfelét. Ez a két fiú nagyon közel áll hozzám, különleges volt látni és átélni, hogy a négyéves munkának meglett az eredménye. Kristóf, miután beérkezett, nem örült még, megvárta Dávidot, ujjongott neki, Dávid felemelte Kristóf kezét, együtt kijöttek, majd ők is Juszuf Dikec, a török sportlövő elhíresült mozdulatával pózoltak: beálltak, és pont a kamerámba „lőttek”. A külföldiek közül Léon Marchand mind a négy aranyérmet hozó úszását végignézni élőben hatalmas élmény volt, de hadd említsem meg a korábbi világ- és olimpiai bajnok Chad le Clost, akiről tudtam, hogy vissza fog vonulni, ő is közel áll hozzám, mert nagyon régóta ismerem. Szerencsére már sok úszóval közelebbi a kapcsolatom a határon túliak közül is. Az, hogy ilyen történelmi pillanatoknál ott lehettem, felemelő, de ez majd csak később fog előjönni belőlem.

Ez azt jelenti, hogy amikor vége egy ilyen eseménynek, van benned egyfajta kiégés vagy üresség?

Van, most is teljesen üresnek érzem magam. Nyilván azért három hét alatt az ember már akklimatizálódik a helyszínhez, és berögzülnek a napi rutinok. Egy ekkora verseny után üresnek érzed magad, de ez teljesen normális, mert mindennap a topon kellett lenni, utána hazajössz, és teljesen más dolgokkal kezdesz el foglalkozni. De tudom, hogy pár nap múlva, ahogy nézem vissza a közvetítéseket – mert szeretném úgy is látni, ahogy a tévében volt –, az egy hatalmas fellendülés lesz számomra, hogy jé, én ott is voltam, és ezt láttam élőben a helyszínen.

A korábbi olimpiáiddal össze lehet vetni a párizsi játékokat?

Egyikkel sem. Az az igazi olimpia szerintem, amit Európában rendeznek. Gyakorlatilag mindenhol telt ház volt. A vízilabda-mérkőzéseket a La Defense Arénában – a 40 ezres rögbicsarnok fele volt leválasztva, mely egy épített medencével működött – rendezték, reggel 9-kor már 18 ezer ember ült a lelátón, akik ott maradtak egész nap. Ilyen hangulatot csak a Margitszigeten láttam még eddig, pedig nagyon sok éve járok már vizes eseményekre. Mindenhol több tízezer ember volt, az utcákon pedig ujjongtak az emberek. A szervezés is jó volt, rengeteg segítő dolgozott, ha kijöttél a metróból, máris útbaigazítottak. A helyszínekre való bejutás pikk-pakk ment, és a szervezők nagyjából öt perc alatt ki is tudtak üríteni egy 18 ezres uszodát. Profi volt az egész, de gondolom, nagyszerű lesz majd 2028-ban Los Angeles is, mert az is olyan közeg, ahol az emberek nagyon szeretik a sportot.