Milánóból Topolyára vezetett Lilla útja

Püspökladány - A keresett sztármodell Csíksomlyón talált rá az élet valódi értelmére, önmagára.

A Sárrét menti kisvárosban született G. Nagy Lilla Imola, méghozzá nem egy hétköznapi család gyermekeként. Édesapja G. Nagy Ilián író, költő, édesanyja G. Nagyné dr. Maczó Ágnes, a Parlament korábbi alelnöke. Lillának már a születése sem volt egy hétköznapi történet.

– A szüleim akkor Tiszadobon éltek, édesapám az árvaházban volt nevelő. Fontos volt számára, hogy az ő szülővárosában, Püspökladányban érkezzem meg erre a világra – meséli Lilla, aki rögtön hozzá is teszi, hogy csak rövid ideig éltek Püspökladányban, mentek vissza Tiszadobra, majd onnan Boldogkőváraljára, később pedig Budapestre vezetett az idővel nagycsaláddá növekedett (öten testvérek) szeretetközösség útja.

Püspökladány azonban még ma is biztos pont az életében: a most már 83 éves nagymamánál, G. Nagy Istvánnénál, a ladányiak szeretett és tisztelt tanítónőjénél gyűlnek össze időről időre a családtagok.

G. Nagy Lillával is egy ilyen alkalomkor találkoztunk, Topolyáról érkezett haza az októberi nemzeti ünnepünk előtti hétvégén. Mivel a párja délvidéki származású, Lilla Milánóból Topolyára költözött, előtte pedig 12 évig Milánó, New York, London, Párizs, Kína keresett fotómodellje volt. Egy Csíksomlyón eltöltött hét azonban elég volt ahhoz, hogy észrevegye, a divatvilág felszínes hétköznapjaiban mennyire eltávolodott önmagától és a családban magába szívott értékektől. A csíksomlyói egy hét megmutatta számára az utat a valódi emberi értékeket felmutató itthoni élet felé. Ezt a történetet azonban mondja el G. Nagy Lilla Imola.

18 évesen egyedül Milánóba

– Családközpontú, a szeretetet, a magyarságot mélyen megélő, konzervatív értékeket előtérbe helyező családban cseperedtem fel. A ’90-es években még bevásárlóközpontokban keresték a modelleket, és engem a legnagyobb ügynökségek már 13-14 éves koromban vittek volna Párizsba. Hála azonban a szülőknek, a gyermekkori munkában és versengésben nem volt részem.

Még elég toleránsak is voltak, egy próbafotózásra is eljöttek velem, de amikor a modelli munka részleteit felvázolták, döntöttek: a fiatalságomat nem adják el pénzért.”

A 18. születésnapomat még Budapesten ünnepeltem, aztán egyre többet voltam Milánóban. Húszévesen végleg kiköltöztem, addigra már több ügynökség névjegye a zsebemben volt, így hamar dolgozni is kezdtem. Jogi egyetemen tanultam levelező tagozaton. Mindeközben elindultam a Miss Hungary versenyen is, 2007-ben első udvarhölgy lettem. A várt örömöt azonban nem hozta el a sok címlapfotó és újságcikk, de ezek által jobb munkákat kaptam. Gyorsan röpült az idő, én pedig egyre inkább távolodtam el önmagamtól és a családban magamba szívott bölcsességektől. Minél jobban nyitottam a külsőségek iránt, annál üresebb lett a belsőm.

Belelátott a divat világába

– Tizenkét évig jártam a világ nagyvárosait, szinte minden hónapban máshol éltem. Furcsa volt ez a világ, az egyetlen érték a külsőségek és a vagyon volt benne.

Az ember egy idő után már sajnos észre sem veszi, hogy az élet nincs már ott, csak a munka, csak az egyedüllét.”

A fizetések egyre magasabbak voltak, de ezzel arányosan az igények és a kiadások is nőttek. New Yorkban egy havi albérlet ára még a külvárosi negyedekben is milliókban mérhető. A modellkedés nem szellemi kihívás, a divatvilágban az ember értékét csupán centiméterben mérik. Életem egyetlen célja az lett, hogy több munkát kapjak, ehhez keveset kellett enni és sokat tornázni. Évekig nem ettem egy falat kenyeret, egyetlen kocka csokoládét sem. Ebben a környezetben csupán a használati tárgyai alapján kategorizálják az embereket.

