Képben vagyunk

A múlt nem feltétlenül volt jobb, élhetőbb, mégis nosztalgiával tekintünk porosodó, megszáradt ikebanái, „életben tartott virágai” felé. Barak Beáta írása.

Egy-egy arc, élmény vagy emlék gördül tovább, s ha a generációk újramesélik, olyan, mintha a sajátunk lenne. Én már nem tudhatom, milyen érzés volt 1957-ben a képernyő előtt ülni, amikor megindult a rendszeres adás, s azt sem, milyen lehetett tévé nélkül élni, majd egyhavi fizetésből megvásárolni a világot a szobába hozó berendezést. De ott voltam, amikor meglett a színes tévé, s azt is tudom, hogy hétfőnként nem volt adás, meg hogy milyen volt a Dallas után lefeküdni aludni, ám arról álmodozni, bárcsak lenne egy mini tévém, amin titkon folytathatnám a filmnézést. Azt tudom, hogy most már nincsenek ikonikus személyek, akik miatt érdemes lenne hazaérni a hatórai híradóra; különben is, az utókor megvalósította a gyerekkori álmom: egy tableten bárhol és bármikor lehet „tévézni”, műsorokat újranézni. Azt sem tudom, hogy milyen volt az élet rádió nélkül, de a Szabó családot már én is rendszeresen hallottam, elevenen él a „Ki nyer ma?”, amelynek még a felvételére is eljutottam.

Immár a zsebemben van az internet, az autóban szól a rádió, a lakásban „háttértelevíziózok”, de ritka az, amikor sikerül elmélyedni egy-egy adásban, annyira unalmas már, hogy bármit azonnal megtudhatunk; annyira fárasztó már, hogy a mindent felfaló celebinvázió lesöpri a még megmaradt értékeket. Annyira nem értékeljük, hogy ennyire képben vagyunk.

„Hálás vagyok, hogy volt gyerekkorom, mielőtt a technológia mindent legyőzött” – olvastam ezt épp gyermeknapon, sőt ki is posztoltam a közösségi oldalra. Nem szégyellem, hogy a pergő pillanatok aláhulló információcafatainak kergetése közben – időnként – oly szívesen leválasztanám a fejemről a „telefon­alient”. Akkor is, ha tudom: bár minden adás megismételhető, egy olvasatlan üzenet öt perc múlva a múlt, aminek virága még azelőtt megrohad, mielőtt ikebanává minősülhetne.

- Barak Beáta -

[related-post post_id="3953964"]