„Gyerekként hajóorvos akartam lenni”

Debrecen - Hat évvel ezelőtt az Év Orvosa Díjat, tavaly tavasszal pedig a Pro Urbe kitüntetést is átvehette az ismert neurológus.

A címben idézett mondat sok mindent elárul dr. Csiba Lászlóról, akinek, ha részletekben is, de sikerült megvalósítania gyerekkori álmát. Bár nem egy hajón, de orvos lett, ha nem is a tengereken, de mégis bejárta a világot. A Neurológiai Klinika volt vezetője a nemzetközileg is elismert szakmai munkássága során szerzett, valamint a külföldi útjain tapasztalt élményeit papírra is vetette. Beszélgetésünket mégsem az élvezetes stílusban megírt és szerzőjéről számos kérdést felvető két könyvével kezdjük.

Negyed század elteltével, egy éve köszönt el a Debreceni Egyetem Neurológiai Klinikája igazgatói székétől, de a találkozónk előzetes egyeztetésekor is kiderült, mit sem változott az aktvitása.

– A magyar törvények szerint 70 éves korunkig lehetünk teljes munkaidőben dolgozó professzorok, a 65 éves kort elérve viszont le kell mondani az igazgatói tisztségről. Valóban indokolt, hogy 25 év elteltével már ne én határozzam meg a jövőt a klinikán, de ismerek kollégákat, akik ezt a váltást nehezen dolgozták fel. Frissen megválasztott akadémikusként nem unatkozok, sok teendőt kaptam az Akadémiától, több pályázatom fut, részt veszek az oktatásban. Különösen az utóbbinak örülök, mert az ügyeletek, illetve vizitek során gyűjtött tapasztalataimat jól tudom hasznosítani az oktatásban, tovább adni akár multimédiás formában is. Mintegy másfél évtizede szisztematikusan gyűjtöm a videókkal fűszerezett eseteket, és rövid történetek kíséretében bemutatom a hallgatóknak, életközelivé téve a tanulást.

Talán ennek is köszönheti, hogy a diákok 2003 és 2012 között minden esztendőben megválasztották az év oktatójának.

– Lehetséges, de egy másik népszerűvé vált módszert is alkalmaztam. A reggeli megbeszéléseken mindig más hallgatót kértem fel, hogy 10-15 percben beszéljen városa, faluja történetéről a külföldiek pedig országukról, annak múltjáról, szokásairól vagy gasztronómiájáról is. Egy orvosi cikket is kaptak, melyről rövid, diapozitíves bemutatót kellett tartaniuk. Ennek révén megtanulhatták, hogyan kell felépíteni egy előadást. Egy idő után már a hallgatók jöttek hozzám, és elmondták, miről szeretnének beszélni. Volt, aki elkészítette a hazájára jellemző süteményt vagy eljátszotta népzenéjük egy-egy csodálatos darabját.

Mivel a felgyorsult világunkban túl sok mindent lehetne oktatni, a választásnál egyszerű megoldáshoz folyamodtam. A leggyakoribb neurológia betegségekre helyeztem a hangsúlyt, a fejfájásra, szélütésre, Parkinson-kórra, sokideg bántalomra illetve a sürgősségi neurológiai ellátásra. A korábbi szigorúságot feladva, ha láttam, hogy a hallgató tanult, de néhány fontos dologgal nincs tisztában, nem buktattam meg, nem adtam neki jegyet, hanem visszahívtam és hagytam időt a hiányosságok pótlására.

A gyógyító munkájában is voltak olyan momentumok, melyek a későbbi sikereket megalapozták?

– Fiatal neurológusként Franciaországban, Japánban és Németországban olyan magas színvonalú ellátással, illetve műszerezettséggel találkoztam, ami az irigység mellett keserűséggel is eltöltött. Például 1987-ben a Szülészeti Klinikán esetenként két összetolt ágyon három nő feküdt. A ’80-as évek elején az egész egyetem területén csak egy ultrahangkészülék volt, CT pedig csak az évtized második felében jelent meg, miközben Japánban már MRI-t is használtak. Ezt tapasztalva kétféleképpen reagálhattam: vagy beletörődök, vagy változtatok rajta, amire a ’90-es években, ha korlátozottan is, de már volt lehetőség. Az első, „uraságoktól levetett”, de még jól működő PET-készüléket Svédországból kaptuk Gulyás Balázs révén, de azt is látni kellett, hogy az eredményesség nemcsak pénz kérdése, fontos a szervezés illetve az emberek ambíciója. Elsősorban Fésüs László akkori rektor konok kitartásának köszönhetően jelentős infrastrukturális fejlesztés valósult meg a klinika telepen és a „kőkorszakból” fokozatosan a kornak megfelelő körülmények teremtődtek.

Így már létre lehetett hozni egy országosan úttörőnek számító központot Debrecenben.