A divatvilágba jobban belelátva megértettem, mi volt az oka annak, hogy szüleim nem támogatták a modell karrieremet. Korábbi életemmel párhuzamot vonva normális emberi értékeket nem találtam ebben a világban. A külső szemlélőnek talán álomvilágnak tűnhet a sok utazás, a címlapok és ahogy kényeztetik, sminkelik, öltöztetik a modelleket, ez a szakma azonban nagyon próbára teszi az embert, ami nem csupán fizikailag megterhelő a sok koplalás miatt, hanem lelkileg is rendkívül ártalmas tud lenni, ha valaki egészséges erkölcsi értékekkel kerül oda.

Ahogy teltek az évek, egyre kevésbé tudtam elfogadni az irányt, amelyet a divat követni kezdett. A férfi és a női szerepeket tudatosan eltorzítják a tervezők. A fiúkat sminkelik, rúzsozzák, szoknyát adnak rájuk, testalkatukban is megkövetelik a beteges soványságot. Sok életet láttam elveszni, a szegény és kilátástalan körülményekből érkező fiatalok helyzetét használja ki a divatvilág és az idősebb üzletemberek. Nekem nem kellett a boldogságnak ez a fajtája, sosem éreztem magaménak azt a környezetet, a kikapcsolódás és az érdekkapcsolatok helyett a munkába menekültem.

Nem árt átgondolni, vajon miért olyan munkákat állítanak irigylésre méltó példaként elénk, ami a külsőségeken kívül semmi pozitív visszajelzést, lelki táplálékot nem hozhat. Külföldre költözünk, gyökereinket elveszítve új ideológiák áldozatává válunk, a vagyonszerzési vágy megbabonázza az embert, kiölve minden nemesebb érzést. Nincs idő odafigyelni önmagunkra, nincs igény Istenre, a gondviselés helyett már csak önmagunkban bízunk, és egy idő után már semmi közünk nem lesz az élethez.

Sokszor gondolok arra, hogy az életemből elpazaroltam 12 évet, igaz, anyanyelvi szinten elsajátítottam az olasz nyelvet, mégsem érzem úgy, hogy bármi olyasmit kaptam ezektől az évektől, amit itthon nem tudtam volna elsajátítani.”

Vissza Magyarországra!

– Édesapám rockoperát írt Csaba királyfiról. Ennek a bemutatójára utaztunk Olaszországból Csíksomlyóra. A somlyói hegyen 250 ezer ember gyűlt össze a bemutatóra, felejthetetlen élménnyel gazdagított, amikor a magyar himnuszt ez a sok ember együtt énekelte.

Csíksomlyón egy teljesen más világba csöppentem. Mélyen megérintett ennek az ősi szent helynek az ereje – ott tényleg Isten jelenetét érzi az ember –, az esemény, az ott élő igaz, őszinte emberek. Mindennek együttesen szerepe volt abban, hogy olyat éreztem ott, amit azelőtt soha, sehol. Volt egy olyan érzésem, hogy visszataláltam önmagamhoz.”

Ezek után a milánói világ, mintha az életnek egy rossz utánzata lett volna. Végre kinyílt a szemem, megláttam azt, hogy az életnek sokkal több értelme van, mint ahogy azt gondoljuk a mai kegyetlenül materializált világban. Az emberek, akiket megismertem ott, a természettel még harmóniában élve, jobban odafigyelnek egymásra és önmagukra is, nem másoknak akarnak megfelelni. Őszinte örömöt láttam az arcokon, azt a fajta lelkiséget, amit a külföldi éveim során a legnagyobb csillogásban sem találtam meg.

Pár pillanat elég, hogy az ember élete gyökeresen megváltozzon. Egyszerűen azt éreztem, hogy hazatértem! Csíksomlyóról visszafelé még egy fesztiválon megálltunk néhány napra a Balatonnál, ott tudatosult bennem, mi történt velem az Erdélyben eltöltött napokban. Már nem tudtam élvezni azt, ami korábban örömöt okozott. Ezek a napok döbbentettek rá a modellévek képmutatására, ürességére, látszatvilágára. Kezdtem végre kérdéseket feltenni magamnak. Mély átalakulás szükségének érzete indult el bennem. Nem tudtam már elképzelni a külföldi „halott” világban önmagamat. A felismerés döbbenetében még nem tudtam, hogy hogyan tovább, de azt igen, hogy nem tudom már folytatni a korábbi életemet.

