Rost Andrea úgy tartja: embert formál az opera

Az utóbbi évtizedek egyik legjelentősebb szoprán hangú énekesének 1989-ben indult a karrierje, amikor – még főiskolásként – elénekelte a címszerepet Gounod Rómeó és Júlia című operájában, a Magyar Állami Operaházban. Azóta sokszor körbejárta a világot, a legrangosabb operaházak és koncerttermek visszatérő vendége. Kossuth-díjas, a Magyar Művészeti Akadémia levelező tagja. Székfoglaló előadását A gyermeklelkű férfi és a bartóki nő címmel tartotta a Pesti Vigadóban, 2018. szeptember 13-án. Nemrég ünnepelte a születésnapját – olvasható a Figyelő ünnepi életútinterjújában, melyet Szigethy Anna készített.

Rost Andrea szerint az aktuális életkorát ki-ki úgy éli meg, ahogyan az adott pillanatban a belső késztetése diktálja, a környezete viszonyul hozzá és engedi, hogy megélje. Lehet valaki huszonöt évesen is kiégett. Nem gondolja hát, hogy mindent a kor határoz meg – emelte ki, ezzel is hitet téve a természetesség mellett.

Első fellépését visszaidézve utólag már annak is jelentőséget tulajdonít, hogy az 1989. január 6-án, vízkeresztkor volt.

„Most, az évforduló kapcsán elgondolkodtatott ez a harminc esztendő. Például az, hogy

vízkeresztkor indult a színpadi életem. Ami a betlehemi csillag ünnepe. Azt írták, hogy csillag született, bár rám csak egy csillagnak a fénye vetült aznap este, ami valóban elindított ezen az úton”

- mondta Rost Andrea, hozzátéve, arra az estére nem tud nem emlékezni.

„Egy tehetséges, akkor még egygyermekes fiatalasszony voltam, és nagyon meg akartam magam mutatni. Nem is a lámpalázammal voltam elfoglalva, hanem azzal, hogy végre! Na végre! Itt van, aminek meg kellett történnie. Éreztem, hogy ez még csak a kezdet. Hogy nagyon sok van bennem.

Az külön szerencsém volt, hogy meghatározó művészekkel állhattam a színpadon, kezdve az énektanárommal, Bende Zsolttal, aki Júlia édesapját énekelte, s ott volt az első férjem, akivel megtanultuk a darabot.

Ő rengeteget segített nekem és segít a mai napig egyébként, bár már nagyon régen nem élünk együtt. Azóta újraházasodott, két gyönyörű kisfia született, de mi nagyon jóban vagyunk – mindenki mindenkivel. Ott volt Gulyás Dénes, aki rendezte a darabot, és a második szereposztásban az én Rómeóm volt. A csillagok olyan együttállását érzékeltem, ami nagyon nagy lendületet adott” – utalt a kezdetekről szólva Rost Andrea megint csak a csillagok járására.

A saját műfajának sorsáról viszont azt is őszintén elmondja, hogy az a „szegény opera, valóban kiment kissé a divatból, hiszen nagyon munkaigényes”. Fel kell rá készülni, meg kell érteni, hogy miért nem mondják el egyszerűen a történetet.

Miért énekelnek olaszul, németül, franciául, ami még jobban megnehezíti a cselekmény megértését. Régen magyarul szólaltak meg ezek a művek, ám az idők során világszerte elvárás lett az eredeti nyelv használata.

Ezért, ha igazán élvezni akarjuk az előadást, valóban fel kell rá készülni. Még azzal együtt is, hogy a magyar szöveg kivetítve olvasható. Az is kiment a divatból, hogy illik elmenni az Operába, a Zeneakadémiára; régebben a klasszikus és kortárs komolyzenei műveltség hozzátartozott az alapműveltséghez – sorolja a kedvezőtlen körülményeket Rost Andrea.

Azt gondolja tehát, hogy ezt a társadalmi elvárást valahogyan vissza kellene hozni. És nem azért, mintha a könnyűzenét lebecsülendő műfajnak tartaná, éppen ellenkezőleg. Az opera azonban embert formáló.