Szűkebb érdeklődési területemhez tartozik a stroke, azaz az akut szélütés ellátása, amit a saját klinikámra koncentráltunk, vagyis 90 kilométeres körzetből bárkit fogadtunk, ha esély mutatkozott az agyvérzés kezelésére. A hozzánk érkező beteg azonnal a CT-be kerül, ugyanis csak úgy dönthető el, hogy vérzésről vagy érelzáródásról van szó. Szinte minden betegnél érfestést és más vizsgálatokat is végzünk, ezeket azonban az OEP sokszor nem finanszírozza. Ha a vizsgálat alapján a beteg alkalmatlan vénás vagy eszközös érmegnyitásra, nem térül meg az extra vizsgálat költsége. Ezért mi folyamatosan veszteséget termelünk klinikai központnak. Hiába harcol a Stroke Társaság, a Szakmai Kollégium, a stroke finanszírozása országos szinten nincs megoldva. Pedig a stroke-kezelésben nemzetközi összehasonlításban is jól állunk. Az USA-ban az akut szélütéses betegek 12–15 százalékát tudják a vénás vérrögoldással kezelni, ez az arány Debrecenben 18–20 százalék körül van. Az elmúlt években másfél ezer kezelés eredményeként a betegek mintegy 30 százaléka tünetmentessé vált vagy minimális tünetekkel gyógyult. Ez azt jelenti, hogy nem szorulnak katéterezésre, pelenkázásra, önálló életet élhetnek, de új problémák jelentkeztek.

Ez alatt mit ért pontosan?

– A viszonylag olcsó antibiotikumokra korábban érzékeny baktériumok megerősödtek és már nem hatnak rájuk ezek a szerek. Egyre drágábbak a hatékony antibiotikumok mind több fertőtlenítőt, egyszer használatos eszközt alkalmazunk, és az ápolás is elhúzódik.

Két olyan könyvet írt, melyekben életrajzi elemek is találhatók, nyílt titok, hogy az orvosi pálya egyfajta örökség, de miért éppen a neurológiát választotta?

– Édesapám 47 évig dolgozott körorvosként Sajószentpéteren, hét testvéremmel ebben a miliőben nőttünk fel, hárman követtük a példáját. Némi öngúnnyal azt szoktam mondani, ha semmihez nem érez az ember tehetséget, akkor legyen orvos, hiszen csak hat év után kell eldöntenie, hogy kórteremben, laborban vagy műtőben akar dolgozni, esetleg a járványtan területén. Gyerekkoromban hajóorvos szerettem volna lenni, az egyetem után pedig idegsebész. Az akkori vezető, Hullay József professzor, 1976-ban biztatott is, de az ideggyógyászatot vezető Molnár László professzor azt mondta, ha nem érzek magamban elég elhivatottságot a sebészet iránt és a kézügyességemben sem bízok, akkor ne azt válasszam. A mai napig hálás vagyok ezért a tanácsért. A neurológia viszont izgatott, hiszen az idegrendszer rendkívül összetett dolog. Ha valakinek infarktus miatt elpusztul egy ujjbegynyi szívizma, lehet, hogy észre sem veszi, csak műszerrel mutatható ki. Ugyanez az agyban akár beszédképtelenséggel járhat vagy bénulással. Az is vonzott, hogy egy reflexkalapáccsal, szemtükörrel, azaz minimális eszközzel 80–90 százalékos biztonsággal eldönthető, hogy valaki szenved-e neurológiai betegségben.

Az egyetemet 1976-ban fejezte be, ezután hogyan alakult a pályafutása?

– Gyakorló orvosként dolgoztam 1980-ig, igen nehéz körülmények között, hiszen CT híján gerincvíz-csapolással és agybefúvással próbáltuk diagnosztizálni a betegségeket, a stroke miatti halálozás 27 százalékos volt. A szakvizsga megszerzése után lehetőséget kaptam Molnár professzortól, hogy a kölni Max Planck intézetben dolgozhassak csaknem három évig. Ott elsősorban a szélütés agyi anyagcserére gyakorolt hatását vizsgáltuk kísérletes körülmények között. Sikerült kidolgoznom egy olyan módszert, amelynek publikálása után előbb Amerikába hívtak, majd 1986–87-ben Japánba. Ott ismerkedtem meg a központi idegrendszert vizsgáló ultrahangos módszerekkel. Hazatérve mindent elkövettem, hogy itthon ilyen készülékkel dolgozhassak. Jellemző az akkori viszonyokra, hogy egy nálunk tanuló német diák vásárolta meg 3 ezer márkáért a készüléket, eladta a Bizományi Áruháznak, onnan az egyetem meg tudta venni forintért, mert nem volt valutája. Ez a még ma is meglévő „őskövület” volt az általam létrehozott Neuroszonológiai Laboratórium első műszere. Azóta számos, igazán modern, köztük 38 millió forintos ultrahangos készülékkel is rendelkezünk, és nem mi megyünk Japánba, hanem onnan és számos más országból jönnek a laboratóriumunkba kutatni. Ez megszokott egy kísérletes laboratóriumban, de nem egy klinikán és erre különösen büszke vagyok. Élénk együttműködést alakítottam ki német, japán, osztrák, valamint erdélyi kollégákkal, és 2009-ben az Európai Neuroszonológiai Társaság elnökévé is választott. Vendégoktatója vagyok a European Master in Stroke képzésnek, a marosvásárhelyi, a kolozsvári, az újvidéki és a belgrádi egyetemnek. S örömmel jelenthetem be, közreműködésemmel Prága és London helyett 2023-ban Budapesten rendezhetjük meg a European Academy of Neurology, a legnagyobb európai neurológiai tudományos társaság éves konferenciáját, melyre 7 ezer résztvevőt várunk a világ minden tájáról.