A párom szülőföldjére, a Délvidékre költöztünk, Topolyára egy régi kis vályogházba, amelyhez parasztbirtok is tartozik, állattartáshoz és kertészkedéshez ideális környezet. Néhány évvel ezelőtt meg sem fordult a fejemben, hogy a vidéki életet ilyen fiatalon élvezni tudnám, hogy a locsolás vagy a kertészkedés örömöt okozhat nekem. De amikor a helyére kerül az ember, összhangba az őt körülvevő világgal, egyensúlyba önmagával, gyönyörű dolgok kezdenek történni az életében. Műveljük a kertet, szabadidőmben hegedülök, élem és élvezem a vidéki létet, hiszen nemcsak fizikálisan, hanem lélekben is itthon vagyok.

Egyetlen bűnük: magyarok

Természetesen nem csak zöldségtermesztéssel, háziállatok nevelésével telnek G. Nagy Lilla Imola napjai Topolyán. Megírta a Délvidék titkai, Mit ér az ember, ha magyar? című könyvet. Első kötetének első fejezete életútjáról szól, a második a délvidéki magyarságról, míg a harmadik a magyarság egészéről. A könyv az ünnepi könyvhétre, idén júniusban jelent meg.

– A Délvidéken eltöltött éveim során furcsa pszichikai légkört éreztem. Anyaországi magyarként egy teljesen más lelkiállapotot tapasztaltam az ott élő embereken. Kerestem a válaszokat, vajon mi lehet ennek az oka – kezdi könyve történetét Lilla. – Mígnem egy családi ebéd során kezembe kerültek párom dédnagyapjának a levelei, amelyeket az újvidéki börtönből sikerült szennyes ruhák között kicsempészni. Egy adriai börtönszigetre vitték, 7 évet töltött ott, Goli Otokon. Egyetlen bűne az volt, hogy magyar. 1944-45-ben a történelmi hazánk déli részén 50 ezer ártatlan civil magyart végeztek ki. Mivel idén van a 100. évfordulója annak, hogy megszületett a döntés ezeknek a területeknek az elcsatolásáról, különösen alkalmasnak találtam az időt e mű megjelenésére, úgy éreztem, ezekről a dolgokról beszélni kell, van még mit feloldani az emberek lelkében.

A megérzéseim bebizonyosodtak, a könyv megjelenése előtt már óriási volt az érdeklődés, hiszen olyan dolgokról írtam, amiről a mai napig sem mernek beszélni a délvidékiek.”

Hamarosan megjelenik Lilla új könyve, mely a Doroszlói Szentkútról szól. Egy zentai magyar család igaz történetét meséli el a délszláv háborúk idején. A csodákról, a hit erejéről szól a könyv, ezért időszerű a karácsonyi megjelenés.

Használni, nem ártani

G. Nagy Lilla Imola a rengeteg utazás, a kifutók világa után otthonra lelt a nagy Magyarországon, és a jövőben írásaival szeretné szolgálni a magyarság önmegismerését, összetartozását, lelki és szellemi gyarapodását. Ugyanakkor önmaga gondolkodásában, életfilozófiájában is óriási változásokat fedezett fel.

– Óriási kegyelemként élem meg, hogy rátaláltam élethivatásomra. Az írás az első olyan munka az életemben, ami örömet okoz. Szeretném, ha az én életutam példaként szolgálna azoknak, akik nem mernek belefogni álmaik munkájába, mert nem magukra, hanem másokra hallgatnak. Hiszem azt, hogy mindenki feladattal születik a világra, csak oda kell figyelni a gondolatainkra, hiszen ezek a Jóisten üzenetei, aki vezet minket az úton, ha hallgatunk rá.

Írásaimmal a magyar múlt lelkiségét szeretném visszahozni, ami, úgy érzem, kiveszett a táplálkozásunkból, a viseleteinkből, a gyógyításból és a hétköznapokból is. Ezért van annyi szomorúság, gyűlölet és betegség a mai világban. Csodálatos dolgok történnek az ember életében, ha ezt az utat választja, az ebből fakadó öröm a jó iránynak a legcsalhatatlanabb jele.

Imádkozom, hogy továbbra is azt csinálhassam, amit az Jóisten nekem szánt.”

- Kovács Zsolt -