Mint ahogy egy prózai színházi előadás is az. A technikai eszközeink, a hozzánk nőtt kütyük éppen eléggé elemelnek minket az érintkezéstől, lassan leszoktatnak arról, hogy egymásra figyeljünk, egymás szemébe nézzünk.

Különösen azért is, mert hátborzongatónak tartja, lassan az emberek nem tudnak mit kezdeni egymás fizikai jelenlétével.

„Lehet, hogy jó lenne megint Kodály országának lenni? Nem a közös szolmizálásról beszélek, hanem az együtt énekelésről. Arról, hogy a magyar nép énekel, együtt énekel, kórusban, otthon, mindegy, milyen apropóból, de köze van a zenéhez.

És arról, hogy az éneklés, a zenehallgatás a hétköznapok természetes része” – tesz fel egy indokolt kérdés az interjújában Rost Andrea.

Júlia szerepe után következett az előéneklés a bécsi Staatsoperben, amit még Rost Andrea itthoni menedzsmentje szervezett. Jól sikerült, így 91-től leszerződtették.

Ahhoz a színházhoz, amely csak 250 kilométerre van Budapesttől, de az operajátszáson belül a világ „egyik” közepe – a milánói Scala és a New York-i Metropolitan mellett.

Nagyon meghatározó pillanat volt: akkor valóban kinyílt előtte a világ. Jött Salzburg, kisebb-nagyobb szerepek, a Scala, és azután mindenhová hívtak, ahová egy operaénekes vágyakozik.

Vannak operaénekesek, akiknek van egy áriájuk, amelyet viszont a világ szinte minden pontján elénekelnek – ismerte el Rost Andrea, példaként említve Zerbinettát, amellyel Edita Gruberová kápráztatta el az egész világot.

És persze van az Éj királynője, amely olyan kényes szerep, hogy csak nagyon kevesen tudják biztonságosan és jól elénekelni. És nem is csak arról van szó, hogy valaki szépen énekel, hanem arról is, hogy bombabiztosan hozza az F-eket! – tette hozzá, számot adva arról is, hogy ez egy olyan adottság, illetve képesség, ami vagy van, vagy nincs.

Ezért szerencsésnek érezheti magát, mert olyan adottsággal született, amely – ha az ember sokat dolgozik és szorgalmasan csiszolgatja azt a kis gyémántot a torkában – sokáig működik.

A „társadalmi felelősségtudata” is a sajátja, alapítványt hozott létre, valamint a Pető Intézet jószolgálati nagykövete. S ez mind-mind nagyon fontos a számára, tekintettel arra is, hogy – mint megvallja – annyi sok mindent kapott a közönségtől, ettől az országtól, a tanáraitól, a barátaitól, az emberektől, hogy úgy véli, egy idő után vissza is kell tudni adni.

Már meg meri mutatni ezt a fajta érzékenységet is. Mert szerinte ez lenne a lényeg, a társadalmi szerepvállalás ezt jelenti egyszerűbben: adni.

Az alapítványnak elmondása szerint az a célja, hogy olyan produkciókat hozzon létre, amelyek öregbítik a magyar művészet hírnevét.

„Nemcsak a zeneművészetről beszélek, hanem egyéb ágakról is. Természetesen nálam az első helyen mindig a zene áll, koncertek, esetleg egy operafilm, hiszen az alapítvány akár ilyet is csinálhat. Vagy olyat, hogy elmegyek a Pető Intézetbe, és együtt énekelek a gyerekekkel. És azt is nagyon fontosnak tartom, hogy ne csak a legfiatalabbakról beszéljünk. Hiszen

van egy olyan, már nem tizen-, huszonéves korosztály, amelynek a tagjai esetleg kikerülnek a művészképzésből, akár egyetemekről is, és nincs talaj a lábuk alatt. Vagy nincs hozzá – kimondom – anyagi keretük, hogy igazából megmutathassák a tehetségüket, vagy hogy továbbtanuljanak.

