2018.11.04. 08:46
1956: máig őrzi az emlékezet
Debrecen - „Annak a generációnak, amelyik megélte, élénken él az emlékezetében.” Észak-Amerikában máig folyamatos az ötvenhatos események emlékezetének őrzése, ápolása; az ottani magyarok számára pedig identitás kérdése is – szögezte le dr. habil. Glant Tibor, a Debreceni Egyetem Észak-amerikai Tanszékének munkatársa, a téma kutatója.
Debrecen - „Annak a generációnak, amelyik megélte, élénken él az emlékezetében.” Észak-Amerikában máig folyamatos az ötvenhatos események emlékezetének őrzése, ápolása; az ottani magyarok számára pedig identitás kérdése is – szögezte le dr. habil. Glant Tibor, a Debreceni Egyetem Észak-amerikai Tanszékének munkatársa, a téma kutatója.
Úgy véli, az emigrációnak nagy szerepe volt abban, hogy nyugaton tisztább képet kapjanak az itteni történésekről. Az emigránsok próbálták felderíteni a híreket, és folyamatosan interjúvolták a később érkezetteket is.
Más néven nevezik
– Tudni kell, hogy az Egyesült Államokban nem szívesen használják a forradalom (revolution) szót a történtekre. Habár korábban a saját függetlenségi háborújukat is így nevezték, az 1917-es bolsevik forradalom óta van egy rossz jelentése ennek a kifejezésnek, valamiféle marxista-kommunista vonatkozása. Így inkább népfelkelésnek (uprising) mondják a magyarországi 56-os eseményeket, forradalomként főleg a magyar származású, de angolul író szerzők műveiben szerepel – magyarázta Glant Tibor.
Mint hangsúlyozta, az október 23-a és azt követő hetek történéseit nyugaton egyértelműen pozitívan értékelték és annak látták, ami valójában volt: egy országnak elege lett egy idegen gyarmatosító megszállásból és egy számára idegen kultúra ráerőltetéséből. A klasszikus fotók, mint például a Sztálin-szobor ledöntése, melyek bejárták a világot, többnyire amerikai sajtófotók voltak.
Kettős mérce
– A New York Times írásai szerint a szovjet rendszer elleni lázadásként élték meg, azonban e lap a nyolcvanas években már kissé „Kádár-kompatibilisebb” hangvételű volt. Például amikor interjút készítettek a Népszabadság akkori főszerkesztőjével, Berecz Jánossal, ő azt mondta, nem tudni, mi történt október 31-e és november 4-e között. Ez ködösítés volt, nem szívesen beszéltek arról, amit azonban nyilvánvalóan tudtak, hogy Nagy Imrééket Kádárék akarták kivégeztetni, nem a szovjetek kérték – mutatott rá a történész.
A forradalom napjaiban készült a kép a debreceni egyetem előtt. | Fotó: Archív
Mint megjegyezte, az amerikai mainstream sajtónak Magyarország olyan szempontból kedvence volt, hogy ez volt a „legliberálisabb” rendszer, és nem szerettek azzal foglalkozni, hogy mennyire nem demokratikus. – A Kádár-rendszer fennmaradása kényszerből valamilyen szinten elfogadhatóvá tette azt az amerikaiak számára. Én úgy vélem, ha az ötvenes években ezek a rendszerek megbuknak, akkor a fasiszta rendszerekhez hasonlóan kezelték volna őket, így viszont, mivel hosszabb távon a mindennapi realitás részévé váltak, kialakult velük szemben egy kettős mérce – fejtette ki Glant Tibor.
Az emigránsok szerepe
Mint mondta, a későbbiekben az emigrációnak nagy szerepe volt abban, hogy nyugaton tisztább képet kapjanak az itteni történésekről. Az emigránsok próbálták felderíteni a híreket és folyamatosan interjúvolták a később érkezetteket is. Sok embert utólag üldözött el a rendszer, még a hetvenes években is voltak, akik az 56-os tevékenységükkel kapcsolatban kényszerültek elhagyni az országot, mint például Kopácsi Sándor, aki az események idején Budapest rendőr-főkapitánya volt. A 80-as évekre vált világossá nyugaton és itthon is, hogy mintegy 450 embert végeztek ki a forradalomban vállalt szerepük miatt.
– Kevés szó esik a jogfosztásokról: bár 1963-ban teljes amnesztiát hirdettek, valójában többen börtönben maradtak, illetve az elítéltek sokféle hátrányt szenvedtek később. Megrövidítették a munkaviszonyukat, alig kaptak munkát, így később nyugdíj-jogosultságuk sem volt, illetve számos egyéb módon diszkriminálták őket, és ez egészen a nyolcvanas évek közepéig-végéig tartott – mondta a történész.
Ma is gyűjtik
– A hidegháború idején az amerikai republikánusok beálltak az ötvenhatos szervezetek mellé és kemény kommunista ellenes retorikát folytattak. A demokraták inkább keresték az együttélés lehetőségét a szocialista táborral. Például 1968-ban olyan értelmű üzenet érkezett Washingtonból, hogy jól van, ha be akarnak avatkozni Csehszlovákiában, csak csinálják minél gyorsabban… Még egy csúcstalálkozót sem mondtak le, ami ’56-ban elképzelhetetlen lett volna – véli az egyetemi docens.
Mint rámutatott, nemcsak az amerikai magyarok őrzik ’56 emlékezetét, hanem azok az amerikaiak is, akiknek egész generációja látta az eseményeket a tévében. – Sokuknak ez volt az első háborús élménye. Rengeteg emberrel lehet találkozni, főleg a keleti parton, akik személyesen is részt vettek a menekültek fogadásában. New Jersey-ben, a Rutgers Egyetem campusán volt a Camp Kilmer, egy befogadó és elosztó központ; én magam 2006-ban beszéltem olyan idős nénivel, aki részt vett az érkezők körüli ténykedésben – idézte fel Glant Tibor. Hozzátette: mintegy 200 ezer ember hagyta el Magyarországot 1956-ban vagy közvetlenül utána, közülük 50 ezer került az Egyesült Államokba.
– Az ő, illetve a gyermekeik számára ma is identitás kérdése az 56-os forradalom, illetve az amerikai magyarság egyik összetartó kapcsa. Jelenleg van egy nagyon jó filmes projekt, melyben történeteket, interjúkat örökítenek meg; Torontóban, Clevelandban gyűjtik az ötvenhatos visszaemlékezéseket. Mivel ez egy rendkívül pozitív eleme bárki önképének, ezért fontos; akarnak és szívesen emlékeznek rá közösen – összegzett Glant Tibor.
Főbb történések november 4-étől kezdődően
[related-post post_id="4038270"]
