Pókerarcok?

Mentes a valóság-show-k primitív testiségétől, a „nagy fogyás” verejtékszaga sem járja át, s a kicsinált, művi balhénak sem adnak benne teret. A Pókerarc vonzereje másban van. A „pénzben”. A többi, ami körbekeretezi, csak cicoma. Ügyes játékvezetés, megkomponált feszültség, sikeres – netán sikertelen – csattanó. Néhányan persze, ha túlbecsülték forintösszegüket, eljátsszák a nemtörődömet, s mondják a közhelyet, hogy így a játék öröme, úgy a játék izgalma, szavaik árnyéka mögött azonban ott bujkál a „savanyú szőlő” igazsága. Holott csak önmagukat okolhatják.

A „csatorna” igazán nagyvonalú. Senkit nem enged el üres kézzel. Aki odafigyel, s van egy kis önismerete, az viheti a könnyen szerzett javadalmat. Ami még „aprópénz” mivoltában is százezres. S ilyenkor én máris azon tűnődöm, hogy miből és honnan lehet így, lapátszámra szórni a milliókat? Ismervén – vagy legalábbis a működésük filozófiájából következtetve – a kereskedelmi adók sugárzási ars poeticáját, hát az nem éppen a szamaritánusság sarokköveire épül. Nyereség nélkül aligha lennének ilyen nagyvonalúak.

Valakiknek tehát meg kell fizetniük ezt a bőkezűséget. S a néző, mint potenciális „tőkeutánpótlás”, feltétlen az első helyen említendő. A nekünk szánt „rejtvények” ugyanis egyetlen adásból sem hiányozhatnak. S ezek nem akadémikusoknak vannak kitalálva. Sőt, mondhatnám, olyan „kiagyaltak”, hogy a szándékoltság azonnal kisír belőlük. Persze, hogy milliók nyúlnak azonnal a „maroklőfegyver” után, s máris pötyögik a reményre jogosító „esemeseket”.

Ki van ez találva, s igencsak piackutatási módszerrel. Ez persze semmit sem von le abból, hogy a „pókerarc” közönségcentrikus. S még valami, ami fűszer a mérkőzés izgalmához. A játékvezetés. Hogy mi nem tetszik? Az, ami leképezi a társadalmi valóságot. Olyan, mintha mímelnék, valójában azonban farkasként vicsorítanak egymásra. S engem megdöbbent ez a valóságos magyar pókerarc…

Boda István