Nemcsak énekesekről beszélek, hanem hangszeres zenészekről, festőkről, szobrászokról, dizájnerekről, vagy bárkiről, aki úgy dönt, hogy a tudását szélesíteni akarja, szeretné továbbképezni magát, akár külföldre is elmenne tanulni. Őket segíteni kell” – vallja Rost Andrea, aki szerint

ha mi Magyarországon megteremtjük a lehetőségét annak, hogy érdemes legyen itt élni, anyagilag is legyen háttere a fiatalnak, a családja is megfelelő körülmények közé tudjon kerülni, akkor nem fog elmenni. Pontosabban elmegy, de csak úgy, mint régen a céhlegény, aki megtanulja és hazahozza a tudományt.

Ennek példájaként a saját életét is fel tudja hozni, hiszen ő is elment, de a bázisa mindig itt volt.

„Ugyanakkor, amikor itthon voltam fél évig a Staatsoperből, egyetlen szerepet sem kaptam az Operában. S akkor azt mondta nekem egy rendező, hogy Andi, menj oda, ahol megkapod a szerepeket. És én mentem. Oda, ahol sorban álltak értem, és nem nekem kellett sorban állni egy szerepért.

Ja, akkor a Metropolitanben is énekelje el, a Royal Operában is énekelje el, Tokióban is és így tovább. A hazámat azonban nem hagytam el” – állapítja meg Rost Andrea, aki azt is megkísérli jellemezni, van-e különbség a Met, a Scala és a budapesti Opera légköre között.

„Én patrióta vagyok, nagyon szeretek itthon énekelni, és nagyon szeretem a hazai közönséget. Különbségek természetesen vannak, de ez nem jelent negatív összehasonlítást. Egyszerűen más.

Más közönség a New York-i: ott tudnak rettenetesen ordítani az örömtől, ami nekem rokonszenves. Az olasz kicsit már visszafogottabb, őket meg kell nyerni, s utána nagyon hűségesek. A szívem mégis hazahúz” – mondja.

Újabban nagyon sokat koncertezik a lányával, s ez számára valóban nagy öröm – ismeri el. Különösen azért, mert a lánya nem akart operaénekes lenni, egy Rost Andrea-árnyékként élni.

”Nehéz dolga volt, mert a szülei muzsikusok, és mindketten magasra tették a mércét. Szerencsére sikerül a maga útját járnia, hiszen mindenki egy és megismételhetetlen.

Áriákat, dalokat ír, amelyeket aztán meghangszerel, emellett nagyon jól fotóz. A zene biztos, hogy ott marad az életében, és énekelni is fog. De ő más. Ezért is az a címe a közös koncertjeinknek, hogy Két hang, két lélek„

– ad számot az egy kivételesen szép anya-lánya kapcsolatról Rost Andrea, aki természetesen a fiával is elbüszkélkedik az interjúban.

”A fiam meg sem próbálkozott az énekléssel, de nagyon muzikális.

Amikor a második házasságom idején Berlinben éltem, és ő ott járt nemzetközi középiskolába, egy amerikai dobostól tanult dobolni. Volt egy heavy metal zenekara, őrületes koncerteket adtak, gyakran meg is hallgattam őket. Nagyon tetszett, mert azt láttam a gyerekemen, hogy élvezi, amit csinál.

Most Zürichben él, a Tesla cégnek dolgozik, mert autóimádó„ – mesél Rost Andrea.

Arra a kérdésre válaszolva, hogy milyennek tartja a ma Magyarországát, s hogy megérte-e itt maradni, arról mesél, hogy eleinte ő is csodálkozott azon, hogy mindig visszatért, de most már nem teszi ezt.

”Azt gondolom, hogy mindenütt úgy jó élni, ha az ember sokszor elmegy onnan. Nekem valamiért kötődésem van ide, imádok itthon lenni, vissza-visszatérni… Azt hiszem, vannak előrelépések, bár fél évszázadot elég nehéz behozni. Az út nagyon rögös.

Most már legalább szabadok vagyunk. Lehet utazni, meg lehet nézni a világot hátizsákkal, vagy business classon. Németországban is lehet valaki elveszett, és New Yorkban, az Ötödik sugárúton is magányos.

Nem ezen múlik a boldogság„ – mondja Rost Andrea.

Borítókép:

Rost Andrea Desdemona szerepében Giuseppe Verdi Otello című operájának próbáján a Margitszigeti Szabadtéri Színpadon 2016. július 27-én este.

MTI Fotó: Balogh Zoltán