Fontos jellemzője az ön munkásságának a külföldi kapcsolattartás, sőt az egész úgy indult, mint annak idején a céhlegényeknél, amikor elküldték őket szerte a világba, hogy aztán hazatérve hasznosítsák a külhonban szerzett tapasztalatokat.

– Találó a hasonlat, mert szándékosan követtem a peregrinusok példáját, sőt igazgatóságom idején a kollégáimat is küldtem Amerikába, Németországba és Japánba. Azt elvártam tőlük, hogy hozzanak haza valamilyen új módszert, igaz az utolsó évtizedben már sokan vissza sem jöttek, mert kapósak lettek külföldön.

Ebben akkor nem követték a példáját, hiszen – ahogy az „Akit a Nagy Víz elsodort” című könyvében is megírta – ön sosem gondolt arra, hogy végleg külföldön maradjon.

– Megváltozott a világ. A mai fiatalnak, aki nem az 1970-es, ’80-as években szocializálódott, már más igényei vannak. Elvár legalább négy hét szabadságot, síelést, autót és hétvégi házat, de nincs ebben semmi kivetnivaló. Mi azonban mindezeket még a sors egyfajta ajándékaként éltük meg. S bár egykor rám is nehezedett családi nyomás, hogy maradjunk külföldön, én nem engedtem a csábításnak. Meggyőződésem, hogy amikor valaki megérkezik egy idegen ország munkaerőpiacára „hiánypótló” lesz, és felnőttként sosem fog tudni teljes értékűen beilleszkedni egy másik ország kultúrájába, mert ott másként sírnak és másként nevetnek. Más az értékrend és a mentalitás. Egy nyelvet tökéletesen meg lehet tanulni, de olyan árnyaltan sosem tudjuk kifejezni magunkat, mint ezen a hihetetlenül gazdag magyar nyelven, amely csak a „megy” szócskára több mint 220 szinonimát ismer.

Örülök, hogy az anyanyelvet említi, azt ugyanis ön remekül műveli, amiről a már említett két könyve is árulkodik. Mi indította az írásra?

– Az orvosi szakmában nagyon sok olyan élményt élünk át, ami tollra kívánkozik. Nemcsak a születés, a halál és különböző emberi tragédiák tanúi vagyunk, hanem a betegek hozzátartozóinak a reakciója is olykor azt nyújtja számunkra, mintha színházban lennénk. A beteg – orvos viszony egy bonyolult interaktív kapcsolat, melynek jó és rossz élményeit egy idő után elkezdtem leírni, ebből született 2008-ban a Kérem boncoljanak fel! Az idén megjelent második könyvemben pedig a kultúrtörténetet, illetve a politikát érintő gondolataimat is papírra vetettem.

- Égerházi Péter -

Névjegy

Született: Sajószentpéteren 1952. május 10-én.

Tanulmányok: 1966–70: Pannonhalmi Bencés Gimnázium; 1970–76: DOTE (diploma: suma cum laude).

Karrier: 1976-tól a Neurológia Klinikán dolgozik; 1992-től 2017-ig az igazgatója. Közben ösztöndíjas volt 1981–84 között a kölni Max Planck Intézetben, később az USA-ban, Japánban és Franciaországban. 1996: megalapítója és első elnöke a Magyar Neuroszonológiai Társaságnak. 2009: az European Society of Neurosonology and Cerebral Hemodynamics elnökévé választották. 1999: az MTA doktora, 2016: az akadémia levelező tagja.

Család: Nős, három gyermeke van.

Szervezeti tagságok

Az European Master in Stroke és a World Stroke Academy vezetőségi tagja; a Német Klinikai Idegélettani Társaság, és az Osztrák Stroke Társaság levelező tagja; az Israel Association of Neurology, a belgrádi, az újvidéki, a kolozsvári és a marosvásárhelyi egyetemek vendég professzora. Az Európai Neuroszonológiai Társaság elnöke 2009 és 2013 között.

Díjak

Markusovszky-díj (1991), Széchenyi professzori ösztöndíj (1992), Hatvany-díj (1999), Batthyány-Strattmann László-díj (2003), Az év oktatója (2003 – 2012 között többször), Sántha Kálmán-emlékérem (2004), Kiváló Oktató (2006), Markhot-emlékérem (2007), Magyar Köztársaság Érdemrend lovagkeresztje (2009), Markusovszky-díj (2010), Auguszta Medallion (2011), Francis Crick-díj (2012), Astellas-díj (2013), Szentgyörgyi Albert-díj (2014), Debrecen város Pro Urbe-díja (2018), Genersich díj (2018).